Simogató.

Hány lépés

hány érintés kell

hogy beteljek tavaszi színekkel?

Zsenge rügyek nedvei

halódó hóvirágok fáradt kelyhei.

Szirmok

fodrok

selymes rétek

virág virágra nő

óvatosan lépek

mintha vezetnélek téged.

 

Magányos az út

terhes

szomorú.

Soha többé soha?

Kérdésem a semmiségbe hull. 

Tudod arra járok

elhajigált tartályok felé

őz nyomok a tócsában

szerelmes pár zengi a lét hívójelét.

Bimbó feszül

s

a

várt kikelet

hiába szédít

nem mutathatom meg

de

valahol távol talán

hallod a léthívó üzenetet.

Fekete harkály

vörös bóbitája villan

társával erdei csendet

nyugalmat keres

reccsen a gally

cipőm zaját

felnagyítva hallja a szundító világ

citrom lepke röppen

poszméh

virágporos édességért remeg. 

Kék szőnyeg

ezüstös nyáras

ösvény szegélyén

martilapu és vicsorgó lapul

nyárias időben

minden szirom ragyog

s

vigasztalni a barka halkan hajamba hull

szelíden simogat

kedvem keresi

 a

tavasz zendülése

dobban a szív

éledés és múlás

zöldülő bokrok közt

surran a múlt

messze jársz

halkuló léptedet 

 csak képzelem

nem látod az iszapos partot

sem

a

gyorsuló hajót távolodni

ketrecbe zár a vesztett értelem.

 

Megállok a kedvenc vén tölgyednél

átkarolom és érted 

érted könnyezem. 

/T! Az erdő a te kedvenc színeidet ontja, tudd, hogy utaimon együtt jössz velem./