Néha igen - néha nem...

 

Keskeny kis ösvények és tágas terek

sápadt levelek és csúszós éles kövek

légy óvatos

nincs kapaszkodó

bordó bogyók

halódó virágok

foltoznak  mélységeket

és

néha

magasságot 

múlt

jelen

jövő

keringőzve hulló száraz falevelek

elgondolkodtató

zajok nélkül

suttogva búcsúzó idő

néha igen

néha nem

ilyen a kedvem ezen a ködfátylas álmos reggelen

nézem a tárulkozó partot

hátunk mögé dobhatnánk a harcot

éjszaka közepén fel-felriasztó
magányos téblábolás

fájdalom

elveszett gyerek vagyok

vállamon

cipelem bánatom

koszos járda málló peremén várok

elűzném ezt a fojtogató létszomjas álmot

miért ne lehetne inkább az a másik

könnyű álom újra az enyém

a

következő

életállomásig

kellene az a perc

mikor ölelsz

lépésre az úttól

szerelmet fúlva súgsz

hajamban játszó kezed

megállítja némán a futó perceket

ősz szagú fénykarcos pillanat

ujjam hegyével érintem pilláidat

éjszakánként miért nem ez az álom

keres meg engem

nem érthetem

mert

néha igen és néha nem

ismerős lehetsz vagy éppen idegen

nem peregnek régi mesék

szép szavak sem billegnek fémes toll hegyén

napjaid fonatát már nem ismerem

kifosztott őszi tájban

 lépteidet most is keresem

keskeny ösvény

összeboruló ágak

 nyírek libbenő könnyű sóhaja

hajnali párakönnyek lenyomata

régen fellapozott szép kifestőkönyvek

színeinkből csak néhány maradt

add vissza kérlek
nekem 

a

csillanó fénnyel sugárzó

bőrömre olvadó

meleg aranyakat.

ÜZENET

 

Gyöngysor hintázik bokrokon

száraz vén diófa ágon

cseppek

csurrannak

törékeny szirmokon végig ereszkednek

átsejlik selymükön a fény

illanó

csalóka

novemberi tünemény

igazítana összegyűrt levelet

mit a szél szanaszét kergetett

 

napban lábadozó bánat

húz

vonszol

kerülgetem a pocsolyákat

fűszállándzsák hegyén

vitézkedik a harmat

csepp pattan

súlytól szabadulva

árad a remény

hátha melegít is a nap

hisz ott ágaskodik a túlparti fák hegyén

 

vészjósló károgással üzennek a varjak

várjak kicsit

mert eltűnik hamar ez a pompa

mi most

itt

elandalít

hamarosan hideg szelek

lopják

tépik majd a maradék kerti színeket

megfakult virágok fejet hajtanak

múló vágyaktól fűszeres pillanat

sejtem

ezt

az

őszt

soha nem felejtem

 

új

csodákra éhesen

lobban a tűz

szikra pattan

nézem ahogy

felfal egy tépett papírlapot

firkált szavak

belőlük semmi sem marad

de

a

meleg szétárad

kanál koccan

méz csurran

édesen

 

felnézek még

szemed színével keveredik az ég

annyira kék

 

intek a tovatűnő nyárnak

tudd

mindennap visszacsalogatnálak

párás

findzsából

kortyolom mohón tűzforró teámat

 

égeti a számat. 

 

Magamnak és neked

Halvány színekkel festődik a reggel

sirály sivít

számlálom szunnyadó hóvirágok

álmodó szirmait

sejlik már

fákban

bokrokban

folyó suhanásban

a

tavasz

kedvem mégsem a régi

jól esne a vigasz

valami

félelem

ziháló fájdalom

vert tanyát feszülő 

vénülő vállamon

összeszorít

lenyom

az

árvaság

hiába bámulom az áradó Dunát

megragadt bennem a bánat

elcserélném

de

sehol sem talállak

ki

feleltél tegnapi jókedvemért

csak

a

hangod

kellene

csak

a

kezed

álljon fejre a világ velem s veled

nevetnénk bolondul

vásott gyerekek

szédülten
míg

hintánk magasba repít

törpének látnánk

létünk

hegyekké tornyosuló ostoba

kacatjait.

ANYÁM

Hűvös a hajnal 
árnyak ringatóznak
 göcsörtös törzsű vén cseresznyefán 
 ágai közé beakadt a kendőd 
széttépi
hát 
könyörtelen magány 
szálait

repítik

dobálják

szívterhesen búsuló szelek

hiába indulok kertedbe újra

hogy

keskeny utadon

megkeresselek

alakod látom

átvillan a fákon

foltoktól tarkás

kopottas kék köpönyeged

hajolgatsz

földre dió koppan

sárguló avarban mindet  megleled

almák sokasodnak tört vesszőkosárban
álmaim őrzik fáradt léptedet

aztán
egy perc

minden széthullik

hajnali fénnyel érkező szellő
szárítja fel csendes könnyeimet.

Ködfoltok

Arcomra hullott már a márvány
fáradt
ténfergő rabszolga vagyok
málló létünk mámoráról
idétlenül
csak hallgatok

pedig sejtemben ott dohog
ős kínod
sötétben szétpergő
sóvár vágy szavad
szomjad 

éjjel felkaparja torkom
megitatnálak
takarnám lelked
kisemmizném vakult fájdalmadat

kitárt karomat lefogja a hajnal
tudod
tudod
neked már nem szabad
suttogja sejtelmes mosollyal
fülembe
szürkén nyújtózó
életébresztő
alattomosan támadó ködfoltos pirkadat...

Hiány hajnala

Úgy hiányzol
hogy rám ég csontig az élet
harsogó
fényes hajnalon

 könnypárás fűre lépek

úgy hiányzol
bennem
újra forog a bánat
ostoba kín
veszett évek
szívet
szakító
tűzkerék sebei
véremben
árkot vájnak

minden mesés

új ébredés
zsibongó
forró nyárban
magányos éjem titkait
szívrejtekbe zártam

úgy hiányzol
kiáltom magamban
a
csendnek

összetörni nem tudom
régi képét
szépségkoldus
éhes szerelemnek.

 

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=8Q-RUtX47l8 

Eltévedtem

Eltévedtem
egyszer
s
nem találok vissza
kitakart vállam
könnyemet beissza
zsugori párnám
éjjeli takaróm
fedik
el
vacak
szívem
sikoltó kínjait
s
a
valót

mit keresek
ma
itt
honnan
és
hova

visszaüzen
tegnapom részeg
égető mámora

rongyos takaró
sóhajtó párna
magamat űzöm
álom szigeten züllő 

fénybársonyból

feslő 

káprázat világba.

Régi kis ének

Régi dalt dúdolok
újra
esték zord
csendjébe bújva
motoszkál bennem
a

dallam

átjár 

e

furcsa
kis ének
múlt idő
 titkos
kísértet
morzsolom
magamban

méreg

végleges szavad
visszahull még rám
eltűröm

cipelem némán

nem hallik
elfojtott
sóhaj
álmodok

elfogyó holddal
takarom
szemem 
és 
számat
rázkódó vállal vágyom
utánad.

Figyelj rám

Olyan késő ez az este
árnyát a fény rám se vesse
szavakért kutatok
kábán merengve
mert oly hosszúnak
tűnik már az este

az alkony is
ahogy a két ladik
egymástól távol
kiúszik a végtelenbe
a fakuló sugárból

s karom
ha még úgy akarom sem
tarthat vissza
elnyújtott tétova mozdulattal
húz a magány
a fáradt szomorúság
sűrűsödő iszaptengerébe

figyelj rám
ha nem is hallod meg
zokogásom figyelj
mert némán is
csak neked kiáltom

félek a magányos esték
gyilkos perceitől
egyre szorosabban
ölel körül a bánat
és nincs erőm
hogy érted s értem
közös holnapért kiáltsak.

Bánat

Hajamban fészket rak a bánat

szívemben szikrát pattint a félelem

halvány lángjánál

alig látom

alig értem

mi történik velem

hol vagyok

hol élek

keserű percekkel megrakott

magányos csónak

sodródik velem

zsibbadtan várom

a
semmi holnapot

míg árad a víz

elém sodor

sok régi lomot
megfakult kacatot

mind

mind mit a tegnap elhagyott

ébredni - álmodni

kongó üresség
 fekete fájdalom

 a
múltat
már nem értem

jövő kísértet

rám vetülő árnyát

tehernek érzem

fáradó vállamon.