Itt aludni jó! Mert csillagok világítanak a tetőablakon, hajó rohan a folyón, mert a hajnal első sugarai majd bekukucskálnak, amikor fényt küldenek a megfagyott, didergő világnak. És láthatom a hóba szorult hóvirágokat, a cseresznyefa ágán himbálódzó etetőt, a kerten átsuhanó éhes madarakat, a folyót, a fákat, melyek a túlparton rám várnak. Négy óra múlt, kibújok a pelyhek közül, takaróm visszaigazítom, ne szökjön el az a picike meleg.
Első a víz, csorog, zubog, forr… Teás kannába hibiszkusz virág, finom ám, főleg azért, mert a fiam hozta nekem. Nagy fehér, szögletes bögrébe is csurran a forró vízből. A szokás hatalma – három Albert keksz, tejszín, kávé, abból is a nes, és kanálka méz. Ujjamra szinte mindig ragad egy csepp. Kavarom, kóstolom, finom.
Szél süvít át újra az udvaron. Csak nem hagy nyugodni a mínuszok serege. Be kell gyújtanom, de izibe. Tegnap a kerti fák alól összeszedtem a száraz gallyakból egy marokra valót. Alulra akác kerül, közé gyújtós és a hárs alól felmarkolt gallyak, aztán egyre vaskosabb hasábok. Gyufasercenés, s a következő kortyolás ideje alatt a fa lángra kap. Nyalja, falja, mohón öleli a fát a friss láng. Perceg, pattog és remeg, ez a pótlásként vett akác remek!
Kortyok és hírek: Hideg van! Szibériai! Jég! Hol vannak a hókotrók, a lapátos emberek?! Mind megfagyunk, rettenetes ez a hideg!
Kávém fogytán, teáskannában a száraz virágok már megáztak és szétnyíltak a forró víz alatt. Bögre csere, áttetsző teás poharat veszek kezembe, mehet egy
kiskanálnyi méz bele. Állok a kályha előtt, kezemben rubin színű az ital, a parázs is pirul,
s én elindulok...
Csúszkálva, botladozva, majd egyre sebesebben érkeznek a gondolatok. Régi telek dicsérete! Amikor a hó, hó volt, a jég pedig jég! A hideg pedig nem csak ritka, nem várt vendég.
Kezdődjék el hát visszafelé az út: Az iskoláig reggelente - mely messze volt otthonunktól - a munkásokat szállító ponyvás teherautó vitt el. Gondoskodtunk róla, hogy a hazajutás már tartalmazzon izgalmakat. Induláskor Anyánk markunkba számolta a tíz és húszfilléreseket, ami éppen kitette hazafelé a buszjegyet, de mi spóroltunk, télen krémesre, tavasszal és nyáron egy gombóc fagylaltra, ami akkoriban éppen 50 fillér volt, (hagyjuk most a fagylaltot, hideg van nélküle is) a buszjegy ára kilencven fillér, vagy egy tíz lehetett.
Iskola után megvártuk egymást az egy irányba tartó gyerekekkel. Lehettem kilenc, tíz éves, s a többiek sem voltak idősebbek. Megbeszéltük az útvonalat, persze hogy kerülő úton volt a leghamarabb. Fás, ligetes, füzes és a kicsike patak. A patak jegét ki nem hagyhattuk, roppant és recsegett bakancsunk alatt, csúszkáltunk és egymásra dobáltuk a havat. Azután kiérve a keresztesi útra a szántóföld mellett ballagtunk tovább, megrugdosva minden egyes villanypóznát, s a deres vezetékről lehulló fehérség alatt bámultuk a szépet, s megszomjazva bevallom megkóstoltuk a friss havat. A telepig tartott a közös út, nem is emlékszem a telep pontos nevére, de mintha valami bányászással lehetett kapcsolatos. Csincsén bányásztak lignitet… az is lehet, hogy becsap az emlékezet. Lényeg, hogy ott elhagytak az ikrek és egyedül bandukoltam tovább.
Gőzölgő, illatos konyhában anyám kapkodta le rólam a táskát, sapkát. Kivörösödött kezemre hideg vizet kaptam, és forró levest mert tányéromba. Jaj, de nem szerettem azokat a leveseket! Köménymag, lebbencs, paradicsom vagy tojás leves. Jó esetben tésztaleves, mert akkor a leves után az anyám gyúrta tésztából valami finomság következett. A kalácsok, kelt tészták készítésének mestere volt ő, túrós béles, lekváros bukta, fánk várta az éhesen hazatérő gyerekeket. Persze ehhez előbb a levesből is enni kellett.
A konyhában sezlon állt, rajta takaró, oda bekuckóztam, míg minden porcikám átmelegedett. Bakancs, lódenkabát, vasrag zokni és kesztyű a tűzhely közelében száradt. Bátyámtól, nővéremtől örökölt ruhák, cipők, mackó alsók, stoppolt könyökű pulóverek.
Anyám nagy piros vajlingban mosogatott. Hamarosan nyúzni, kérlelni kezdtem , hogy mikor mehetek ki végre csúszkálni a jó hideg télbe!
Messzi múlt, mennyi fázós reggel és délután. Mennyi szegénység, és mennyi gondoskodó szeretet és még több türelem anyámtól. És mennyi reményből szőtt álom, az egészet most újra élem, magam előtt látom.
Közben felébredt a világ, látni lehet a pirkadatkor elém táruló csodát, a jegyes szélben a zászló is elszakadt. Nézem a vizet, még nem úsztat jégtáblákat, ahhoz kell még néhány igazán hideg nap.
