Megyünk...

 

 

Megyünk...

Az ártéri erdőn végig, cuppog a cipőm a felázott utak szegélyén óvatosan lépegetünk, majd a szárazabb ösvényen elkanyarodunk a gát felé.

Kevés a mozgás, a mai szeles, szürke foltos idő nem kedvez hosszabb sétának.

Hallgatjuk a csendet.

Mennénk a tóhoz, de most nem lehet, hatalmasra duzzadtak a vizek.

Balra egy szűkebb ösvény vezet, elkerüljük hát a sártengereket. 

Életnyomok.
Megtorpanok. 

Van itt néhány kert, ahogy elkanyarodunk a folyómedertől. Vén, metszésért sóvárgó rózsák. Öreg, mohlepte fák, zuzmós, zöldes-sárga ágak, betegség terjed, már szinte minden fát megtámadt.

Elhagyott kertek, gyümölcsfák, bokrok.

Már senki sem hívja őket élni, teremni, gyümölcsökkel ékeskedni. Korhadt ágakat szaggat róluk a szél. Aranyló almát, vagy éppen rubin pirosat nem szakaszt róla se gyerek, se szomjas vándor.

Álldogálok a kerítésnél, kacsok, indák nőtték be a kaput. Hintaágyon levélkupacot dédelget a szél. A szőlőtőkék talán még nem adták fel, itt sorjáznak a kerítés mentén.

Vajon lesz e bennük élet az idén?!

Majd tavasszal megnézzük újra - szól gyaloglótársam.

Már füzetkébe kellene jegyeznünk a sokasodó "majd megnézzüket".

Vajon még járunk majd tavasszal erre, figyelve az élet iramodásának friss jeleit?

Nézem a tőkéket, és szememmel rést kutatok a kerítésen, de áthatolhatatlan. Pedig úgy bemennék. Lesöpörni a vastagodó avart a hintáról, a kiszakított kamraajtót betámasztani, hogy ne nyikorogjon, ne csapkodja a szél. És majd nyár vége felé megkóstolni a szőlőt, ha még teremne valamely öregedő vessző édes fürtöket.

Négy vagy talán hat kulipintyó, az egymás melletti telkecskéken, így-úgy összeeszkábált kalyibák. Egyikükben sem látni, hogy gazdájuk még ki-kilátogat. 

Valaha szép tavaszok illata simította a fáradt arcokat, melyek a várva várt hétvégén az erdő melletti csücsökben feledték a heti robotot. Vagy éppen nyáron kerestek enyhülést a folyó hűsítő hullámaiban. Ősszel aztán megkóstolták a termést. Mustot, murcit, vagy félig-meddig kiforrt borocskát kínáltak egymásnak a szomszédok.

Nézem a lépcsőt, a házat, az elhagyott . ottfelejtett létjeleket.

Szívemben mindenféle emlékeket összekeverek.

Azután továbbmegyek.

Az ösvény a gát mentén messzire vezet.

Arra tovább mi lehet?

Majd egyszer még messzebbre is elmegyünk, és könnyű kis hátizsákban elemózsiát is viszünk. 

Most fel a gátra. 

Ahogy kiléptünk az erdős, ligetes ösvény védelméből acsarkodó szél kap máris a kabátba, összehúzzuk és újra begomboljuk a felső gombot is, a sapka ismét fejünkre kívánkozik.

Túl vagyunk már a falun, négyfelé elágazik az út. A gát túloldalán, jobbra egy apró házikó, kéményből sovány füst tekeredik, kutya ugrál, lánca nem ereszti messzire. Világvégi színek a horizonton.

A gát tetejéről messzire ellátni. Balra az erdő, a kivágott nyáras törzsei halomba igazítva. Jobbra a kertek. azután a Mester utca következik  öreg házaival, majd pedig a falu.

Lassan már jobban eligazodunk, mint otthon.

A múlt heti bolondozó tavaszias idő néhány kertszeretőt már kicsalogatott, árulkodnak a kerítések mentén itt-ott kévékbe kötözött ágkupacok.

Odébb tavaszt sóvárgó selymes fátylat ringató füzek és mogyoróbokrok, végre friss színek lopnak reményt a szürkeségbe. Kopott kapuk, rozsdás kerítések, s újabbak váltakoznak számunkra érthetetlenül. Valaha gondos kezek által ültetett diófasor szegélyezi az utat,  ágaikat  zuzmó zabálja, sehol egy egészséges közöttük.

 

Itt-ott életnyomok a lakatlan házak között.

Füst.

Kutyaugatás.

Szélbe száradó ruha.

Kacsák.

Tyúkok.

És lovak!

Két porta végében két pár ló, barnák és feketék.

Szépek, fényes szőrükre örömmel nézek.

Beszélek hozzájuk kicsit, hogy értik e nem tudom.

Várom, hogy felém forduljanak.

 

És már megint az emlék repít.

Kőből faragott itatóvályú volt az udvaron, nagyapám surcot viselő szikár alakja, fehéren villanó bajsza, szigorú hangja...

A ló nem iszik, ha a vízébe beleteszed a kezed! - mondta.

Gémeskútba merülő vödör, víz csobbanás.

A ló, a kincs, a segítőtárs.

Bennem maradt örökre az akkor megtanult tisztelet.

 

 

 

 

 

 

 

 

Megyünk tovább... Útinapló...

Mondhatnám azt, hogy a héten csúcsot javítottam, magamhoz képest persze, a lépések szaporodását illetően (62 ezer meg még néhány lépés).

Meg mondhatnám azt is, hogy...

Inkább azt mondom, pontosabban azt írom, hogy az út nyomokban bánatot tartalmaz. Alanti muzsika jelzi, hogy NO PROBLEM, hisz néha nincs is magyarázat arra mi is történik bennünk és körülöttünk.

De ne szomorkodjunk, mert nyomokban hódokat is tartalmaz ám!

Azaz hódnyomokat!

Menésünk az egyes kompra sikeredett.

Már a hűtőben lapult a torta, drága kis hétéves habcsók terroristám köszöntésére- finom fatörzs.

Összegyúrt stangli pihent, hús a sütőben, nem raktam nagy tüzet, elsüldögél az magában, nélkülem is.

Mosott ruha száradt a langyos levegőben.

Én meg romeltakarítás közben igyekeztem kicentizni az idő, ha begördül egy autó a révhez, akkor ráérek egy órakor elindulni, ha nem, akkor meg minek kapkodjak legfeljebb helyi séta lesz.

De lett autó, felkaptam a kabátot, zsebbe mélyesztettem a vizes flakonkát, pillantást vetettem a menős cipőre...

Miután megfogadtam, hogy tavaszig nem mosom le róla a sarat nem sok teendőm van vele, a recékbe száradt sár kipereg, ha erősen összecsapkodom, s már húzhatom is, és indulás.

Zsömle kutya a kapunál erősen csóválta farkát, sejtetve, hogy már látja sétatársamat.

Lenyargalunk a révhez, a komp már a folyó közepén jár, s itt a parton is autók várnak az átkelésre.

Fölöttébb mocskos a víz, habzó szmötyi terül a peremére, szennyet nyomtak szegénykébe.

Állunk hát a parton, nézzük a folyót, a sáros hömpölyeg rohan, gallyak és ágak tetején úszkálnak.

Az ég semmi jót nem ígér, látszatja sincs a napnak.

A túlparti kacsák messzebb mentek, távolabbi nagy fatörzsön találtak maguknak csendes pihenőt.

Kompos "bácsi" vicceket mesél... a csacsik éppen ebédelnek, egykedvűen álldogálva a szénakupac körül.

Elindulunk, lépésszámláló nekibuzdul.

Sokadszorra is ugyanazon az úton megyünk. Szeretem nézni az ártéri erdőt, figyelni a változásokat. Keresni a jeleket, beletúrni a vaskos avarba, hátha korai virág készülődés nyomaira lelek.

A vízben álló fák törzsén látszik, hogy valamennyicskét apad. A vadkacsák szép kényelmesen kiülnek egy-egy vaskos tönkre. Lekapnám őket, de az első avarzizzenésre szárnyra kapnak.

Vacakolok a fényképezéssel.

Apró termetű harkály száll az ágra, jön a párja is. Megélénkül az erdő, madarak itt, és madarak ott, s ahol nem látjuk, onnan elérnek hozzánk a hangok.

Már csak egy hónap... sóhajtunk a friss levegőbe, de nálunk ezt jobban tudják a gácsérral úszkáló kacsák.

Merre menjünk tovább?

Mindig van választási lehetőség.

Mindig!

Jobbra, vagy balra? - mi rendre el is játszadozunk, azzal hogy tovább merre..., most a part mentén folytatjuk. 

Nem is annyira sáros, szól lábbelijét mindig féltő útitársam. Kerülünk egy nagyot, s tanakodunk a hepehupák közül vajon melyik a hepe és melyik a hupa?!

Bringás nénik messzitől intenek, ma négyen róják a köröket.

Mi pedig egyre mélyebben szívjuk magunkba a nyers illatokat.

Így-úgy, de eljutunk a Ballik tóhoz... harmadjára járok ott, nem is tudom, hogy valójában jól jegyeztem - e meg a nevét?! Egy idősebb férfitől az első alkalommal érdeklődtem, s elmondta hogyan lett az egykori  kavicskotrásból egyszer csak Dunára kinyitott tó.

 

Nahát pecások a túlparton!

Alaposan felkészültek, körülöttük mindenféle eszközök szétpakolászva.

Fény sehol, nyoma sincs a múltkori, azúrban fürdőző szépségnek, a minden szürkeségben távoli "valamit" látunk.

Nézzük meg!

Árkon, bokron át lépegetünk, járhatatlan utak, ágak, szúrós bokrok, ősszel talán lakmározni is lehetett a szederből. Szikkadt kökényszemek.

Már nincs sok hátra... átérünk a tó túlsó oldalára, s a "valaminek" nyoma veszett, hiszen az nem más, mint a folyón túli sóderhegyek. Megtréfált a látvány.

Pecások üldögélnek, nem rezdül a damil, élvezik a csend jótékony simulását.

Nem fogunk semmit, még korai lenne... csak annyira hiányzott már - mondják mindketten.

Elárulom nekik, hogy következő életemben én is nyugger pecás férfi leszek.

Nevetésünk deríti az időt. 

És most jönnek a hódok!!!

Azaz jönnének, ha mi nem mászkálnánk birodalmuk körül. Mindenütt kidöntött fák, éles fognyomok. Hatalmas törzsek billentek ki a helyükről, mi meg bujkálunk alattuk. 

Éles fognyomok, gyakorló minták sorjáznak, épen hagyott fa alig van itt.

 

Órára pillantunk a hosszúra nyúló nézelődés után.

Már megint messzire csalt a kíváncsiság.

Megállapítjuk, hogy a hármas kompot ma sem csípjük el, akkor hát fel a gátra. Köszönünk a lovaknak, kutyáknak. 

Kecskék legelésznek egy tágas parcellán, fütyülnek ránk, azaz fütyülnének, ha tudnának. Falják a füvet, pillantásra sem méltatva az idegeneket. Nem csatangolnak el. Tudják jól a rendet. Tizenöten esznek, egy szép barna pedig a dombon figyel.

Itt-ott csattan már a metszőolló, vén gyümölcsös frissítése időszerű.

Fiúk közelednek. Vidám köszönés és mosoly. Sokadszorra is csodálkozunk: Errefelé szokás köszönni még az ismeretlen járókelőknek IS!

Az ártérben kivágott fák halmokban, az apróbbakat éppen autóra rakodják. A gallyak nagy kupacban várják sorsukat. 

Mi meg reménykedünk lesz majd új telepítés!

Enyészetté lett kis vityillók, elhagyatott udvarában mogyoróbarka libben, micsoda szín, nincs messze már a tavasz! Ezeket a kerteket szerette, gondozta valaha valaki. Kerítésre fonódó kacsok, indák jelzik, hogy a kaput évek óta senki sem nyitotta ki. Avar vastagodik a hintaágyon, moha terül a kerti bútoron.

Árvaság, ma észreveszem minden félreeső nyomodat.

A nap bújva maradt. Talán szégyelli magát, talán csak ódzkodik a látványtól.

Mert van mitől.

Erdőszélen, út mentén az emberi nemtörődömség nyomai. Lassan majd befedi a zöld az erdőbe cipelt redőnyt és ablaktokot, legalább a fakeretet lefelé fordítottam, nehogy a szögekbe egy arra tévedő állat véletlenül belelépjen.

Kiérünk a visszavezető útra, szokatlan csörgő hangokat hallani, hatalmas nyárfa száraz leveleit rázza meg a szél.

Megölelek egy fát. Most nem a "miénket", hanem egy betegtörzsű, szomorút választok. Homlokomat súrolja érdes kérge, csend és béke. Ma elválásoktól viselős a szív.

Látszik, hogy a folyó apadt, de holnap majd újra áradni fog - szól a révész, oldozva a vaskos fém kötelet.

Nézem a vizet, szürke, és szürkék fenn a fellegek, s a kacsák sem keresik még az éji nyughelyet.

Lábamhoz, hátamhoz törleszkedik a kis kompos cirmos macsek, selymes a szőre, jó meleg. Mondom is neki, hogy nehogy utánam szökjön  megint a kompra.

 

Messziről is látni a kertünket, a zászlónk hívogat, a fenyő messziről integet.

Mire kapunkhoz érek, a komp is hazaérkezett.

 

 

 

 

Muzsika - a cím nem megtévesztő...

 

 

Kompon álltunk tegnap (is)... "ÚTINAPLÓM"

 

Tizenhatezer lépés... Persze csak sacperkábé, mert a számláló időnként unottan abbahagyja a számlálást.Tegnapelőtt kihagytam a menést, párás, ködös, taknyos idő volt, kutyának sincs kedve kimenni féle. De hogy tegnap is ugyanez látszott át az ablakon, már porcikáim úgy érezték, hogy a szerdát ki nem hagyhatom.

Így hát telefon, társkereső szolgálat, ki jön velem megjárni a gátat?

Lencse kész, kakaós csigából már fogyott is, szeretem a konyhát betöltő karamellás illatot. Három fahasábot a tűztérbe dobok, leverem a tegnapelőtti sarat a cipőmről. (Tavaszig szó sincs cipő pucolástól.)

Kukucskálás a kompra, s pontban délben, hisz autót látok a túlfélen - ez azt jelenti kapkodni nem kell - szóval délben leballagunk a révhez. Négy autó várakozik, a folyó hömpölyög, a parton felgyülemlő mocsok "életjeleket" mutat. Nem lakatlan a tájék, tört ágak közé flakonok szorulnak, dobozok, valamilyen tető, s a víz is sodor egy piros műhanyagot.

Megjő a komp!

Hosszas bénázás közepette az autók nagy nehezen helyükre kerülnek. Nekem mindig egy tanulmány az, ahogy a népek "viselkednek" a kompon. Nos most volt eddigi utaim során a leglátványosabb bemutató.

Hisz az ügyes vezető a révész irányítását figyelve hajt fel a platóra, nem megy neki, mint malac az ólajtónak, aztán oldalra sorol, hogy más is elférjen a hatszemélyes járaton.

Tegnapi főszereplőnkről egyik sem mondható el. Felhajt és középen megáll... mit nekem te zordon Kárpátoknak... fönt vagyok, oszt passz. Hogy a háta mögött várakozók lemaradhatnak, no ez cseppet sem fontos számára.

Kompos int, mi a part baloldalán tátjuk a szánkat, beszólogatunk, kacarászunk.  A folyó morajlik, az autó motorja berreg, a komposok nyugodtan jeleznek. Nem tudni, hogy a külföldi rendszámú teherautó sofőrje ismeri e a nyelvet?! (Juszt sem árulom el, hogy hová valósi, szolidalitok határon túli rokonságommal.)

No nagy nehezen szélre húz, persze nem elégé, aztán némi navigáció után csak sikerül nekije...

Mi már nagyon jól mulatunk, pláne, amikor a harmadik autós felgurul, tózse középre, francba az utána következővel.

Kompos fiú int, mutatja, hogy tessen szíves oldalra...

Hol tetszettek szerezni a jogsit? - kérdezném pimaszul, de gyaloglótársam megrovó hangja torkomra akasztja a szót.

Nem olyan könnyű ám ez!

Elhiszem, pláne, hogy eddig autót életemben csak egyszer vezettem.

Lassacskán mindenki bevackolódik, a Duna, mint fennebb olvasható veszettül árad, zúg a hajómotor, kidőlt fák, mint apró gyufaszálak húznak el mellettünk.

A túlparti kacsák, helyükön, ők ketten mit sem törődnek a lehajtó gépek zajával.

Nekik szép az élet, az ár elsodorta a szennyezett vizet.

Révházi szamarak unottak néznek fel, ha nem kapunk friss rágcsálnivalót, akkor más bennünket nem is érdekel.

Az ég felhős, mély paplan alatt alszik a nap.

Sütni fog mire visszaérünk - jósolja gyaloglótársam, s nyakunkba szedjük a lábunkat.

 

Megjárjuk sokadszorra a falut, először hosszában, majd a jobb felét keresztül, kasul.

Ismerőssé vált bringázó, gyalogló "nénik" integetnek, szót váltunk velük.

Rajtam úrrá lesz a falusi nosztalgia, az öreg ajtók, ablakok iránti szerelem.

Betekintünk a portákra, megbámuljuk az apró, piros vadalmát csipegető feketerigókat. Mire előkotorászom a masinát, már huss...

Beszélgetünk a kutyákkal, és végre, sokadik utunk során először elszalad mellettünk egy borzos eb. Jó házőrzők élnek errefelé, nem igen csángálnak el a rájuk bízott portáról.

Megtudjuk, hogy bizonyos Sanyi bácsihoz a postás rosszul dobta be a levelet, a kiáltozásra, a lakatlannak tűnő ház emeleti ablaka csak kinyílott.

Sok az elhagyatott ház, az elhanyagolt udvar.

Találgatjuk az okokat.

Kedvenc házaink vannak, sokadjára is sóváran bámulom az egyik öreg ház ablakait. Nagyanyáméra emlékeztető ablakok.

Gondolataim rohangálnak múlt, jelen és megoldásra váró jövő között.

Van még félóránk, a gát felé kerülünk. Zúgnak a gépek, a vágásérett nyáras "kitermelése" vége felé közeledik. A gépek szorgalmasan dolgoznak, rendezik a hatalmas törzseket, rönköket.

Faluszéli udvarra beköszönünk a lovacskáknak.

No még van egy kis idő, megölelem az út menti vén fát, talán hárman sem érnénk körbe vastag törzsét.

Gondolok rád, rá, rájuk, közel s távollévőkre.

Meg a kertek alatt várakozó tavaszra, erdei hóvirágnak nyoma sincs az mély, vastag avarban.

Már csak néhány száz méter, ballagunk kimelegedve, s felemlegetjük utazásainkat, meg azt merre és hová indulunk messzebbre, majd, ha szabad...

Addig is marad az erdő, a hála, a friss, eső utáni vaskos illat.
A füzek térdig vízben várakoznak.

Holnapután érkezik az újabb áradat.

Időben kiérünk a partra és a nap tényleg átmosolyog a felhők mögül, kigombolhatjuk a kabátokat.

 

Tizenhatezer lépésnek kis híja van csak, azt még lejárom.

Tüzet élesztek.

Melegítem a lencsét, jól esik a forró étel.

Utána lefújom a csigáról a porcukrot, nehogy túl édes legyen az élet.