Alvó kert alatt
moccanatlan a pillanat
sötét
távoli
felhő óceánba
rózsapírt csennek az első sugarak
szürke
folyó
ezüstös kanyarulat
ünnepi perc
se kint
se bent
nem mozdul semmi sem
elém festett kép több mint a végtelen
olvadna a szív
szeretne menni
menni és ölelni
szeppenő magányban
megakad a vágy
és
alélt némaságban
várja a jelet
hogy
a
csend végre megbicsaklik
s
örömtüzek lobbannak hosszan
végig az egeken
fekete partok felett
álmos mezőkről
szél szalad
érkezésről hoz új üzenetet
hála csordul
s
úrrá lesz minden bánaton
a
nap
feledtetve sóvár ébredésemet. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése