Nyárszerelem

Perzsel a nap hevesen

bőrömre firkál titkos jeleket

hagyom

engedelmesen

nyújtózkodó álmos délután

megkötözi a kezem
mozdulni is nehéz

völgykatlanban

álomba zuhanni ebéd után

mikor történt ilyesmi velem

elengedni a zajokat

fülem mellett koppanó idegen szavakat

labda pattogást

tópartról fel-fel sodródó mondatokat

a

perc

elinalt

kizuhantam a földi világból

valahol a senki földjén lebegtem

elegem lett a mából

és

a

nap

csókokkal elhalmozta hátamat

oldozott gúzsba kötő öveket és nyomasztó pántokat

 gyarló kicsinyes vágyakat

elűzött

elkergetett

csak

égetett és égetett

ketten voltunk a mindenség meg én

felhő sem rezdült az ég peremén

forró nyílhegyek lázadoztak

vállamon

karomon

játszadoztak

célpontjuk voltam és nem kíméltek

éreztem már-már elégek

csak

a

szívem maradt árván

lopott gyönyörök azúr óceánján

hullámok

ejtettek

emeltek

hintáztató ringató csoda mikor a lélek

megnyílik kitárulkozik a mindenségnek

 éreztem mennyországba térek

elolvadtam ilyen talán az éden
 

úton a megsemmisülés felé

hang szólalt fejem fölött halkan

piros már a hátad inkább felébresztelek

ne perzselődj tovább a napban

itt egyedül magadban.