Moccanatlan a csend, sem a kinti őrtálló, magas fenyvesek zúgása, se a pehelypaplanba burkolódzott testek szuszogása nem hallik. Alszik a világ, vaskos hótakaróba gyengéden fodrokat rajzol a szél. Egyetlen parányi lámpa világlik itt benn, s a sötétség mezsgyéjén ténfergő kicsinyke fényben Mikulás fáradt arca látszik. Ül az ágy szélén, szinte nem is emlékszik rá, hogy későn aludt el vagy túl korán ébredhetett?! Csak ül és fáradt tekintettel, egykedvűen néz egy pontra. Pontosabban a papucsán lévő piros bojtra. Szótlan szomorúság lengi körül, így senki sem látta még, róla úgy él mindenkiben a kép, hogy jól megtömött zsákjából kikandikáló csomagok között mosolyog. Ajándékot osztogat, szánkóról integet, s a legcsúszósabb úton is vidáman lépeget. Virgács? No jó, néha a virgács is előkerül, s kampósbotjával is koppant olykor-olykor egyet, kettőt, hármat. Mesebeli szép piros kabát, vastag sapka és bélelt kesztyű, hófehér szakáll - ilyen Ő a mesékben, s ilyennek látja az, aki ébren, vagy mély álmában rátalál.
De most sehogy sem passzolnak a dolgok. Mikulás papucsa foltos, a bolyt közepén a tegnap sebtiben hörpintett kávé foltja éktelenkedik.
Talán ezért... - sóhajtja és szomorúan igazít egyet a hátához felpóckolt párnán. Elfelejtettem letisztítani... - újabb sóhaj, még keservesebb, mert a csizma suvickolás is elmaradt. Most pedig, amikor kiderült, hogy csizma és papucs is üres, bánatában egészen elfeledkezett arról, hogy éppen Ő az, aki ebben illetékes. Mert ki más híresztelte el valaha, hogy fényes cipőnek, ragyogó topánkának, boksztól illatos bakancsnak kell az ablakokban sorakoznia...?! Kinek dúdoltak dalocskát vékonyka hangon szorgos gyerekek, míg az év közben olykor-olykor elfeledett lábbeli takarítást legalább ezen a napon buzgón elvégezték?!
Nekem! - vallja be magának Mikulás, s kedve kicsit enyhül már. Emlékezve száz, ezer, kismillió csomagra, mely a várakozó lábbelikbe került. Már-már vissza is bújna a jó meleg dunyha alá, s feledné az egészet, de mégis felrémlenek a lukas zoknik, a sáros cipők, kopott csizmaszárak, s a beléjük rejtett ajándékok tucatja. Szóval így állunk! Én vagyok az egyetlen ezen a kerek világon, aki nem kap csomagot, mert foltos a papucsa... No szépen vagyunk, és ez még nem is elég ok a bánatra! Hová lettek a szépen megírt kérő és köszönő levelek?! Máskor kosárszámra szokták becipelni a krampuszok, most meg csak egyetlen egyre futott... az is úgy kezdődik, hogy "Nekem kell egy"... - az ilyen levelek bizony rendre a tűzbe kerülnek. Az "Akaromos" mondatok válaszra hiába várnak. Tűzgyújtáskor remek szolgálatot tesznek majd... Tűz! Meleg! - fut át Mikulás agyán, begyújtok, ahelyett, hogy itt tétlenkedjek, - de most valahogy nagyon nehezen szánja rá magát, hogy elinduljon.
Keserves percek ezek, a nagy felismerés percei. Árván üldögél szegény még egy darabig, az álom messzire futott szeméből, s úgy érzi, hogy most már nem is bújik vissza az ágyba, inkább iszik egy finom mézes, tejszínes kakaót, ma a kávé büntetésben lesz... bizony azért a csúnya. papucsbojtra esett foltért. Bár Ő maga is tudja, hogy a kávé teljesen ártatlan, hisz Ő volt az, aki kialvatlan fáradtan, remegő kézzel löttyintette ki kedvenc reggeli italát.
Kakaója mézes és a tejszín is bőven csorog, kanál csilingel a findzsa oldalán, finom törékeny porcelán, jobb lesz két kézzel megfogni, nehogy ma újabb csepp csorogjon a papucsra. Tűzrakáshoz készülődés, vaskos fahasábok és vékonyra vágott gyújtósok közé hajoló Mikulás éppen a gyufát keresi, amikor hatalmas robajjal, koromfelhő közepette csomag pottyan a kövezetre. Mikulás a kürtőbe néz, de jaj kár volt felnéznie, mert a finoman szállingózó koromszemcsék a szempillájára, szakállára telepednek azon nyomban. Egy pillanat, s máris kéményseprővé változott. Trüsszögve, prüszkölve teszi le a gyufát, nem gyújtva lángot. Felveszi a lába elé pottyant pakkot, majd mosakodni indul. Hosszasan dörzsöli kezeit, a mindig jól habzó szappan most nehezen oldja a kormot. A tükörből visszatekintő arc láttán hamar oszlik a borús hangulat. Régen, talán ezer éve voltam ennyire maszatos - gondolja és újabb szappanos szakálldörzsölésbe kezd. Nehezen kopik a korom, szemét csípi, s a háziszappan is kitesz magáért. Piros a szeme, fájdalmas égő érzés, piros szemű húsvéti nyulacska is lehetnék - gondolja magában. Hosszas mosakodás után mosóteknőbe kerül a tegnap még szép tiszta köntös, úgy tűnik a vétkes papucsnak is végleg befellegzett.
Írhatnék a Mikulásnak, hogy új papucsot kérek - gondolja, s nevetés hallatszik remegő, immár újra hófehér bajusza alatt. Az írásról eszébe jut a csomag, ami szó szerint az égből, akarom mondani a kéményből pottyant elébe. Óvatosan letakarítja tollseprűvel, a porszívót nem kapcsolja be, nehogy a zsivány krampusz kölkök idejekorán felébredjenek. Szóval csomagot kaptam! - nézzük csak meg mi lehet benne, s egy öreg újságpapírt terít az asztalra, hogy az ne legyen piszkos legalább. Gondosan átkötött, csinos kis csomag - látszik, hogy nagy szeretettel készült, a kormos, hamus felső papírt összefogó csillámos ragasztó, s az arany zsineg segít megoldani a rejtélyes érkezés okát.
Ez lehet az a küldemény, amiről Varjú postás, a lelkiismeretes kézbesítő mesélt a minap, ezt csórhatta le valaki a csomagszállító szalagról... (Úgy történik a küldemények szétosztása a postahivatalban, hogy a rengeteg levelet, amit Mikulásnak címeznek egy hosszú futószalagra teszik a postássegédek, s onnan az ott várakozó rénszarvas húzta szánkóba pottyan.) Arról szólt Varjú postás, hogy a minap a szarka, aki rajong az arany színért az egyik küldeményt csőrébe kapta és huss, el is szállt vele. Ez lehet az a csomag, nézzünk bele! - sóhajtott fel Mikulás, s az imént még háborgó szívébe a béke lassan visszaköltözött. Mégis gondolnak rám a gyerekek! Szóval a szarka csórta csomag van itt az asztalon. Talán ő urasága éppen a kémény felett repülve pottyanthatta ki kapzsi csőréből... Lehet.
Tüzet gyújtott gyorsan, s már bontogatta is az aranyos csomagot, a csomóra kötött fényes zsineggel hosszasan elbabrálva észre sem vette, hogy lassan kireggeledett.
Folyt.köv...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése