Nem, nem gondoltam volna, hogy egy hűvös, esős májusi hajnalon jön el a pillanat. Nem gondoltam, hogy felforr bennem még egyszer az a fájdalom és düh, és nem szégyellem kimondani az azt a gyűlölet, amit akkor éreztem!
Az az akkor...
Tizenkét évvel ezelőtt, egy kora májusi estén hunyta le szemét apám. Nehéz és küzdelmes tusa volt, fájdalmas, gyötrő búcsúzás. Emlékszem az utolsó, kórházi ölelés minden mozzanatára, ziháló testét roncsolta a kór, nyugtalan volt, s bár a kóma már hetek óta tartott, én reménykedve soká imádkoztam azért, hogy visszatérjen még hozzánk okos, gondoskodó apánk. Átöleltem és megsúgtam neki a legnehezebb szót... elengedem, mert be kellett látnom, hogy számára nem volt visszaút. Távoztával kimondhatatlan űr maradt bennem, hisz az élet második félidejében ő volt a hozzám legközelebb álló felnőtt. A veszteségek egymást követték, anyám hat nappal később követte. Furcsa a sors, évtizedekkel előbb elváltak útjaik, mégis volt valami, ami mindvégig összekötötte őket...
A MEGPRÓBÁLTATÁSOK!
Apám halála után valahogy erőt gyűjtöttem, s el kezdtem rendezni dolgait. Rakosgatás közben egy addig sosem látott szürke zacskó került kezembe. (Gyerekként titokban hányszor kotorásztam a szekrény aljában tárolt holmik között, kedvencem volt az a barna bőrtáska, melyben tollakat, versatil ceruzát, radírokat, és egy, a kiváló tanulmányáért kapott aranyhegyű tollat találva örökre szerelmes lettem az írószerszámokba.) De ebben, az eddig sosem látott csomagban nem írószer volt, hanem papírok zizegtek. Mondhatni stílszerűen valami fagyasztásra alkalmas tasak volt, amit a hideg megtartására fejlesztettek ki. A lefagyasztott múlt legrémesebb lapjait tartottam kezemben, a leghidegebb gyermekkori évek emlékei ömlöttek, zúdultak rám. Házkutatások, fekete autók, bírósági tárgyalás, AVH-s arcok emlékei.
Ahogy a lapokat forgattam, olvastam a napnál is világosabbá vált, hogy ALÁÍRT! Az én apám neve volt a sárgára színeződött papírlapon. Lassan összeállt bennem minden. A nélkülözésben eltöltött gyermekkor, a hányattatott sors, a rokonság elvesztése, de leginkább az a vas szigor, mellyel nevelt bennünket. (S amit három:egy arányban valahogy nagy nehezen ki is hevertünk, mire magunk is felnőttek lettünk.) Gyermekként egyszerűen elviselhetetlen volt számomra az a fajta hajlíthatatlanság és puritánság, amiben éltünk, s ami hála Istennek később sokat mérséklődött. És életem azon pillanatában, amikor azok a papírok kibuktak kezemből megértettem mindent. Fájdalmak, félelmek, üldöztetés, számtalan megaláztatás. Mint az aktivizálódott vulkánból a perzselő szavak... úgy tört föl belőlem a düh azon a délutánon... átkokat szórva kiabáltam, sírtam, kiszakadt belőlem valami emésztő, perzselő gyűlölet.
Irántuk! A beszervezők, a beszervezők utódai iránt, mindazok iránt, akik mozgató rugói voltak az államgépezetnek, akik gyermekként, unokaként részesültek a "haszonból", mit szüleik, nagyszüleik összeharácsoltak mások tönkretétele árán.
Apám aláírt! A vizsgálati fogságban tette, ahol betegen, kenyér nélkül maradt családjára, gyerekeire gondolt, szorongatottságban, kiszolgáltatottan... NEM VOLT más választása. '56 láza elmúlt, kit börtön várt, kit pedig akasztófa... két barátját kivégezték. A megtorlás dühöngő gyilkosai, a proletár diktatúra bajnokai nem ismertek kegyelmet. Különösen nem azokkal szemben, akik semmit sem tettek, amivel a gyötrő vallatásokra és a következményekre rászolgálhattak volna. Ma is visszhangzik vennem a kérdés - az, amit apámnak a vizsgálók számtalanszor feltettek: Ki juttatott el anyámnak 300 forintot, hogy etethessen bennünket?! Ez a kérdés fölöttébb foglalkoztatta a kihallgató elvtársakat! Ki mert segíteni bajban lévő családunkon?! Bár én néha azon is elgondolkodom, hogy ki lehetett a besúgó, a baráti, rokoni körben jól értesült informátor?!
Rövidre zárva - Apám aláírt, de sohasem jelentett, nagy csalódást okozva ezzel a vörös ideológia elszánt védelmezői számára. Inkább vállalta a számkivetettséget, vizsgálati fogságból szabadulva, a felfüggesztett ítélet után hamarosan el kellett hagynunk szépséges szőlővárosunkat. Nyíregyházáról az ország másik felébe Szakmárra költöztünk. Egy malomépület lett az otthonunk, ahol a konyhában éjszaka a lavórba belefagyott a mosdóvíz. Onnan tovább Boldvára, a sáros utak leszedték lábamról a gumicsizmát... és nem volt vége. Sok falu, sok-sok sáros út következett míg aztán 1990-ben változni kezdett a tűrhetetlen. Eközben az államvédelem ráébredt, hogy bakot lőttek... bár beszervezési javaslatot készíteni 1958. február 4-én még remek ötletnek bizonyult. Apámra erősségeinek hangsúlyozásával esett a választás, idézem...
"Kósát átlagon felüli műveltségűnek, politikailag kevésbé megbízhatónak, de lojális magatartásúnak, gyors észjárású, őszinte embernek ítélték."
Valamit azonban számításon kívül hagytak, hitét és emberi tartását. Évtizedek múlva, nem okulva kudarcukból a rendszerváltás körül, amikor apám életében eljött a pillanat, hogy 1947 után, másodjára is országgyűlési képviselő lett, no akkoriban még eljátszadoztak a gondolattal, hogy aktiválják a bombát.
Mi pedig egész életünkön át fizettünk azért a menekülésre használt aláírásért. Fizettünk kedvünkkel, nyugalmunkkal, nem egyszer családi békénkkel, szeretteinktől való távolsággal, szegénységgel, és viseltük a terhet tudatlanul is. Apám életének minden mozzanatát áthatotta a bizonyosság, sosem adhat okot a gépezet beindítására. Már egészen kicsi gyermekkorunktól kezdve mindig nyíltam beszéltek velünk szabadságról, forradalomról, hazáról, társadalmi kérdésekről, a béklyóról, arról az egyetlen egy aláírt papírról sosem tettek említést. Csak a vészvillogó volt lelkük mélyén állandóan bekapcsolva!
2009-ben már késő volt, de végül mégis megértettem őt. Mi volt az a szigor, szikárság, ahogy élt, s ahogyan nevelt bennünket?! NEM adhatott okot a támadásra, zsarolásra! Dolgozott, szorgalma, fáradhatatlansága örök példa előttem. Soha semmilyen előnyért nem szolgálta a hatalmat. Múltja pedig engem is elkísért, de sokszor csengett fülemben a mondat... "az apja politikai múltja miatt." Bár az "emberarcú" szocializmus nyerészkedői lettek volna oly tiszták és tisztességesek, mint áldozataik. Csak morzsája, ha szorult volna beléjük, hitnek, tartásnak, nemzeti öntudatnak...
Lupkovics György jogtörténész doktori dolgozatában feldolgozta Nyíregyháza '56-os történetét. Így ír apámról a HVG-ben közölt cikkben:
"Olyan is akadt, akit már a büntetése kitöltése után próbáltak meg
beszervezni. Aktája a beszervezési eljárás iskolapéldája. Ő azonban — ez
egyértelműen kiderül — megtagadta az együttműködést. Ami esetében
különösen érdekes, mivel a rendszerváltozás hajnalán ismét politizálni
kezdett a kisgazdapárt színeiben, aktáját majd negyven év múlva újra
elővették és tervezték vele a kapcsolat felvételét, amitől aztán mégis
elálltak. Véleményem szerint mindig van választási lehetőség. Az
érintetteknek is volt, ezt mutatja azok példája, akik ellen tudtak
állni. Nem fér kétség emberi nagyságukhoz."
Belügyi dinasztiákról..." is szólt a 2009. július. 03-án, a HVG-ben megjelent interjúban.
Ma, amikor arra ébredünk, hogy Karikó Katalin kerül pellengérre, kinek tudása, kitartása mentőövként szolgál az emberiség számára a pandémia idején, ma, amikor kimondhatatlan hálával fordulhatunk a tudós asszony felé, ma még mindig él és virágzik a dinasztia, mely kénye-kedve szerint húz elő bármilyen kartotékot... és jól tudom, ennek sohasem lesz vége.
József Attila szavai visszhangoznak bennem:
"Aktákba irják, miről álmodoztam
| És nem sejthetem, mikor lesz elég ok |
| előkotorni azt a kartotékot, |
A napokban, 12 évnyi halogatás után ismét erőt vettem magamon, hogy kinyissam a múlt kapuját, apám könyvei közül kihullott egy lap, mely az ítéletet tartalmazza. Még nem voltam képes rá, hogy végig olvassam, és itt várakozik az ajtó előtt két, iratokkal, visszaemlékezésekkel megtömött bőrönd. Ki kell nyitnom végre!
Anyámra, apámra gondolok, az életnyomorító terhekre, igaztalan vádakra, a végig cipelt keresztekre, és arra az asszonyra is, akiről most könyörtelenül szellőztetik, hogy "aláírt"...
Színt vallok: ŐKET SOHA TÖBBÉ!
Az Úr 2021. évében, Pünkösd napján.
Kósa Márta
Olvasmány kezdőknek és haladóknak:
1956 Nyíregyháza
1956 - Lupkovics György
