Oszlik a sötét, a homály, az ablakon túl kis fenyőfa áll, rajta villannak a fények, ahogy ki, a túlpartra nézek.
Az üvegen nyomok, kezek és mancsok, vagy inkább mancsok és kezek.
Micsoda élvezet ablakhoz állva, orrot nyomva bámulni a hajókra, kompra, a világra!
Az
első nyomok lent Zsömi bekéredzkedési kísérletei, pláne ilyenkor,
amikor az ünnep "megszentelésének" elengedhetetlen 21. századi kelléke a
durrogtatás.
Ma lesz az igazi cirkusz.
Zsömle majd betérhet hozzánk. A macsek immunis, neki jó a fűtött kutyaól.
Mancsok felett ujjlenyomatok sorjáznak, azok fölött egész tenyérnyomok, egyre magasabban... fel, fel és még feljebb.
Tegnap lenyomatok.
Amikor a HAJÓ!!! kiáltás elhangzik futás az ablakhoz, és kezdődhet a tippelés...
Honnan hová?
Mit vihet?
Milyen zászlója van?
Simonom a drága boldogan kiabálja - MAGYAR! - mert a hajóorron ott lobog a piros-fehér-zöld.
Sokadszorra is megbeszéljük, hogy az első zászló mindig azt jelzi, amelyik országban jár a hajó.
Tegnap beletört a bicskánk...
Valahogy annyira hasonlóak a posztjugoszláviai lobogók.
Tippeltünk
ezt - azt, végül segített a mi barátunk, azaz a kereső, s így
tisztázódott, hogy éppen szlovéniai hajó úszik el partfalunk alatt.
Vissza hát a nyomokhoz.
Tisztulnak a fények, s én kifelé figyelek.
Ma halvány, szürkés-kékes a reggel, egyetlen csíkkal, repülő húz kelet felé.
Türelmes a csend, moccanatlan ágak, egek felé nem kaparásznak, semmi sem rezdül, s a madarak sem keresnek még új magot.
Maradnak hát nekem az ablaknyomok.
Lilié
már egészen magasan maszatol, látom ahogy sudáran áll az ablaknál,
szája szegletén morzsa billeg, ujjhegyére csoki, vagy süti ragadt.
Kifelé
figyel, opálos zöld szemében ülnek a világ összes, kibonthatatlan,
kimondhatatlan titkai. Élők és elmúltak súlya vállára telepszik. Néha
titok, rejtély, máskor láz, lázadás, vagy fémes villanás,
megismerhetetlen utak szövevénye.
Simonom már elhagyta mackós alakját, gömbből sportos fiatalemberré változott az év során, tenyere erőteljesebb nyomokat hagy.
Küzdő és harcos.
Szelíd bárány és makacs medve vannak benne jól összekeveredve.
Hol
az egyik, hol a másik kerül felül, szerencsénkre több a bárányság,
gyengédség, vad és fékezhetetlen mivoltát jól felfalja a mozgás.
Benne egyértelmű a gének játéka, kézzelfogható, világos. Nem kell ismeretlen kódokat megfejteni.
Ismerős minden mozdulat.
Néha
rá hulló árnyak, melyeket mindig felvált a fény, vihar és ború úgy
múlik el hirtelen, ahogy jött, s oldódik szívmelegítő öleléssé.
Kinézett hát az ablakon, mancsok magasodnak, figyelte a kompot, a vizet, madarakat, partot, valahol berregő könnyű kis repülőt.
Átadta magát a pillanatnak.
És, hogy végére érjünk a nyomozásnak...
Lent, nem sokkal Zsömi kinti mancsai fölött, bévül picikék, törékenyek láthatók.
Szívolvasztó kezecskék.
Már hallom is, ahogy Lenci nevet, csacsog, macskát bámul, kérdez, kutyától remeg.
Figyel, intéz, belakja a teret.
Olvas, játszik, velünk mókázik.
Aztán
este, amikor már az összes gyertyát leellenőrizte bátor tettre szánja
magát - Zsömlét simogat, persze bent, mert nem bírva tovább a gyerekek
zsivaját, s betért egy-két simításra a verandára.
Ja ez titok, hisz anyjuk engedte be, s a három gyerek szőnyegre guggolva kényeztette az ebet.
Csak a Papi ne tudja meg.
Szóval
a nyomok ma a tegnaphoz vezettek, suhanó hajók, szürke hullámok és
felsejlő narancs korongos reggel ébreszt, s belém fészkelődik újra az
öröm.
A hála értük!
Köszönöm
az édes tegnapot, azt hogy hagyott nekem mára némi maszatot, mit
zsémbesen és nevetve fogok eltüntetni a földre lehullott morzsákkal
együtt!
