Hazafelé tartunk a szokott csendben.
Lezáruló szememben viszem a szépeket.
Szőnyegek.
Gyöngyök.
Ékszerek.
Képkeret. - Egy idős kalaposmester párjával a zsámbéki iskola tágas udvarán portékái között üldögél. A hölgy csipkeszalagos szalmakalapja mögül látható a táj aszályos nyarunktól megviselten, leplezetlenül.
Bámulom őket, illetlenül.
Körülettem maszkos népek, fiatalok, öregek, szépek.
Apáca maszkban, szakállas, kalapos férfi maszkban, ünnepelt ismerőst vélek felfedezni egy-egy arcban.
Viseletek, színek, minimalizált forgatag.
Vállamra, hátamra süt még hosszasan a nap.
Kolostori csend a termekben, magyar gazdagságunk szívmagányos szépségei. Így nem tud más faragni, szőni, ölteni.
Csak mi itt!
Nézem népem kincseit.
Egyetlen varázslat sem tőlem származik.
Betolakodó vagyok.
Tudom.
Kinézek a kicsinyke ablakon, távolban az ősz kaszálja már a dombokat. Sárgára, barnára, rőtre fest mezőket, lombokat.
Férfi ruhák, fölöttük a falon egy fotó, fiatalon elhunyt a csodás kezű, múltat jelennel kiválóan ötvöző alkotó.
Kosarak, kalapok, párták - meg sem kérdezem az árát, hisz tudom mennyi munkás óra, mennyi álom míg láthatóvá válik a csodás tárgy.
Nézek, lépek és kapkodva fényképezek.
Szívtitkosan kicsit büszke is vagyok, Kárpát-medencei szerelem fut át vénülő szívemen.
Magyarok, svábok - és ki tudja még mennyiféle vér keveredik itt, no meg a Zichyk.
Történelem és téboly, ahogy a ma és a múlt egybefolyt, ahogy szeretjük, vagy ahogy megtagadjuk.
Én bizony csalok.
Magyar is, tirpák is és kicsit lengyel is vagyok.
És ahogy hallgatom a zenét, nézem a táncot, arcomon szelídülnek a ráncok, messzi hangok szólítanak.
Szívd fel magadba az összes aranyat, amit ma itt kínálunk neked is!
Szót fogadok.
Hazafelé a némaságban hunyt szemmel rakosgatom a képeket.
Nem férnének el a legszebb, legnagyobb kosárban.
Anyám, nagyanyám a múltból felém lépeget, és futnak felém fáradhatatlan mosollyal unokáim, nevetve ők is, az utánam következők is.
Megérlelődik a jelen, és eljő az őszidő, a kincseket nap, mint nap összegyűjtögetem.
Őszidő, borzongat a szó.
Vajon meddig tart ez az útravaló?!
Nem akarom, mégis egyszer eljő az az idő is..
De most még szellő simít és ölel, örömömet még a fojtogató csend sem veszi el.
Szavak tolulnak, gondolatok és mondatok.
Piros-fehér-zöld zászló a magasban lobog.
Fogoly vagyok.
Magyar tájon, jó szó fukar világában, hazafelé tartva megmártózom a zsámbéki táj édes, őszi illatában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése