Valószerűtlen sebességgel közeledik az ünnep. Hetekkel ezelőtt gondolatban komótosan beosztottam a teendőket.
Most aztán másképpen lesz, mint régen, mindennel elkészülök
majd éppen idejében. Nem lesz semmiféle őrület, mint régen, amikor 1- 2 nappal
karácsony előtt igyekeztem az óvodai, játszóházi, és egyéb készülődések nyomait
eltüntetni. Hegyekben álltak a dobozok, csomagoló papírok, képeslapok, s egyéb
cuccok, melyek raktáram mélyéről már november végén előkerültek.
Javulásom öt éve kezdődött.
Elvben.
Ma reggel, hogy ébredés után szétnéztem, az asztalon, a
földön, fotelben, padkán dobozok, fonalak, gyöngyök kellették magukat, szinte
hallottam is hangjukat: Ne izgasd magad…
jó úton vagy, gyöngyözz ma is, készíts még egy enyém színű nyakláncot, vagy
karkötőt.
/Egy enyém színű, azaz lila készült Lencinek, de hogy veszi
ki az magát, hogy Lili ajándékai közé nem kerül valami csecsebecse./ Szóval a
fonalak, tűk, szalagok csalogattak.
De! Hősként ellenálltam, mert nyomasztóan megnövekedett a
netes felületen a káprázatos sütemények posztja.
Uccu a tegnap patentül kitakarított konyhába. Elő a lisztet,
a recepteket, tepsit.
Szakácskönyvet is elő! Csak hármat… Kezdjük valami könnyűvel.
Linzer karika!
Pofon egyszerű.
Szemem előtt megjelenik Anyám illatfelhős konyhája, ezekben
a napokban már 4-5 sütemény volt a minimum, ami a hűvösben letakarva várta a
nagy pillanatot. És azok a lekvárral megkent linzerek, azok a sejtelmesen
pironkodó színek. A beijglit szóba sem hozom, gondolatba meg pláne. Minek
kísértsem a sorsot?! Sohasem próbáltam. Ismerem az Ínyesmester profi receptjét,
felsejlenek az ízek. Igaz én csak a diósat szerettem, azt is csak úgy
szilveszter után félig szikkadtan, teához, közben morcosan kérdezve, mi az,
hogy csak ennyi maradt?!
Nem lesz itt öngyötrés, márványos, barnás, omlós sütemény
rudak utáni vágyakozás. Az űrt betölteni szinte lehetetlen. Amit igen, azt
megteszi az a kislány, aki harminc évvel ezelőtt, földig érő gyúrtás kötényében
nagymamájától eltanulta a sütés csínjait. Türelemmel, határtalan szeretettel
voltak egymás iránt, így megmaradtak anyám íze.
De ne kalandozzunk el! Ez szokott a bajok legfőbb okozója
lenni. Hogy el kezdek egyebeken morfondírozni, s aztán nem vagyok képes
felidézni tettem-e sót, sütőport, vagy valami egyebet, ami pótolhatatlan…
Szóval linzer, hidegen, könnyedén összegyúrni a hozzávalókat,
száz recept közül a húsz deka vajasat választom. A hűtőbe beteszem a sodrófát,
lám milyen leleményes vagyok. Pihen a tészta is a hidegben kellő ideig.
Óvatos szaggatás, még gyengédebb tepsibe helyezés, kezem a
sütőhöz közeledve kicsit megremeg.
Aztán az alkotó pihen.
Potom 10 perc után csilingel az időjelző, hőfok oké volt,
gyenge kis pirulás, ahogy illenie kell. Konyharuha – az idén csak négy égési
nyomot tudok felmutatni – alázatos térdelés. Ajtó ki… pillantásommal felmérem a
művet – dülöngélő, csámpás, ferde oválisok sorakoznak benne. Hogy a fenébe… A
szinonima szótár kevés lenne az alakzatok felsorolásához.
Keserves sóhajra és a szétáradó vaníliára lép be a művész.
Én meg fancsali ábrázattal szedem ki a selejtes karikákat, kettő sincs, ami
hajadzik egymásra. Hogy lesz ebből lekváros ragasztás.
Gondolataim villámsebességgel idézik fel unokatestvéreim
tudományát, pazar mézeskalács házikók, hihetetlen pontossággal felszeletelt
süti csodák.
Éppen egy halaszthatatlanul időszerű anyasági tesztre készülök,
hisz nincs kétségem immár, engem biztosan elcseréltek valamikor, valahol…
Mély, bajusz szélén billegő hangok térítenek vissza a
sanyarú valóságba. A milliméterek mesterének tömör mondata, kinek alkotásai
rendre a tökélyt karcolják, pedig nem sodrófával, hanem faragó szerszámmal
pontosít.
Két szó: ÍZRE JÓ!
A tálra tekintve, akár a múlt időt is használhatta volna…
Az illúzió, hogy egyszer az életben tökéleteset alkotok
elszállt.
A konyha lisztes, edények garmadája a mosogatóban landol.
Most egy püspökkenyér lapul a sütőben.
Mindjárt meg is nézem, csak előbb leporolom lisztes
kötényem, s leírom az utolsó mondatokat.
Remélem, hogy legalább ízre jó…
