Szegény Dzsó?! - gondolta Rudi. Szegény ÉN, mi lehet a kövemmel?! El is felejtettem megnézni - és a kályha mellé teregetett nadrágjára pillantott. Most, hogy a Mikulás ágyba parancsolt mégsem kelhetek fel, s nézhetem meg mi történt az én drága kövemmel. Frici leült mellé és megkérdezte, miért tekintget a kályha felé, talán fázik?! Így aztán megsúgta neki, hogy van valami a nadrágja zsebében, amit szeretne a kezébe fogni. Egy perc, s a kő már a markában volt, szerencsére csak a sarkából tört le egy darabka. Rudi megkönnyebbülve nyújtózott el a dupla takaró alatt, s hamarosan mély, gyógyító álomba merült. Társai is lefekvéshez készülődtek, csak Mikulás maradt soká ébren. Hallgatta Rudi szuszogását, és közben arra gondolt, hogy miként lehetne a lehetetlen kívánságokat valahogy megvalósítani.
Majd holnap - sóhajtotta, s lecsavarta az éjjeli lámpa fényét, hogy a fény ne zavarja a kis beteget.
Az éjszaka hamar eltelt, reggelre Rudi sokkal jobban lett, Mikulás mégis ráparancsolt, hogy nem mehet ki a házból.
Semmi kóborlás! - adta ki a jelszót és összehúzta a szemöldökét. Ma mindenki itthon teszi a dolgát gyerekek.
De Slampusz máris ellenkezett. Jaj ne! Hadd menjünk ki az erdőre kicsit levegőzni - kérlelte az öreget. Meg virgácsnak való ágat gyűjteni - tódított Frici. Közben mindannyiuknak ugyanaz járt az eszében... Mit csinál most Enyves Dzsó? Vajon észrevette? Tudnunk kell, hogy a rókafi sok borsot tört már a krampuszok orra alá, amit ők természetesen szorgalmasan viszonoztak is. Mondhatnánk, nem voltak adósai egymásnak..., de a krampuszok még mindig nem tudták elfelejteni a legutóbbi szaloncukros esetet!
Most legalább megfizettünk neki! - nevettek. Meg hát, legalább tizedszerre - mondta Mikulás. és komolyra fordította a szót: Ma senki, sehová! - és a levélkupacra mutatott, mely ott maradt tegnap este a konyhaasztalon, ezzel foglalkozzunk, ha kérhetem. Rudi, aki éppen azon spekulált, hogy keres valami jóféle ragasztót a sublót fiókban, s visszaragasztja a kődarabot, visszahúzta magára a meleg takarót, aztán nagyot sóhajtott. Adjátok ide e a leveleket, majd én felolvasom. Hármójuk közül neki ment legjobban az olvasás. Slampusz kifejezetten utált iskolába járni, s ezt az iskolaundort igyekezett ráragasztani pajtásaira. Többé-kevésbe sikerült is neki, néha úgy elfajult a dolog, hogy napokon át inkább az erdei iskola az mellé jártak. Ha utóbb kiderült, és Mikulás megdorgálta őket, akkor fülüket, farkukat behúzva duzzogtak szobájukban, és ímmel-ámmal pótolták elmaradásaikat.
Rudi előtt a levelek nagy kupacban, először csendben átböngészte őket, azután ügyesen csoportokra osztotta valamennyit, csak egyetlen papírlap árválkodott a kezében, azt tanácstalanul forgatta. Hiszen ez a levél nem idevaló. Nincs benne kérés, olvasd el Mikulás... ez nem más, mint egy meghívás.Meghívás?! - kapták fel fejüket a többiek! Hová? Kihez? Záporoztak a kérdések, de Mikulás nem válaszolt. Nézte, forgatta a levelet, s mindenféle gyermekkori csínytevés felelevenedett. Mert a levél feladója, bizonyos Kristóf, nem volt más, mint az ő legkedvesebb unokaöccse, akivel folyton új és újabb huncutságokat eszeltek ki annak idején. Hová utazunk? - kérdezték a krampuszok. Hová utazom! - a levél nekem szól pajtikáim. Messzire, méghozzá oda, ahová mindig is vágytam. Tavaszi körutazás Alaszkában!
Alaszka, Alaszka - horgászunk majd lazacra - dúdolták máris a krampuszok. Mindhárman nagyon szerettek pecázni. Nana - mondta Mikulás, lassan a testtel, nehogy azonnal csomagolni kezdjetek. Messze van még a tavasz, most térjünk vissza a kívánságok teljesítéséhez. Térjünk, térjünk - harsogták a krampuszok, de nem gondoltak másra, mint a tavaszi kirándulásra. Izgatottan izegtek-mozogtak az asztal körül, s kis időre elfeledkeztek arról, hogy mára mit is terveztek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése