Kőről kőre lépve, nem tudva, hogy megbillen e, s lezuhanhatok a mélybe. Alattam iszamos part, előttem hatalmas kidőlt fák, kilátszó vastag gyökerek, valahol a közelben pedig a cél...!
Akár az életben.
Céllal létezni!
Késő délután egyedül a parton, túlnant az otthonom még látszik. Körülöttem az elmúlás, pusztulás ezernyi jele. Napról-napra keskenyebb folyó, fölötte a természet fájdalmas sebhelyei, omló föld, tátongó üregek, száraz ágak és zizegő falevél csomó.
Csepp nem sok, annyi sem esett hetek óta, egész nyáron alig kap. A pusztulás felmérhetetlen, faóriások dőlnek halomban egymásra, egy szűk ösvény közöttük összevissza kanyarog. Választhatok, vagy átbújok alattuk, vagy a törzsbe kapaszkodva átmászhatok a stabilnak nem nevezhető partoldalon - így, meg úgy, de tovább araszolok. (Egyik sem könnyű, mindkettő eszembe juttatja a korom.)
A parti fövenyen könnyebb lenne - gondolom. Tisztábbnak, egyszerűbbnek látszik, csakhogy ott vannak a jóval nem kecsegető, sárba, iszapba süppedt régebbi lábnyomok. Nem megyek közelebb, hátha beleragadok, s onnan nem lenne egyszerű kikecmeregni.
Lépek, lavírozok, billegek és ballagok, közben figyelem a vizet, mikor bukkan fel az, amiért itt vagyok.
Enyhe szédülés, pedig nincs tériszonyom. Fent és lent. Egyszerre. Kint és bent. Keresni és megtalálni, valamit, amire vágyakozom.
Az életben már ritkán bíbelődök elérhetetlen álmokkal. De most megvalósulhat valami a természet és a teremtő jóvoltából!
Így hát tovább egyensúlyozok, időnként az órára pillantva, hiszen hamarosan indul az utolsó járat át a folyón, bármi lesz is, vissza nem fordulok.
Éppen ez az ok, amiért nekirugaszkodtam, s amit veszni nem hagyhatok. A mélység, mely évezredeket eddig takargatott, most megmutatja nekem titkát, kvázi felfedező vagyok... Ritka pillanat, nem reméltem, hogy egyszer megadatik, most az aszály következtében kilátszhat, (ki tudja lesz e még a Duna valaha ilyen alacsony), én pedig látni akarom! Még néhány lépés és egy szabályosan lerakott alakzat megállásra késztet. Itt vagyok hát újra, eddigi feltételezésem valótlanná vált, ezek a kövek jól láthatóan nem a néhai monostor nyomok.
A rámpa, melyek a Dunába, akarom mondani a rómaiak korába visszavezet immár a sekély vízből jól kiemelkedik, s egyértelműen beazonosítható.
Hálás vagyok, hogy sok keresgélés után végre megláthatom! Itt, e helyen a rómaiak korában, közel 2 ezer esztendeje hajókikötő volt. Ki tudja, mit rejt még a mélység, s ha a folyó tovább apad, milyen felbecsülhetetlen értékekre találhatunk? S ha kegyesek lesznek az égiek és újra eső hull, s elfedi titkait a folyó, ne feledjük el - múlt, jelen, s jövendő egymásba fonódik, s mi szempillantásnyi időre részesei vagyunk.
Nézz a lábad elé, s ne felejts el felnézni az égre - hálásan megköszönve a megélt pillanatot!
