A küszöbön túl...

A küszöb előtt meglátlak

gyűrt kabát és fáradt tekintet

hajlott

görnyedt hát

sajdul  a szív

milyen erő lendít majd kínjainkon át?

A küszöb előtt várlak

ezer kilónyi súly nyomja vállad

sápadtan hulló megcsukló szavak

őszi levélkupacon gyűrt papírdarab.

A

küszöb felé lépegetve

milliméterekkel méregetve

csurran cseppen lassan a béke

szelídül a bánat

kigomboljuk némán kopottas gondruhánkat

ostoba kétségek és buta szavak

halványulnak

melegszik a kéz

csitul az elme

puha perc úsztat el a vágyott végtelenbe.

A

küszöbön

túl

lassan minden fájdalom csitul

halk hála lángja lobban

megérkezés és elválás is nyomban

bűnbánat és feloldozás

nincs kérlelés és nincs fogadkozás

csak

hála

hogy vagy és hogy vagyok

felhők nyomott szürkeségén túl

a

nap ma villanása ránk mosolyog

kegyelem árad

koldusból királlyá válunk

ha

levethetjük terhekkel átszőtt 

vastag télikabátunk.

ANDRÁS NAPJÁN!

 Bejegyzés bevezetővel...

Az alábbi sorokat egy évvel ezelőtt, egy ugyanilyen fagyosra dermedt reggelen írtam. Legyen hát emlék belőle, és bízzunk, hogy ez az áristomos világ nem tart örökké.

Isten éltessen benneteket! Bandik, Andrások, KisAndris, ÖregAndris! És te kicsike... téged a legjobban!

Hajnal...

Ünnepnapra ébredtem! Igaz kicsit korai éjszaka háromkor üdvözlő üzenetet írnom a névnaposnak, így halasztom reggelig. És amíg várom, hogy kivilágosodjon, s lássam a kertet, a folyót, túlparti, egek felé mutató fákat megiszom az első teámat. Moccanatlan csend van, levél se rezdül. Hogyan is rezdülne, hiszen a hőmérő mínuszba csúszó higanyszála mutatja vac-vac idő van odakint, s minden levél a földre került.

Tavaly ilyenkor még virágokkal tarkállott az udvar. Hinni is nehéz most, hogy egy nagyra nőtt tő kapor pompázott, ernyős virágai szemet gyönyörködtetően idézték a nyarat. Muskátlik, kedvenc legyező virágom csábítóan fényeskedve vonzották a tekintetet.

Ma, ha pirkad majd inkább fáradt, fagytól megviselt krizantémokra látok. Fellegek vacilálnak, hogy havat, vagy esőt eresszenek e szürke hajnalon?!

Ha rajtam múlna - havat kérnék!Szép tiszta, hópihék pilinckézzenek!Lassú és csendes porcukros varázslat - s míg hull a hó fűzhessem tovább a régen megkezdett, de végre elkezdett meseszálat.

Álom ez is!

Mint annyi minden.

Éppen a november búcsúzik itten. Még egy nap és decembert írunk!

Tegnap alkonyatkor már világolt az első gyertya, s az asztalomon a szokott káosz is eluralkodott.

Hajaj!

Azok a régi szép idők, amikor az élet arról szólt, hogy előkerültek a kreás dobozok, s lépni sem lehetett csillámló papírtól, fényes tollaktól, csillogó ragasztótól. Mondhatom bokáig jártam "óvodás koromban a cuccban", de nagy örömömre van utódlás... Lili unokám a nagy kreátor, s a nálam sokkal ügyesebb keze és meg-meglóduló fantáziája biztos jel arra nézvést, hogy a vér sosem válik vízzé.

(Csak apja bírja ki a ragacsos asztal, a lehulló fecnik, a szétguruló színesek látványát.)

Ügyesen csempésszük be legnagyobbomhoz a kreás dolgokat, egyedül Lenci, a kicsike nem bírja, ha túl szeretnénk járni apa eszén.

Így volt ez szombaton is, váratlan és boldogságos villámlátogatásra érkezett, s amikor rá szabadulhatott két nagy "továbbadós" dobozra kicsit hezitált, hogy a nagy, kezében répát tartó húsvéti nyúl vajon kiveri e apa fejében a biztosítékot, ha úgy dönt, hogy örökbe fogadja?!

Jelentem megúszta a nyúl! Most ott kucorog talán már az ágya végében, bizonyos rókák, mackók, kutyusok társaságában. Nekem meg itt maradtak az asztalon a drótok, gyöngyök, fogók, szatén zsinórok... Fonalak, horgolótűk, elkészült tucatnyi babasapka, kapocs, gombok, tárcsák, s ráadásként néhány (ezt ne vegyük túl komolyan ám), szóval jó sok doboz, melyekből az újra krea jegyében ünnepre készülök. Tegnap nagy javulás következett be az életemben! Egy egész cipős doboznyi selyem szalagot kigubancoltam, feltekertem és szépen sorjáznak a dobozban, úgy, ahogy soha. Szinte hihetetlen, de találtam 2x4 adventi gyertyatartó "pöcköt", azt amivel a gyertyákat a koszorúra rögzíthetem, és csak az egyikből hiányzik a rögzítő pálcácska, némi drótféleséggel pótoltam, s így az egyik gyertya olykor nem tud ellenállni a gravitációnak.

Sebaj!

Mostanában már annyi sebaj van, hogy kifejezetten nagy gyakorlatunk van a sebajok elviselésében!

Míg írok itt kivilágosodik!

Némi rózsás pír az égre kéredzkedik, kopasz ágak, egyetlen levelet sem himbálnak, s a folyó lassan-lassan felvillantja ezüstösen csillanó, széttört tükreit.

Némi fájdalom próbál sunyin beosonni szívembe, azt sugdossa, hogy bezzeg egy éve...

Bezzeg egy éve ilyenkor már kipattantál az ágyból...

Lobogott a tűz!

Tepsik, fazekak, lábasok egymás hegyén-hátán tornyosultak!

Most meg csak irkálsz, firkálsz, sokadszor is végig gondolod mivel töltöd majd ezt az elhagyatott napot!

Ünneplő sereglet nélkül!

Érted?!

Türelem!

Lesz még ünnep, lesz még nagy családi nyüzsgés!

Bandi ölelés!

Unokák huncutkodása.

Koccanó poharakból kortyolunk majd finom tokajit, gőzölgő húslevesbe kérnek majd dupla adag tésztát, répát, még több levet, husit...

Maszatos arcok mosolya, vidám szemek ragyogása - mesék, játék, és ki az úr a tengeren...

Lesz még itt mindenféle SZÉP!

Ma marad a csend, és marad a hála, hogy vagytok nekem!

Boldog névnapot kívánok gyerekem!

A szívemben ma is itt vagy, itt vagytok mindig velem!

Az első gyertya

 

 

Eső 

szitál

szótlan

szigorral 

búcsúzó

színek

 

folyó medrét

köd takarja

fátyolt terít

nem látom

a

túlparton

vízre hajló

sápadó füzeket

szokatlan halkan

nyújtózkodó reggel

szemerkél

szabadkozik

őszi könny

felhőkből

lopakodik

lesben álló bánat

november

búcsúzkodik

ünnepi fények

újra

ránk találnak

arany és kék

reménység

és

vágyak

régi díszek

kacatok közül

fényes

gömbök

kínálódnak

bársony ruhás

gyermekkori képek

időszánkó

csusszan

gyufaszál sercen

tűz lobban

kopott képekről

angyalarc nevet

fénykörben

illat

szószikra pattan

hajnali csendben

     magány kísértet illan

 gyertyaláng remeg

parázsló fényben

fölfelé tekintve várom érkezésedet.

Éjszakai látogatás...

 

Latorca völgye . Honfoglaló őseink útjára már sosem juthatunk együtt el...

Meglátogatott álmomban drága barátom, hiánya fájó, okát keresem, mit is üzen nekem az elkésett álomtalálkozáson... Levelek, feledett mondatok, mit súgnak a szanaszét szóródott papírlapok?! Nem csak egy emlék, futó fájdalom... Nagy karimájú kalapja billen, visszanéz - semmi dolgom itt lenn... Kabája libben, vágyai szállnak, érzem nincs ideje még a lélekbúcsúzásnak, bár Ő már odaát van, én mégis adósa vagyok verseimmel. Első levélváltásunkban várakozott ez a vers idáig, most szabadjára engedem... drága barátom tudom megérzed, hogy példás hazaszereteted itt maradt velem!

 

Vallomás a hazáról

Az este ott a sötétben
gyásznapokat idéztem

eső szitált

elmosódó fényben látszott a Budai vár

csilingelt a kopott villamos

koszos csend vette át a nappali zajt

üzletek árválkodtak ásító sötétben

későre járt

már az órámra is néztem

harang kondult s felborult a múlt

véres

gyilkos

áldozattal terhes képe előttünk újra felvonult

beléd karoltam

kabátod szegélye szinte súrolta a járdát

nehézkesen lépdelt veled a történelem

még talán lépcsők előtt bukott szívemre kérdésed

Hol vannak a hazáról szóló versek kedvesem?

Felbolydult bennem

apám és anyám

lélekmagánya

szeretetük gyötrelmes igája

pirosan fehéren zölden

zászló lobogott fel a sötétben

és

nem voltak szavak

hogy
elmondjam
neked
úgy szeretem mint az életemet

benne feszül minden szóban

benne a hajnalban ébredő lázas alkotóban

csepptől

tengerig

velem szalad

magyar vagyok

nekem zengenek az édes anyai mondatok

zenét sodor a dunai szél

zúgnak a vereckei lombok

vészterhes alkonyatról emlékeket bontok

bennem zokog a szó ha káromló bolondok tépik

tapossák

velem pendülnek dallamok

unokáimmal együtt hallgatok

nekik adom oda legszebb kincseim

hogy tudják

gyökerük

lelkük otthona ez a marokba szorított föld

e

szent

HAZA

zsarnokok

hazugok

ostobák

nyerészkedők és lelketlen kufárok

gonoszsága bármennyit is ártott

nekem ez a hon

szegényen is sziget

hívogató jeleit

őstitkait

idegen szívvel senki sem értheti meg.

/A kitörés napjára emlékezve... - 2017. február 22. Mohos Jánosnak tisztelettel/

https://www.youtube.com/watch?v=f-5-6evGEy4

ÉRD IRODALMI PÁLYÁZAT 2021- Feketén - Fehéren

 

 NE SÍRJ...

Selyempapírt simító neszre ébredek
eső szöszmötöl
furcsa kalandot játszik velem a képzelet
se nyár nincs se tél
állsz valahol magányosan valamit elveszítettél

tündérmeséknek vége

hallgatod a tetőn lepergő csendes cseppeket
gyűrt levélke libbenő ágon kapaszkodik
fázósan remeg
éjszakai rideg feketeség
fellegtakarót vont magára az ég
tegnapunk még csupa perzselő remény
harsány színekkel ostromolt
tüzes sugarakkal gonoszkodva a fény
nézd
pusztulásra ítélt korhadt fák alatt
unottan szitáló eső barnult diókat mosogat
szép napernyőnk veszti színeit
ősz keresgél zugot magának itt
kísértet szelek
kósza vágyak
esőkabátot ráncigálnak
hiába minden
ennyi volt
elbújt s nem kacérkodik
fehér sugarú messzi hold
szívembe írt mézfényű szavak
összefolynak nehéz sóhajok alatt

nem kérdezem mit ígér és mit kér számon a holnap
volt egy nyár voltak gyönyörű órák.

Most
szomjas fekete földre fehér szirom tapad
valóság szór ránk intőn szigorú szavakat
nézem hosszan a felleget
hideg öleli tiltakozó öreg kertemet
kerítésnél nyújtózkodó utolsó rózsa búcsút int

ne sírj

tüskéi között még széjjeltárja
nyárimádó tarka szirmait.

 "Feketén-Fehéren" Irodalmi pályázat -  ismét aranyos lettem.

 

 

Vázlat a pusztulásról...

 

VÁZLAT

A

fák

vízben büszkén álltak

most halálos némán fekszenek

gát tartja még a hatalmas fáradt testeket

ágaik komor feketék

itt-ott levél remeg

okkerek vagy marcipán sárgák

rőt avarban

szélgyerek unottan ténfereg

kőhányás szorít tört gallyakat

karnyújtásnyira gém repül

hosszan kitartón menekül

cuppanó cipőm zaja rémiszti

kőkupacról kőkupacra száll

szikkadó parton

néma vadnyomok

méregetem

mi lehet az a tenyérnyi nagy ott

és

mi lehet ez a parányi itt

gondolataimban

mindenféle szörnyeteg cikázik

elevenedik

hódok zabálnak rendületlenül

a

tegnap még susogó

madarat ringató fa kidűl

reccsenése iszonyú sikoly

koszban és szemétben vergődik az élet

elhagyott cipők papucsok palackok

üvegcserepek között

tétovázva lépek

s

hogy

ne legyen minden oly sivár és kegyetlen

ne ordítsak dühödten hogy mily ostoba az ember

puha homokba szívet rajzolok

hal csobban

hajó zúg

testsebeit a folyó kitakarja

köd szitál

madár csapat szürkülő egekben fázósan tovarebben

utat keresek novemberi pengeéles csendben.

 

 

 

Szombat - Zsömle vers

 

 

SZOMBAT

Szappanozni

szabad vagy sem

úgy való hogy péntek után szombat következzen

ne múljon el nyomtalanul a tegnap

egy

nap

amikor

a

szirmok még bomoltak

és

a

rózsa átbukott a résen

eltévedt levelek

között bujkálva kutyám kiszökött a kerítésen

hiába kerestem nyomát

eloldalgott

talán valahol barátra talált

s

míg

visszajöttét vártam

gyönyörködtem őszi színek lázadásában

 

narancsok

barnák és lilák

meg

a

már említett halovány rózsa

mind ecsetért kiált

hát

lefestem magam magamnak

emléke legyen a napnak

a

szirmok nekem sokadjára is örömöt adnak

túltengő őszi napsugárban megálltam

hogy

a 

gyönyörű világot csodáljam

vadludak

récék

és

kormoránok

hasítják az eget

s

néhány sirályt is látok

túlparti kövek között megakadt

öreg fa

úgy tűnik a Duna sem apad ma

nyargalászó percek

mókáztak velem

ez a nap a legszebb

holnap már vége

susogja a  földre hulló utolsó levélke

megérte a türelem

mert a csavargó eb

kis idő múlva loholva előbukkant

és

 szemében őszinte rajongással

(éhesen)

 haza is kéredzkedett. 

 

Nyitva van az aranykapu... 2.

 Innen és túl, az ember elindul, vagy éppen a kertben ácsorog.

Bámészkodik, kertet ás, leveleket hajkurász, kutyát keres...

Süt rá a nap, vagy kabátján az eső végig csorog...

Szép!

Életszépítő pillanatok.

B VERZIÓ

 

Versválasz.... 

 

Verset kaptam. Szépet és szomorút. Válaszul talán egy percre elhessentem homlokodról a fájdalmat és a borút.

 

Ma péntek van.

Szusszanni készül a világ.

Novemberi friss szél szalad

bőrömhöz ér kabátomon át.

Lábam körül levelek kergetőznek

Zizzen a rőt avar.

Mosolyog egy kései lila virág.

Susogó kavargó hangokat

csupán az örvény kavar.

Megreccsen a rőzse

láng színre vált a levél.

Halkan lépek és fohászkodom

Régi szerelmedért.

A parti fák ezt-azt suttognak

Bolond ki télre vágyik

s máris kevés neki a nap.

Ma péntek van

elindulhatok eléd

az első útelágazásig

hogy meghalljam hívó hangodat.

 

 

Erzsébet napon...

 

MAMÁM

 

Nézem a kerti rózsát

neki adnám

ha

lehetne de nem lehet

látom magam előtt

szinte sosem vette le a kendőt

látom a dundi kezet

kalácsot dagaszt éppen

vagy

szakajtóba készíti a kenyeret

tűz pattog a kerti kemencében

rám néz

szeme simít

hangja szívembe akaszkodik

viszem magammal

köténye itt lebeg

néha árnyék máskor puha takaró

mosoly és bánat

hangja olyan édes volt nekem

mint az a cukrozott kalács

sírtam az elváláskor

de hiába sikítottam

Mamám

Mamám

Mamám!

 

 

Határok húzódtak közénk hidegen

minden szépséges nyaralás után.

Kerti virágok dacolnak most a széllel

ölelkezem sok szép emlékkel

álmomban

csokorra valót a rózsákból

ma neked szedek drága nagyanyám!

 

 

 

 

Kérdések és...

 

Miben reménykedsz?

A

mában.

Miben reménykedsz?

A

nyárban.

Miben reménykedsz?

A

vágyban!

Őstenger kavics simulásban.

Harmatkertes ragyogásban.

Lebukó nap varázsában.

Hold karéjos suhanásban.

Avarszőnyeg topogásban.

Útban mely messze-messze visz.

 Emberben, ki mindenségben hisz.

 Fényben.

Otthon fészek melegében.

Rózsa ringó búcsújában.

Létben.

Isten nyitott tenyerében.

Miben reménykedsz?

A

mában.

Miben reménykedsz?

A

nyárban.

Miben reménykedsz?

A

vágyban!

Tél felé kanyarodó idő pazar kedvű pompájában.

 

 /Fotók: 2021. november 17./

 

 

 

 

 

 

ÓLOM

 

 

Ólom

szürke ég

ólom

szürke part

vadlúd csapat

távol a világ zajától

ácsorog

víz alig

pocsolya lett a tó

unatkozó sirályok és varjak

tó peremén jéghártyán matatnak

fény sehol

szív szurkáló ez a színtelenség

nehezen borul ránk az égi fátyol

vergődő csendek távoli neszekkel összekeverednek

 nem erre vágytam

fázósan

összehúzott kabátban indulok

s

megbotlok a hatalmas fák

levetett

rézvörös

 ruhakupacában...  

/Tata - tó/