Nyári délután fecskékkel... (július)

Gyertyák

A gyertyák összeérnek sorban
nevek
ismerős betűi
felém intenek

öreg keresztek

fehér habos virágok
bánat
veszteség
emlékek között

hol vagytok
Ti
e

széttörött opálos csendben

arany szárnyakkal köszön el az ősz
  hulló könnyem

zizegő
rozsdás levelekre ér

rám borul
újra füstös alkonyat

hiába kiáltás sóhaj

nem enyhítitek 

már
fullasztó magányomat


kormos éjszaka lesz

mire
kisimul bennem

a
nevekkel tele karcolt
arcokkal pecsételt
gyűrt

lélekpapír lenyomat.

Kérges kezű

Egy hete már vagy több is
hogy ablakára nézni nem tudok
kormos fájdalom fog el
míg hazafelé indulok
csak az a sarok ne jönne szembe
ahol befordulni kell
kerítésbe fúródott gyomok
innen indult utoljára
nehézkes lépteivel
aztán még utánam szólt
megtartom a jó kedvemet
hisz a humor a fontos
ketten együtt leszünk
lassan 120 évesek.
 
Virágpalánták a kertben
ahova véridegenek lépnek
rózsaszirom ha hull
róla már senki sem kérdez
mért elmúlás minden
mért ez a fájdalom
szegényes szobájában
dohszagot áraszt az üres ágy
s a szétmálló sötétes árnyú plafon.

Koszorú helyett

Minden nap egy kereszt

dőlő búzatábla

barátom mondd

mért siettél hirtelen

az ostoba halálba?

 

Tegnap még

fáradt tekintetedből is

futott felém a jóság

ma már vár rád

kérlelhetetlenül az

örökkévalóság.

 

E héten kaszák

suhogtak lankadatlan

dőltek az árva szálak

sebtiben őrülten

hadonásztak

nem irgalmaztak

a megtörött kalásznak.

 

Egy könnycsepp csupán

lehet hogy egyedül

egyedül én siratlak
kérges kezed hagyatéka

széthullik  mint  szélviharban

a rosszul kötött asztag.

 

S.F. emlékére, mély fájdalommal.

Búcsú vers

Csak ülök némán
bámulom a fehér falakat
kábán keresem elmémben
az utolsó kedves
baráti szavakat
szemedet s a
nevetést
ahogy alig két hónapja
még játszani láttalak.

Elmentél
néhány magányos
vergődő pillanat alatt
soha sem tudjuk meg
mi volt a végső
a legvégső gondolat.

Arcod előttem ahogy
unokád kezét megfogod -
nem feledünk
velünk maradsz
- micsoda ostoba
elcsépelt frázisok.

Várt rád a cseresznyevirágzás
egy távoli szigeten
szinte már emelkedett
a gépmadár szárnya

titokzatos
igéző világ helyett
ó mondd miért kellett
belépned egyedül
a feketén hömpölygő
örökös homályba?!

Mély szomorúsággal Hubának.