FÉLELEM

Ma hajnalban, még az öt óra előtti ébredést követően egy szó szorongatta a szívemet: FÉLELEM. 

Néztem kifelé, hallgattam a csivitelést, a nap villanását figyeltem, s formáltam magamban egy verset a száguldó idő magányáról. Egy óra múlva olvasás közben emlékeim közül e Váci idézet jött elém, 2015, 2016, s most 2021-ben is újra... s a szavak, miket  rakosgattam gellert kapnak egy perc alatt.

 

"Bíztatva suttogja: Ne félj!

Valahogy majd csak megleszünk.

Hiszen szívünk marad a régi,

s ketten talán csak megőrizzük

az eszünk."

Váci Mihály: Kettesben önmagammal 

 

 

FÉLELEM

Valami rést üt szívemen

fojtó

szorító

félelem

rohanó percek ritmusa

fülemben dobol

sürget

nosza

ébredj

indulj

lépj hamar

bánatfelhő mindent hamarost betakar

eget kémlelek és napot

milyen a ma

és

milyenek lesznek a holnapok

hajnali fény fán és virágon áthatol

röpke pillanat és rám hajol

tükör peremén lobot vet

bejár eldugott helyeket

nő a fény

növekedik

távoli partról élesedik

sugarai alatt

friss hajtások hajlonganak

duzzadó folyó a kert alatt

rohanó vad áradat

mindent sodor nem válogat

gyufaszál a korhadt fadarab

pára dombok

felhő hegyek

egymagamban eltévedek

kezed keresném

ha még szabad

ha még lehet

 tépelődöm mi lehet a mára rendelt út s akarat

el is bújik rögvest a nap

kövér csepp hull

felhő fakad

elhallgatnak a madarak

torkot kaparó félelem

tervezett utamat nem lelem

árván ágaskodó liliom

meleget vár

magányos gém szürke szárnya

áthasít zöldben tobzódó képvásznamon.