Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hiány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hiány. Összes bejegyzés megjelenítése

2019. november 9., szombat

Őszbe hajló...



Kuporgok
fázós gyerek
megnézek minden távoli
álmokkal viselős 
puha felleget
százszor
ezerszer
súgom
neved

kerestelek
eltakar kanyargó út
létkusza ösvény
hiányod
szédítő örvény

kételyek közt
magasra gombolt gallér
hangod
idézem
hátha egyszer szívemben elfér
alkudozom
kérlek
simogass
ringass
kicsit
dúdold régi dalaink
visszhangjait

esőcsepp tükrök
hintáznak
őszbe hajló ágon
dermedt mosoly
sápadt virágon

hol lehetsz
melyik szirom takar
vastagodó
barnás
vörös
avar
emlék törik
ősz pompájában
kutatom
elveszett
arcvonásaid

guggolj le mellém
szoríts magadhoz
melengess kicsit
meséld el újra szép tegnapunk
fénybe bugyolált távoli játékait.

2019. november 3., vasárnap

VESZTESÉGEM





Elmulasztott
percek
ölelés és nevetések

szemedbe nézni kacagva
táncot ropni
bolondozni
vállaidba kapaszkodva 
csimpaszkodnék a nyakadba

átkarolni hűvös estén
arcod fognám
könnyeidet meg nem lesném


rozsdafoltos reggelemen
szakadt levél
tapad párás üvegen
  hatalmasan hömpölygő szürke folyó 
álmodozó
sirályt ringat
fehér tolla
úgy
világít
elvinne a boldogságig
remélnénk hogy újra játszunk
 elveszített mosolygásunk
melengetne
összebújva gondolnánk a régi útra

de
az
a
csepp
az
ablakon
elhallgattat
és
én
hagyom
hogy
újra
s
újra
emlékezzek rád s a múltra
és
számlálom míg a gyertyák aludni térnek
veszteségem
veszteséged.

2017. március 5., vasárnap

Magamnak és neked

Halvány színekkel festődik a reggel
sirály sivít
számlálom szunnyadó hóvirágok
álmodó szirmait
sejlik már
fákban
bokrokban
folyó suhanásban
a
tavasz
kedvem mégsem a régi
jól esne a vigasz
valami
félelem
ziháló fájdalom
vert tanyát feszülő 
vénülő vállamon
összeszorít
lenyom
az
árvaság
hiába bámulom az áradó Dunát
megragadt bennem a bánat
elcserélném
de
sehol sem talállak
ki
feleltél tegnapi jókedvemért
csak
a
hangod
kellene
csak
a
kezed
álljon fejre a világ velem s veled
nevetnénk bolondul
vásott gyerekek
szédülten
míg
hintánk magasba repít
törpének látnánk
létünk
hegyekké tornyosuló ostoba
kacatjait.