„Nem íneklek ennek a világnak!” - A kommunizmus áldozatainak emléknapján.

 „Nem íneklek ennek a világnak!” - Nagy László édesapjának szavai. 

"Milliók vannak így. Ma sem kívánok

mást, mint hogy halj meg, ki e föld átka vagy

s alvadt vértömbökből épült Bizáncod

ne éljen túl, ó Konstantin, te Nagy."

(Faludy György Budapest, 1949)

A vértömbökből épült Bizánc repedezett, omlani látszott, de mindig, ma is vannak, akik valami furcsa habarcsból tüntetni szándékozzák a mély repedéseket. 

Pedig mennyi vér, mennyi kínzás, mennyi halál, mennyi szétvert élet volt az ára, hogy vöröslő vértömbökből hatalmas birodalom épülhessen.

 Micsoda tompa őrület tartja életben az eszmét, melyhez milliók vére tapad? Mi az oka, hogy éltetni még ma is szabad? Mily sötét tudatlanság, vagy éppen tudatosság az oka,  hogy nem került még mindig a történelem szemétdombjára?! Hány gyertya ég ma, a kommunizmus áldozatinak emléknapján?! Hány fohász és ima azért,  hogy SOHA többé ne térhessen vissza a kommunizmus kísértete?! 

Most nem tehetem, de majd elmegyek újra szülővárosomba és szép fehér áldozó virágot teszek a sírhalmokra, hol fiatalon kivégzett férfiak fekszenek. Nem, nem nyugszanak, hisz gyilkosaik sohasem lakoltak, sohasem fizettek a bűnökért. Hű asszisztensei Moszkvának írták alá a halálos ítéleteket.

Hány elhagyott asszony, hány árva gyerek ejtett titkos könnyeket?!

Apám arcát keresem az időtlenségben. Véghetei voltak azok, amikor a félelem feltámadt mindig bátor szívében. S én alig-alig fogtam fel szavait, hogy mit cipelt, takart egy életen át.  Minden keserves szenvedés, minden megaláztatás felbuggyant, talán nem is érthette más. Az elme lázadt, mert a szív nem tudta megfékezni nehéz terheit. Látom az én sudár apámat, fehér haját, szemében, mennyi fájdalom, mennyi bánat...

És felidézem az éveket, az órákat, és perceket. Mikor fekete autó érkezett, mikor házunkat kutatták, mikor apámat vizsgálati fogságba hurcolták. Mikor rettegésre késztettek milliókat. Csengőfrász, motozás, kihallgatás. 

Néztem apám arcát, a bíróságon, tárgyalásra várva. Csontsovány testét kopott kabát tartotta össze. Mikor "Piroska bácsi" rám, 4-5 éves gyerekre kedvesen mosolygott, pedig neve valójában Farkas elvtárs volt.

És olvastam a rejtett kis szatyorban lapuló iratokat apám halálát követően. Besúgás, vád, megfélemlítés és kényszerítés. Hányszor, de hányszor visszatérő kérdés: Ki merte a három gyerekkel egyedül maradt asszonyt 300 forinttal segíteni?!

"Megúsztuk", apám szabadult, de két barátját kivégezték. Mi csak egy életen át cipeltük a bélyeget, a "bűnös" múlt terheit. Még ma is fülemben hangzik a szó... "az apja politikai múltja miatt..."

Ő pedig szikár erővel, néha szinte összeroppantó keménységgel lépte meg az élet feladatait. Nem lett besúgó, nem lett kollaboráns, nem éltette a gyilkos ideológia szépségeit.

Áldott az emléke, hála érte, hogy megérthettem hite milyen erősen védte!

És átkozott legyen a cselszövők, a rendszert szolgáló asszisztensek, a bírók, hóhérok, az őrült eszmét kiszolgálók tábora, azoké, akik sosem bűnhődtek, sosem fizettek gyilkos tetteikért! A bemocskolt, elrabolt évekért!

A kísértet vissza-visszatér, már nem annyira vörös, már nem csöpög a vér, de sokszor száll fel a sóhaj a három hatvanas kenyérért!

Faludy György - Óda Sztálin hetvenedik születésnapjára 

Nyíregyháza

 

 

 

 

Álom előtt...

Mikor este álom előtt

felidézem a múlt időt

válladhoz hajlok csendesen

és

csak

azt

az

egyetlen

elvesztett csókot kérem

keresem

az

utolsó

be nem fejezett ölelést

sejt lázító vad remegést

mikor este álom előtt

felbillentem a jelent

s

homályba vész a gondolat

megérintem arcodat

simítom és csodálkozom

mitől bársony

nem is tudom

mikor este

elvész a ma

reményt szül vajúdó éjszaka

hogy

soha

soha

nem múlik el a pillanat

szád

szánkózik tarkóm alatt

bőrömön ezernyi bomba

robban

s

bújnék vissza karodba nyomban

könnymaszatos az ébredés

eggyel több nap

szerelmed nélkül árván

éhesen

hulló hajszál összegyűrt párnán

egy

sem

tiéd

álom játszik velem

s 

kísért hogy visszalopja a régi

szívolvasztó hosszú ölelést.

 

 

(RÉGI VERS ÚJ NÓTÁVAL) 

https://www.youtube.com/watch?v=RzWoetJghoE

Ma már...

Ma már nem történhet semmi rossz

homályban nyújtózó

túlparti fák közt

narancsgömb araszol felfelé

a

hóvirág is sejti már

ideje lassan végére jár

új

színek

újult életzenék

hirdetik a lét fűszeres üzenetét

zabolátlan illatok

kísérik az emelkedő napot

a

folyó most éppen apad

fűz hajlong a partok alatt

rajta fátyol

finom lenge

mintha máris tavasz lenne

 

ibolya is csatlakozik

első virág mutatkozik

kandikál sok levél közül

 

reménység

szív kalimpál

rögvest örül

 

mindenfelé szól a nóta

cinke röppen

bimbót hoz egy őrült rózsa

 

ma nem jöhet semmi bánat

hagyd eltűnni

cafatjait

a

kinőtt

ködfoltos

rosszkedvű világnak.

 

 

 

 

 

 

 

GOMBOLAT

 

GOMBOLAT

Kigombolom a gombokat

kabát

sapka

sál

elmarad

valami tündér lebegés

visz a folyón

örvénylő körök

lágy remegés

nótáznak a túlparti fák

orrluk tágul

szabadság a vágy

fények árnyékok között

a

világ hirtelen

tavaszhoz öltözködött

itt nap nevetgél hangosan

amott mély sötétek honja van

lesem az erdő szegletét

keskeny ösvényen

lépteimet zabolázza a kép

fehér szirom villan

s

csillan valami apró különös kék

közel

közel

egyre közelebb

sárba  - tócsába

rekedt jegek.

 

Térd hajlik

oda minden elkorhadt bánat

lándzsahegyeken villanó vágyak

zizzen

roppan az avar

első bimbó 

máris mindent akar

 rozsdás nehéz levélköteg

áttört vastag tél szőnyegek

harc

küzdés és  győzelem

 tavasz szül lassan új életet

 neked

nekem

gondráncokat simító pillanat

hálás sóhaj

mosoly fakad

feszesre húzott patyolat ég eldugott hajlata alatt.

 

 

 SPRING IS HERE

(muzsika)

Csillagvirág - az elsők között.

Megtört a tél...

 

 

 

KÉRÉS

 

Megérkezett a reggel

szürke ködökkel fellegekkel

a

tegnapi zománcos kék

késik még

hol rejtőznek a lélegzetelállító szépek

gyönyörű

szívandalító végzet

életbódító színezések

hol bujkál a nap

feledve az ígért kacér tavaszt

hová dugott milliónyi

fényvillantó csábos sugarat

 

hajnalok

reggelek

éjszakák

hoznak e új léttitkos csodát

kertek

erdőszegélyek

avarban megbúvó szerények

 szirma zárva marad ma

ha visszatér a tél mostoha ostroma

 

elkergetném a szürkeséget

unt tompaság helyett színeket kérek

lehetnek

hóban villanó fehérek

sikoltó sárgák

aranyvesszőn ég felé mutató lándzsák

és

simíthatná vállamat

könnyű lenge barka

 

nem sürgetem hogy zizzenjen máris a haraszt

csak szórjon ránk aranybolyhokat a nap

sóhajos panaszomra

fénye nyújtson vigaszt.

 

 

Megyünk... Ünnep - jégcsengővel....

 A komp már a folyó közepén közeledik és ő még sehol. Gondoltam "feltartóztatom" majd a hajós legényeket míg előbukkan a magasban "túratársam". Szerencsére volt várakozó autó, s mire felgördült, mi is felléphettünk, nem árt a futás, pláne jeles napokon. 

Kacsáék napi fürdőzését nem zavarja a hideg, le-lebukva a víz alá többször is megmártóznak. A víz már sokat kopott, napi 30 cm. Az ár után mindig lehangoló a kép. A drága és oktondi emberiség szorgalmasan mocskolja a legelképesztőbb módokon,s ilyenkor minden szemét lerakódik az ágak közé. De ma a sok kacatot feledteti  sziporkázva a Duna túloldala. Itt is - ott is csábító szépségek hívogatnak. Elindulunk, erdei út, szembe süt a nap, fürdetjük arcunkat a boldog fényben. Szeretem ezt az utat, déltájban különösen. Igyekszem lehunyt szemmel járni, egyik lábam az avarom, másik az úton - szemben a nappal. Most azonban a természet csodáit bámulva lépkedünk, egyre lassabban, meg-megállva. Nagyon szép! Muszáj megnézni közelebbről is a parti füzekre, odvas vén fákra fagyott csillogó szépségeket. Nekem meg pláne muszáj, hisz napok óta arra gondolok, hogyan tudok lemenni közelebb... Most már nem nagy mutatvány ám, mert a visszahúzódó víz után maradt tócsák többnyire befagytak, így elmerülni bizonyára nem fogok. Koszossá konzerválódott gyaloglócipőm bírja a strapát, remélem nem ázik át, ha véletlenül félrelépek. Leereszkedem hát a kövek között, korhadt fák, uszadék borítja vastagon a földet. Micsoda kaland! - nevetgélünk, mintha legalább a K2 meghódítására vállalkoznék. Pocsolyákat, jégmorzsalékot kerülgetve igyekszem nem fenékre ülni, s egészen közelről szemlélni a varázslatot. Egyik jégképződménytől a másikig lépve lecsalogatom ódzkodó társamat is.                                                   - Gyere, közelről nézd!                      

Bár nem kalandvágyó természet, ő is valamelyest lejjebb ereszkedik a törzsek, gyökerek között. 

Cikkan a fény a víz felszínén és a fagyott ágakon, gallyakon. 

Vadkacsáék bezzeg most sehol, pedig, ha már a parton csúszkálok, mászkálok igazán megérdemelném, hogy itt úszkáljanak a közelben.

Gyűlnek a képek. Nehéz betelni a látvánnyal.

 Távolban egy fehér vitorla, pontosabban egy nagy hajó és kisvárosunk emplomtornya...

Gyönyörködünk, de lassan ideje indulni tovább, mert ki kell ma kerekedniük a kilométereknek. (Ki is kerekedtek - csúcsosan.)

Felkapaszkodom a csúszós partoldalon, társam a kezét nyújtja, megfogom és már gurulok is. 

Lábam beleakadt valamely bokorba és olyat hengeredtem, mint talán utoljára gyerekkoromban. Nagy nevetés a vége. Kezem, lábam ép, telefon a zsebben.

Szabadságra megy a korosodó asszony és helyébe ismét a gyermeki kíváncsiság lép. (Szeretem ezt az érzést.)

Egy pillanatra bevillan az ötven+ x előtti kép... 

Varga Kati tanár néni aggódó arckifejezése, ahogy lerimánkodni igyekszik Mártikát, azaz engem az egri vár külső - akkor még romos - faláról. Persze eredménytelenül. 

A közeli hang visszarángat a jelenbe:

- Merre menjünk ma?

- A születésnapos választ! - felelem.

Ez a merre mindig egy jó kis játék, hiszen sok választásunk nincs, már mindet bejártunk többször is a környéken.

Menjünk balra, a kis erdei kerülőúton a gátra, ott süt legjobban a nap.

El is indulunk, de a folyó menti parádé sehogy sem enged. Ismét lemegyünk a partra, itt már könnyebb, kavicsos a terep és mindenfelé jégfények.

Az ég, a föld, a víz, és a madárhangok valami fenséges ünnepi kompozíciót teremtenek!

Ünnep van, a mellettem álló hölgy  ma X éves!

Még az óvodából maradt rám, a kis Sz. Barbarától örökölt mondat:

"Kinek van ma boldog születésnapja?" 

NEKI!

Mellettem áll az ünnepelt és minden gyönyörű kerek, mintha az élet egy nagy édes, ékes tortát tenne elénk e pillanatban, rajta zománckék, arany csillámos bevonat, aranyosítja rohanó létünkben a sokadikat!

Csengő csillan az ágon, és mindenféle pompázatos jégparádé kápráztat szemet és szívet.

Végül a part mentén megyünk, amíg lehet, aztán a kedvenc helyemre, a Baller tóra gondolok, milyen szép lehet.

Az elhagyott  bódés, kajibás kertekhez érünk, nézzük az idő rombolását, vastag lakatot, kifeszített kaput, valaha itt nevettek, valaha itt szerettek, most mindenfelé a magány az úr. Régi dallam jut eszembe, dúdoljuk, és megkeresem a neten, Kovács Kati sok-sok év előtti dala, hogy mire nem emlékszik az ember lánya... Érthetetlen, hogy miért ez és miért most?! Se hegyek, se fecskék, hó is alig...                                                      "Hull a hó a kéklő hegyeken, s a fecskék messze délre szálltak. Mért szakad fel minden újra élesen? Mért remélem úgy, hogy újra látlak?"   Sajdul a szív, de nekünk ma éledésre van vágyódásunk. Veresgyűrű som piruló vesszeje, duzzadó aranyvesszők, libbenő barkák, orgonabokrok sokat sejdítő rügyei ellenkeznek a visszatért téllel. Csuda egy játoryszma ez. Már a Baller tó közelében járunk, csend és csend. A tó jeges fénye szinte megüti a szemem, csupa sziporka, vaskos jégtáblák tornyosulnak. Az apadó folyó hátrahagyott maradványai a parton. Érdekes itt, folyó és tó is egyszerre, ott ahol a Duna hullámai behatolnak már elolvadt a jég, de beljebb akár járni is lehetne rajta. Naná, hogy reccsentek néhányat, és a felszedett jégdarabokat a tó szikrázó páncéljára hajítom, csattan, pattan, csúszik, remek móka ez. Hosszan, de hosszan elidőznék.

Minden megvan itt.

Az idő vészes rohanása ébreszt, a hármas kompot ma sem érjük el.

Nagy pocsolyák és jeges vizek között szárazabb, fagyos útra térünk. 

Ma végre valóban sáros lábbelivel térünk majd haza. Kerülő utakon kiérünk a gátra, hátunkat melegíti a nap. Majdnem egy óránk van még, végig járhatunk néhány régebbi utat. Lelki tarisznyánk terheiből pakolunk a fényre, a bugyor mélyén valami mindig marad. S mint máskor is a visszatérés utolsó percei elhallgattatnak, a szívben bánat, vagy emlék matat. De legyen most más, legyen ünnepi a délután - egy dal szól a zsebemből, és több szólam a fákon, madarak röpködnek, s a dunai fények egész hazáig végig kísérnek.

(Sajna a jégcsengős felvételt nem bírom ide feltölteni, pedig az volt a nap fénypontja...)

    

 

 

 

 

A folyón át...

 Ilyen hidegben is? - kérdezi.

Igen! - válaszolom.

Fúj nagyon a szél! - mondja.

Sebaj! Öltözz jó melegen! - már megint lüke tanácsot osztogatok, naná, hogy melegen fog felöltözni, egy egy kis ideig még nem aktuális fürdőruha.

 

(Mióta betört a "sarkvidéki" hideg más elfoglaltságok miatt pihent a lépésszámláló kicsinyét. Szerdán megjártunk három megyét, de csak autóból néztük a telet.

Tegnapelőtt aztán a szél asszonta, hogy megmutatja erejét, s hogy látszatja is legyen szét is tépte nemzeti lobogónk sarkát, úgy belé akaszkodott. Most a zászlórúdba akadva kornyadozik szegény, mert nincs olyan legény, aki kiszabadíccsa! Mert ahhoz létra kellene, s a jegyes, csúszós talajon való mászkálásnak nem most van a legjobb ideje.)

 

De mi azért csak menjünk!

Kabát, sál, sapka, kivételesen kesztyű is...

A kompra kell a maszk!

Hátha a Duna fölött rohangáló szél valamit ránk ragaszt, Persze hogy nem, de mi nagyon szófogadóan felvesszük, ha muszáj. És ahogy kinézünk, az kész kabaré.

A kutya sem ismerne fel, úgy bedunsztolódunk, olyanok vagyunk, mint egy-egy kisgömböc.

Mókás dolog ez, s ha már maskara, azaz lúd, hát legyen kövér...

Hogy jönnek ide a ludak? Sehogy! Ellenben szóba jöhetnek más szárnyasok. Például a révházi kacsák, akik ismét békés egyetértésben tisztogatják tollazatukat a parton. Pompázatos gácsér fényes tollai messziről ragyognak a napfényben. 

Meg is jegyeztem magamban, látszik, hogy a házasság hete van...Ezek kacsák jóban, rosszban kitartanak.

 

Szikrázóan süt a nap, s nem bírom ki kattintás nélkül.

Révsegéd úr meg is kérdezi mire jó ez a sok fotó?!

Mániám - gondolom, de a szónak igazából más értelme van.

Szél süvít, Duna csendesen apad. 

Kiköt az ügyes kormányos. 

A szél meg újult erővel felborzolja a hullámokat.

 

Valami kevésbé huzatos utat válasszunk ma!

El is indulunk balra, a nyár óta nem látogatott távoli part felé vesszük az irányt.

Fagyott tócsákon szikrázik a nap.

Vásott gyerek vagyok, mert minden ékeskedő jéghártyára rátaposok. Recseg, ropog, felkacagok, de útitársam korhol, hogy rossz vagyok. Csodálja a befagyott vizet, azt mondja még sohasem látott ilyet.

És azt is hogy ne lépjek bele, ne törjem össze.

Jó legyen hát a kedvére. Pedig én naaagyon (!) szeretek rálépni a jégre, hát még ha csúszkálni is lehetne, de még nincs elég vastagon befagyva!

A folyó magas, így tavaly felfedezett félszigetcsücsökhöz nem mehetünk le, befordulunk hát az erdőbe. Az ég csoda kék, mindenféle madarak röppennek a fák között. Belegabalyodunk a bokrok sűrűjébe, éppen egy őzike fenekére leszünk figyelmesek, ahogy tőlünk néhány méterre eltűnik a fák között.

Jobb lesz járt útra térni, mert az erdő egyre áthatolhatatlanabb, visszafordulunk hát, s kicsit odébb meg is találjuk az átjárót. Erdei úton lépkedünk, száraz ágak, gallyak roppannak össze talpunk alatt, nem messze tőlünk leszállnak egymás után a kismadarak, csendesítjük lépteinket. Mindenféle magok a földre szórva, sejtem, hogy az őzek etetésére szánták a kukoricát, néhány méterrel odébb magasles van az ösvény szélén.

Lépteink hangjára a csipegetők eltűnnek a sűrűben. Az őz nyomát sehol sem találjuk...

Néhány száz lépés kijutunk a gátra, a vízművek kútjai melletti úton lépkedünk, a szél hátulról vágtázik végig a nyiladékon, kapucni fel, de szemben velünk a nap engedékenyebb, s arcunkat melengeti. 

Hamarosan ismerős terepre érkezünk, ahol már bizton tudjuk merre tovább. Nemrégiben erdőt ritkítottak, leginkább gallyaztak errefelé, a munkagépek alaposan felszántották az utat. 

Fagyos a föld, de a napocska itt-ott tócsává melegíti a hófodrok szélét, minden csillog, mintha gyémánt ösvényen járnánk. Bozót és tüske, jókora szúrós bogáncs akad sapkámba.

Hol jobbra, hol balra kerülgetjük a befagyott kátyúkat.

Egy kis idő múltán kiérünk a szélvédett útról, s újra a folyó medrénél vagyunk. 

Sasszemű útitársam, mint mindig most is észrevesz valamit...

A part menti fákra vízcsipke fagyott, az ágakon szépséges, sziporkázó csipkefátyol.

Hiába igyekszem jól lefényképezni telefonnal lehetetlen, nagy gépet cipelni meg lusta vagyok.

Járunk még egyet a légies természeti szépségben gyönyörködve.

Azután, míg a komp  kanyarodik egyet, megpróbálom dermedt kézzel kezelni a masinát, de a kép  nem adja vissza a téli csodát...

Zúg a motor, a folyón átszáguld a szél, gyermekkori hidegekre emlékeztet ez a későn érkezett tél. 

 

(Tájékoztatom az utazóközönséget, hogy ezen a felületen elkövetett "útinaplós" bejegyzéseim nyomokban sem tartalmaznak szépprózai törekvéseket, ellenben emlékmorzsák, régi hangulatfoszlányok, vannak benne bőben.)

 

 

 

 

TÉL - VÉGRE!

 Szél uraság vette át a hatalmat,, végig vágtázik a kerten, törik, hasad vén diófánk száraz ága, gallya, nyikorog a kémény kakasa. Szél dudorászik az ablakom alatt, réseket keres és talál. Kitekintős kis szobámban 12 Celsiuson áll a higanyszál.  

Itt aludni jó! Mert csillagok világítanak a tetőablakon, hajó rohan a folyón, mert a hajnal első sugarai majd bekukucskálnak, amikor fényt küldenek a megfagyott, didergő világnak. És láthatom a hóba szorult hóvirágokat, a cseresznyefa ágán himbálódzó etetőt, a kerten átsuhanó éhes madarakat, a folyót, a fákat, melyek a túlparton rám várnak. Négy óra múlt, kibújok a pelyhek közül, takaróm visszaigazítom, ne szökjön el az a picike meleg. 

Első a víz, csorog, zubog, forr… Teás kannába hibiszkusz virág, finom ám, főleg azért, mert a fiam hozta nekem. Nagy fehér, szögletes bögrébe is csurran a forró vízből. A szokás hatalma – három Albert keksz, tejszín, kávé, abból is a nes, és kanálka méz. Ujjamra szinte mindig ragad egy csepp. Kavarom, kóstolom, finom.

Szél süvít át újra az udvaron. Csak nem hagy nyugodni a mínuszok serege. Be kell gyújtanom, de izibe. Tegnap a kerti  fák alól összeszedtem a száraz gallyakból egy marokra valót. Alulra akác kerül, közé gyújtós és a hárs alól felmarkolt gallyak, aztán egyre vaskosabb hasábok. Gyufasercenés, s a következő kortyolás ideje alatt a fa lángra kap. Nyalja, falja, mohón öleli a fát a friss láng. Perceg, pattog és remeg, ez a pótlásként vett akác remek! 

Újabb korty és még egy keksz falat. Meggondolom magam, az ágy még várhat. Régi puha és meleg bárányszőrt a tűz elé terítek, árad a hő, lekuporodok. Bögre és telefon, olvasgatni fogok. A hőmérő bizony – 9 fokot mutat, sötét is van a kinti, fagyos világban, s a nagy zimában nem jó vacogva kávézgatni az ágyban. 

Kortyok és hírek: Hideg van! Szibériai! Jég! Hol vannak a hókotrók, a lapátos emberek?! Mind megfagyunk, rettenetes ez a hideg!

Kávém fogytán, teáskannában a száraz virágok már megáztak és szétnyíltak  a forró víz alatt. Bögre csere, áttetsző teás poharat veszek kezembe, mehet egy kiskanálnyi méz bele. Állok a kályha előtt, kezemben rubin színű az ital, a parázs is pirul, s én elindulok...

Csúszkálva, botladozva, majd egyre sebesebben érkeznek a gondolatok. Régi telek dicsérete! Amikor a hó, hó volt, a jég pedig jég! A hideg pedig nem csak ritka, nem várt vendég.

Kezdődjék el hát visszafelé az út:  Az iskoláig reggelente - mely messze volt otthonunktól - a munkásokat szállító ponyvás teherautó vitt el. Gondoskodtunk róla, hogy a hazajutás már tartalmazzon izgalmakat. Induláskor Anyánk markunkba számolta a tíz és húszfilléreseket, ami éppen kitette hazafelé a buszjegyet, de mi spóroltunk, télen krémesre, tavasszal és nyáron egy gombóc fagylaltra, ami akkoriban éppen 50 fillér volt, (hagyjuk most a fagylaltot, hideg van nélküle is) a buszjegy ára kilencven fillér, vagy egy tíz lehetett.  

Iskola után megvártuk egymást az egy irányba tartó gyerekekkel. Lehettem kilenc, tíz éves, s a többiek sem voltak idősebbek. Megbeszéltük az útvonalat, persze hogy kerülő úton volt a leghamarabb. Fás, ligetes, füzes és a kicsike patak. A patak jegét ki nem hagyhattuk, roppant és recsegett bakancsunk alatt, csúszkáltunk és egymásra dobáltuk a havat. Azután kiérve a keresztesi útra a szántóföld mellett ballagtunk tovább, megrugdosva minden egyes villanypóznát, s a deres vezetékről lehulló fehérség alatt bámultuk a szépet, s megszomjazva bevallom megkóstoltuk a friss havat. A telepig tartott a közös út, nem is emlékszem a telep pontos nevére, de mintha valami bányászással lehetett kapcsolatos. Csincsén bányásztak lignitet… az is lehet, hogy becsap az emlékezet. Lényeg, hogy ott elhagytak az ikrek és egyedül bandukoltam tovább.

Gőzölgő, illatos konyhában anyám kapkodta le rólam a táskát, sapkát. Kivörösödött kezemre hideg vizet kaptam, és forró levest mert tányéromba. Jaj, de nem szerettem azokat a leveseket! Köménymag, lebbencs, paradicsom vagy tojás leves. Jó esetben tésztaleves, mert akkor a leves után az anyám gyúrta tésztából valami finomság következett. A kalácsok, kelt tészták készítésének mestere volt ő, túrós béles, lekváros bukta, fánk várta az éhesen hazatérő gyerekeket. Persze ehhez előbb a levesből is enni kellett.

A konyhában sezlon állt, rajta takaró, oda bekuckóztam, míg minden porcikám átmelegedett. Bakancs, lódenkabát, vasrag zokni és kesztyű a tűzhely közelében száradt. Bátyámtól, nővéremtől örökölt ruhák, cipők, mackó alsók, stoppolt könyökű pulóverek. 

Anyám nagy piros vajlingban mosogatott. Hamarosan nyúzni, kérlelni kezdtem , hogy mikor mehetek ki végre csúszkálni a jó hideg télbe! 

Messzi múlt, mennyi fázós reggel és délután. Mennyi szegénység, és mennyi gondoskodó szeretet és még több türelem anyámtól. És mennyi reményből szőtt álom, az egészet most újra élem, magam előtt látom.

Közben felébredt a világ, látni lehet a pirkadatkor elém táruló csodát, a jegyes szélben a zászló is elszakadt. Nézem a vizet, még nem úsztat jégtáblákat, ahhoz kell még néhány igazán hideg nap.

 

 

 

 

KUTYA A KANAPÉN...

 

 

 

Kutya a kanapén...

Eső karmolássza a csendet

sötét hajnali ablakon

didergő ágak megremegnek

jeges cseppek motozását hallgatom

 

egyre csak ő jár a fejemben

a

néma eb

ül mozdulatlanul

nem ugat

nem morog

ki tudja utoljára enni mikor kapott

kényelmes a hely

pazar a kilátás

nap süt rá 

mellette egy piros fazék

oldalt az ól

furcsa szerkezet

két fala van

teteje is szedett-vedett

a

kutya jámbor

mozdulatlan

rongyos a kerevet

ki tudja utoljára mikor és mit evett

tágas a horizont

káprázatot fest fölé az ég

a

búza már kikelt

s

a

kalyiba mögött

smaragd és fekete földek

mélyen felszántott 

magra vágyódó zsíros friss rögök

ölelőn simítja világos szőrét a fény

körülötte fekete zsákok

mindenfelé szemét

háztetőbe régen belekaphatott a szél

kupacban korhadt deszka

odvas gyökerek

 a

kutya csak ül

nem morog

nap ontja rá a könnyű meleget

 nem zavarják nyugalmát

bámészkodó léptek

sem

zizegő zacskók

rozsdás edények

vackok - kacatok

a

kutya csak ül csendesen

melengeti bundáját a délutáni nap

nem moccan

nem morog

talán nem is harap

ül és vár

 türelmesen

ki tudja enni utoljára

kitől és mikor kapott

kerülnek e fazekába

valaha

húsos cupákok

ropogtatni való csontok

ínyét csiklandozó finom falatok?!

 

 

Megyünk...

 

 

Megyünk...

Az ártéri erdőn végig, cuppog a cipőm a felázott utak szegélyén óvatosan lépegetünk, majd a szárazabb ösvényen elkanyarodunk a gát felé.

Kevés a mozgás, a mai szeles, szürke foltos idő nem kedvez hosszabb sétának.

Hallgatjuk a csendet.

Mennénk a tóhoz, de most nem lehet, hatalmasra duzzadtak a vizek.

Balra egy szűkebb ösvény vezet, elkerüljük hát a sártengereket. 

Életnyomok.
Megtorpanok. 

Van itt néhány kert, ahogy elkanyarodunk a folyómedertől. Vén, metszésért sóvárgó rózsák. Öreg, mohlepte fák, zuzmós, zöldes-sárga ágak, betegség terjed, már szinte minden fát megtámadt.

Elhagyott kertek, gyümölcsfák, bokrok.

Már senki sem hívja őket élni, teremni, gyümölcsökkel ékeskedni. Korhadt ágakat szaggat róluk a szél. Aranyló almát, vagy éppen rubin pirosat nem szakaszt róla se gyerek, se szomjas vándor.

Álldogálok a kerítésnél, kacsok, indák nőtték be a kaput. Hintaágyon levélkupacot dédelget a szél. A szőlőtőkék talán még nem adták fel, itt sorjáznak a kerítés mentén.

Vajon lesz e bennük élet az idén?!

Majd tavasszal megnézzük újra - szól gyaloglótársam.

Már füzetkébe kellene jegyeznünk a sokasodó "majd megnézzüket".

Vajon még járunk majd tavasszal erre, figyelve az élet iramodásának friss jeleit?

Nézem a tőkéket, és szememmel rést kutatok a kerítésen, de áthatolhatatlan. Pedig úgy bemennék. Lesöpörni a vastagodó avart a hintáról, a kiszakított kamraajtót betámasztani, hogy ne nyikorogjon, ne csapkodja a szél. És majd nyár vége felé megkóstolni a szőlőt, ha még teremne valamely öregedő vessző édes fürtöket.

Négy vagy talán hat kulipintyó, az egymás melletti telkecskéken, így-úgy összeeszkábált kalyibák. Egyikükben sem látni, hogy gazdájuk még ki-kilátogat. 

Valaha szép tavaszok illata simította a fáradt arcokat, melyek a várva várt hétvégén az erdő melletti csücsökben feledték a heti robotot. Vagy éppen nyáron kerestek enyhülést a folyó hűsítő hullámaiban. Ősszel aztán megkóstolták a termést. Mustot, murcit, vagy félig-meddig kiforrt borocskát kínáltak egymásnak a szomszédok.

Nézem a lépcsőt, a házat, az elhagyott . ottfelejtett létjeleket.

Szívemben mindenféle emlékeket összekeverek.

Azután továbbmegyek.

Az ösvény a gát mentén messzire vezet.

Arra tovább mi lehet?

Majd egyszer még messzebbre is elmegyünk, és könnyű kis hátizsákban elemózsiát is viszünk. 

Most fel a gátra. 

Ahogy kiléptünk az erdős, ligetes ösvény védelméből acsarkodó szél kap máris a kabátba, összehúzzuk és újra begomboljuk a felső gombot is, a sapka ismét fejünkre kívánkozik.

Túl vagyunk már a falun, négyfelé elágazik az út. A gát túloldalán, jobbra egy apró házikó, kéményből sovány füst tekeredik, kutya ugrál, lánca nem ereszti messzire. Világvégi színek a horizonton.

A gát tetejéről messzire ellátni. Balra az erdő, a kivágott nyáras törzsei halomba igazítva. Jobbra a kertek. azután a Mester utca következik  öreg házaival, majd pedig a falu.

Lassan már jobban eligazodunk, mint otthon.

A múlt heti bolondozó tavaszias idő néhány kertszeretőt már kicsalogatott, árulkodnak a kerítések mentén itt-ott kévékbe kötözött ágkupacok.

Odébb tavaszt sóvárgó selymes fátylat ringató füzek és mogyoróbokrok, végre friss színek lopnak reményt a szürkeségbe. Kopott kapuk, rozsdás kerítések, s újabbak váltakoznak számunkra érthetetlenül. Valaha gondos kezek által ültetett diófasor szegélyezi az utat,  ágaikat  zuzmó zabálja, sehol egy egészséges közöttük.

 

Itt-ott életnyomok a lakatlan házak között.

Füst.

Kutyaugatás.

Szélbe száradó ruha.

Kacsák.

Tyúkok.

És lovak!

Két porta végében két pár ló, barnák és feketék.

Szépek, fényes szőrükre örömmel nézek.

Beszélek hozzájuk kicsit, hogy értik e nem tudom.

Várom, hogy felém forduljanak.

 

És már megint az emlék repít.

Kőből faragott itatóvályú volt az udvaron, nagyapám surcot viselő szikár alakja, fehéren villanó bajsza, szigorú hangja...

A ló nem iszik, ha a vízébe beleteszed a kezed! - mondta.

Gémeskútba merülő vödör, víz csobbanás.

A ló, a kincs, a segítőtárs.

Bennem maradt örökre az akkor megtanult tisztelet.