TEGNAP MÉG

Tegnap még 

derűs világra nyitott kaput az alkony

fák ragyogtak ott a túlsó parton

szél sem rezdült

s

nem pilinckázott egyetlen levél sem

mozdulatlan

 aranysárgában

tárult a világ elébem.

 

Az

út

a

járda

nehéz seprűre várva

takarta foltjait

tegnap még ma volt

cirógattam kertem kései virágait.

Tegnap még

de

ma

ideért a tél első kesernyés sóhaja

deres fű

szürkés árnyak

józanítanak

eljött az őszi bánat

hártya fedi a pocsolyákat.

 

Ha

felsír a hajnali szél

 ne hagyj magamra árván

ölelj magadhoz álom

arcom párnája te legyél.

 

Ősz...

 

Színeid keresem

de

minden sötét

kormos felhők közt

nehezen ébred a reggeli ég

fekete és fehér

kert

folyó

utak

szendergő árnyak

szomjas fák alatt

türelmesen várok

míg

lassan

színt hoznak a fények

új

értelmet adnak résznek és egésznek.

Porfoltos

koszcseppes ablaküvegen át

hallgatom

szeptember halkuló gyengéd sóhaját

ma is későbben ébredt a nap

ősz sziszeg

kopott bokrok rozsdás ágai alatt

selymeink

vágyunk

mind-mind oda

hidegben borzong a szétégetett lombkorona

egy-két virág még megmaradt

őszirózsa lila szirma

hajlik hajnali harmat súlya alatt.

Hamarosan a szarka is megérkezik

csörög a fenyő tetején

friss zsákmányban reménykedik.

Ősz

csend

lélekszerelem

lágyan simít a szél

fanyar illattal tölti kertem

szobám és szívem.

 

Néha igen - néha nem...

 

Keskeny kis ösvények és tágas terek

sápadt levelek és csúszós éles kövek

légy óvatos

nincs kapaszkodó

bordó bogyók

halódó virágok

foltoznak  mélységeket

és

néha

magasságot 

múlt

jelen

jövő

keringőzve hulló száraz falevelek

elgondolkodtató

zajok nélkül

suttogva búcsúzó idő

néha igen

néha nem

ilyen a kedvem ezen a ködfátylas álmos reggelen

nézem a tárulkozó partot

hátunk mögé dobhatnánk a harcot

éjszaka közepén fel-felriasztó
magányos téblábolás

fájdalom

elveszett gyerek vagyok

vállamon

cipelem bánatom

koszos járda málló peremén várok

elűzném ezt a fojtogató létszomjas álmot

miért ne lehetne inkább az a másik

könnyű álom újra az enyém

a

következő

életállomásig

kellene az a perc

mikor ölelsz

lépésre az úttól

szerelmet fúlva súgsz

hajamban játszó kezed

megállítja némán a futó perceket

ősz szagú fénykarcos pillanat

ujjam hegyével érintem pilláidat

éjszakánként miért nem ez az álom

keres meg engem

nem érthetem

mert

néha igen és néha nem

ismerős lehetsz vagy éppen idegen

nem peregnek régi mesék

szép szavak sem billegnek fémes toll hegyén

napjaid fonatát már nem ismerem

kifosztott őszi tájban

 lépteidet most is keresem

keskeny ösvény

összeboruló ágak

 nyírek libbenő könnyű sóhaja

hajnali párakönnyek lenyomata

régen fellapozott szép kifestőkönyvek

színeinkből csak néhány maradt

add vissza kérlek
nekem 

a

csillanó fénnyel sugárzó

bőrömre olvadó

meleg aranyakat.

Engedj el...

 

Engedj el súgják

suttogják a fáknak

libbenő - lebbenő

tarka kis csodák

vörösek

bordók

 barnák

 és

sárga levélkék integetnek

vége hát az őszi tarka utolsó szerelemnek

nincs idő hosszú búcsúzásra

meghajolnak engedelmesen az ágak

könnye is alig van a dermedt deres világnak

éjjeli felcsukló sóhajok

keresik a napot

nem siet és nem is késik

harmatos fűszálak gyöngyeikkel megigézik

emelkedik de elfedi a pára

fodros - furfangos

gőzoszlopok

takarót vonnak a láthatatlan Dunára

és

 hajók fúródnak a tejszín némaságba

alig világít az útjelző lámpa

elhalnak távolodó hangok

a

szél lankadatlan

szalad

teszi a dolgot

seperni kell

itt járt a fagy

és

a

levelek egyre hullanak

arany eső lepi a dombokat

 

búcsúzni kell

nincs könyörület

virágok közé hulló könnyű bánat

új színt ad a terheitől roskadó

novemberi reggelen bágyadtan nyújtózó

jégszilánkos 

megszeppent világnak.

Őszi színező

 

Zörögnek

csörögnek

fölöttem köröznek

zizegve hullanak

intenek a múltnak

jövünk!

Ág libben

gally rebben

szívcsendben meglesem

feketén

éhesen

rigó lép

csendesen

micsoda pillanat

megint az ősz arat

takarót igazít

rézvörös kincsei

szanaszét

 párapamacsos

ég

szél támad

vad

mohó

didergő kerti tó

szép fénye megtörik

levél a kis ladik

himbálódzó virág

sárga

narancs

lilás

átfestett szép világ

füst csík is kanyarog

szürkére kopott napok

új

színtől gazdagok!

Őszi tango

 

 TANGO

Megnyílik az ég

homály függönyt cafatokra tép

rakoncátlan csillogás  hívogat az áradó Dunán

távolról érkező fuvallat kényszerít

hatalmas ágakat

vetkőzzenek

megint

árnyak közé befurakodó fények

átfestik az őszi borús képet

felszáradó kövér cseppeket nem keresek

pocsolyák közt lépek

árok szélén kései lila virág remeg

rubint piros bogyók

billegnek lágyan

gyönyörrel teli időutazásban

itt

még a nyár utolsó tarka foszlányai

amott

őszi kavalkád ragyogó lombjai

bágyadt rozsdás  levelek

az

első merész fuvallatra engedelmesek

ölelik egymást úgy zuhannak

sápadt táncuk megtetszik a napnak

mosolyog rájuk kegyesen

reménytelen tócsába hulló árvult leveleknek

ne fájjon annyira a válás

mély

utolsó

sóhaj

betellünk a jóval

kanyargós erdei utakon ránk borul

vércseppes fátyol

pirosló búcsútüzekben a folyó is lángol

fázom

szorosabbra húzom könnyű kabátom

meglep az est

utat keres a vágy

még soká érezzem

lábam alatt zizzenő avar fanyar illatát

 

üres a parti asztal

senkit sem marasztal

levélfoltos abrosz

 nem gyöngyözik

rozétól párásan karcsú pohár

ablakon át

halk muzsika szűrődik

dallama átölel majd libben 

tovább

 

homályból

homályba

lép

a

szunnyadni készülő világ

valahol távol esti tűz lángol

szikrája szétszaggatja

a

sötét leplét vonszoló

kertek alján osonó

füstszagú magányt.

ÜZENET

 

Gyöngysor hintázik bokrokon

száraz vén diófa ágon

cseppek

csurrannak

törékeny szirmokon végig ereszkednek

átsejlik selymükön a fény

illanó

csalóka

novemberi tünemény

igazítana összegyűrt levelet

mit a szél szanaszét kergetett

 

napban lábadozó bánat

húz

vonszol

kerülgetem a pocsolyákat

fűszállándzsák hegyén

vitézkedik a harmat

csepp pattan

súlytól szabadulva

árad a remény

hátha melegít is a nap

hisz ott ágaskodik a túlparti fák hegyén

 

vészjósló károgással üzennek a varjak

várjak kicsit

mert eltűnik hamar ez a pompa

mi most

itt

elandalít

hamarosan hideg szelek

lopják

tépik majd a maradék kerti színeket

megfakult virágok fejet hajtanak

múló vágyaktól fűszeres pillanat

sejtem

ezt

az

őszt

soha nem felejtem

 

új

csodákra éhesen

lobban a tűz

szikra pattan

nézem ahogy

felfal egy tépett papírlapot

firkált szavak

belőlük semmi sem marad

de

a

meleg szétárad

kanál koccan

méz csurran

édesen

 

felnézek még

szemed színével keveredik az ég

annyira kék

 

intek a tovatűnő nyárnak

tudd

mindennap visszacsalogatnálak

párás

findzsából

kortyolom mohón tűzforró teámat

 

égeti a számat. 

 

Búcsú és érkezés

 

Mennyei kékkel fogad az alkony am​ikor belép​e​k​ ​a kapun

​t​ávolban ​​sötét ​​felhők között ​b​ujkál​ a hold

p​iros gömbje halvánnyá szelídül

végéhez ért ma is az út

az

éjszaka szárnya lassan libben

szélesen elterül

 ég és föld óvatosan egymáshoz selymesül

kitárva egy másik

égi kaput

parttalanná válik a kép

sárga pikkelyek szanaszét

vén hársfa levelét kerülgetem épp

felfénylenek utoljára 

sejtetve milyen törékeny a lét

borzongatóan szép ez a perc

vállamra repül az ősz

engedem

az

idő most nem harcol ellenem

 

tarka színekkel kápráztat de tüze szelídül

mesevilág

égig nyújtóznak rézvörösen a  fák

kopott napi trükkök helyét

elfoglalják hosszúra nyúló szikrázó éjszakák

itt-ott zizzen még az ág

madárka moccan

fészkén igazít keveset

elköszönnek utolsó fuvallattal

októberi bronz lombokat tépkedő szelek

 

nem mozdulok

fogva tart az illat

nyers

fáradt de mégsem hideg

bokám körül bolond táncot járnak

fáradhatatlan búcsúzó falevelek

hajók úsznak a vaksötétbe

lassú a hegymenet

távolodnak a vízen tükröződő

torlódó éles színek

 

ma este

kertem varázsos álomba merül

kifigyelem a nyársirató csendben

míg minden szépen helyére kerül

 ellobban az utolsó rózsa

engedelmes szirmát maga köré szórja

lassul az alkonyatba belezümmögő kicsike bogár

eltévedt pille lámpa csábító fényébe száll

a

hold aranyzsinórt von a folyóra az óra szinte megáll

 

búcsú és érkezés

 

belém karol átölel a magány

eszembe jutnak koptatott szavak

 morzsolódó sok ezer pillanat

egymás után peregnek az évek

elsuhan az ősz is úgy ahogy legszebb percünkben

elszökött a nyár

léthullám kavarog bennem

elindulok egyre csendesebben

gyertyafény lobban

emlékeim vággyal terített roskadó asztalán.

 

 

 

Színező

Éberen nézem az eget

szürkésen nyújtózó

habkönnyű fellegek

kopottas

göcsörtös

diófa ága

mára

lemeztelenedett

árva

hiába

számlálok

billegő sárga levélcsodákat újra

szorgalmas a szél

beléjük kap

zsákmányát szanaszét fújja

bokraim alja is színesedik

kupacok közt rigó kutat

keresgél valamit

reggeli képek

novemberi csalóka fények

megcsodálom ma is

dús színek lázadó könnyű táncait

barna

vörös

és

narancs

kavarog

itt

pörgő

forgó

levelek

mindent

mindent

 átfestenek

új szín kerül az őszi palettára

muskátli
vöröslő szirmát

a
szélnek
felkínálja.

ÁLDOTT A CSEND

 

Áldott a csend

a

hajnal mozdulatlan némasága

mikor

hosszan nyújtózik még az éj világa

semmi sem forr

nem loholnak szanaszét kusza gondolatok

kormos sötétben fürkészem a kertet

elképzelem a mát és holnapot

de

 érkeznek az első jelek

hajó dohog

víz csillan

nyomában fehér tajtékfodor remeg

csendbe hasít a távoli nesz

az

égen

már-már

mozdul a szín

kirajzolódnak párás folyónk

puha vonalai​

áldott a perc

s

a

fényjelek szürkés cirmai

megszelídülnek az éj kóborló bolond árnyai

tétován bukkannak elő a fák

ünnepélyes ez a némaság

áldott a szabadság

a

pirkadat

mikor

utat tör magának a nap

és

felszakadnak az éj súlyos percei

feszült

éhes a pillanat

 

megcsillan végül a fény

pengés villanásban

megrebben egy sárguló levél

a

folyó újra fénylő ékszer

csillogó szalag

diadal vagy játék

nem is tudom

minden napom ajándék

e

földi

körúton

 

őszi ablakban a jelent rajtakapom

s

színt kap a fekete metszet

sóvárgó kékek cikkanva

üzennek a végtelennek

 

lesben áll kalandra vágyva a ma

felszökik a Duna friss illata

és 

vadludak írják az égre a győzelem jelét

vijjogva

szállnak

 

szétnyílhat végre

föld

víz

és

kitágul gyönyörű selymeiben az ég.

CSALUNK

Bolond a nyár

búcsúzni ő sem szeret

rám boruló hőség

forró

perzselő szeretet

szívemre szemet vetett

tüzes nyilak

keresnek utat hogy megtréfáljanak

csupa

szín

csuda

fény

ömlő
 áradó

aranyló

festék

rózsa tüskék között

bimbó

feslik

és

szirma

hull

meg sem várva az estét

itt

kering

kavarog

téblábol a szél

tép virágot és levelet 

lila szirmokon

darázs

dünnyög

méhecske

döngicsél

csalunk

húzzuk

vonjuk a mézédes perceket

olvadó szavunk szórjuk szanaszét

hinta libben

dió koppan

kijózanodva fohászkodunk

régi

vágyért

új

lángoló

életszerelemért.