A 157-es képhez
Hóesésében...
Ártatlan semmiség
fehér csillagpor hullik szanaszét
rátapad a tájra
arcomba hull
kezemre
sapkámra
lopom kint a friss illatú percet
minden fehérré válik
lelkem örömtől reszket
s
kérdezni bátorkodik
mi ez a gyönyörű lepel ma itt
mi ez a fényes csillámos csoda
betakarva a föld minden mocska és kosza.
Ostoba a szív
és
hisz neki
véli hogy a hó a gyarlóságot
mind-mind
elfedheti.
Nem látszanak
a
kopott falak
szemétkupacok
karcolt padok alatt
semmi sincs a fák között
mi
emberi akaratból odaköltözött
csak
a
csend
és
a
lassan hulló szorgalmas pelyhek
sebhelyet takarnak
életteher mállik
téblábolok
nézem hosszan a marcona katonát
sisakján megül a hó
nincs szál virág
pelyhek alatt megadón roskadó gyertya
hárman vannak itt
hárman
múlt
jelen
jövő
kavarog e bolydult század
késpengés forgatagában.
Szélroham támad
már nem pilinckáznak vidáman a pelyhek
nagyseprűs szelek mindent elemelnek
elindulok
vár otthonom s a kályha
de visszanézek még
hátha
rálelek
gyermekkorom térdig hóban hagyott
időtlen lábnyomára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése