PARTFAL : Dunánál

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Dunánál. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. november 23., kedd

Vázlat a pusztulásról...

VÁZLAT

fák

vízben büszkén álltak

most halálos némán fekszenek

gát tartja még a hatalmas fáradt testeket

ágaik komor feketék

itt-ott levél remeg

okkerek vagy marcipán sárgák

rőt avarban

szélgyerek unottan ténfereg

kőhányás szorít tört gallyakat

karnyújtásnyira gém repül

hosszan kitartón menekül

cuppanó cipőm zaja rémiszti

kőkupacról kőkupacra száll

szikkadó parton

néma vadnyomok

méregetem

mi lehet az a tenyérnyi nagy ott

és

mi lehet ez a parányi itt

gondolataimban

mindenféle szörnyeteg cikázik

elevenedik

hódok zabálnak rendületlenül

tegnap még susogó

madarat ringató fa kidűl

reccsenése iszonyú sikoly

koszban és szemétben vergődik az élet

elhagyott cipők papucsok palackok

üvegcserepek között

tétovázva lépek

hogy

ne legyen minden oly sivár és kegyetlen

ne ordítsak dühödten hogy mily ostoba az ember

puha homokba szívet rajzolok

hal csobban

hajó zúg

testsebeit a folyó kitakarja

köd szitál

madár csapat szürkülő egekben fázósan tovarebben

utat keresek novemberi pengeéles csendben.

2020. május 23., szombat

Gyönyörű itt!
Vadregényes, írhatnám, hogy tüneményes.

Tombol a tavasz, zümmögnek a méhek.
Az élet nem áll meg, ébred és éled.
Pipacsok, margaréták, hulló akácvirágok.
Elvadult bokrok, burjánzó zöld, a víz fölött messzire látok.
Vadrózsák, és szelídek.
Minden, minden zengő életdicséret.
Zúg, zeng a Duna, hajók le, s fel.
Csónak.
Horgászok.
Hódok nyoma.
Illat kavalkád.
Az egész gyönyörűség isteni létkupola.

S akkor az ember nyoma is elém kerül.
Palackok, pecakellék, vödör, műanyag szemeteslapát, szemét, szemét, mit emberi kéz szanaszét dobált.
Nézem a kéken dúdoló Dunát, nézem a csillámló habokat.
Forrás, nefelejcs, karcsú, nyújtózkodó virágok.
Idilli a perc, a pillanat.
Csak a mocsok, csak az ne lenne.
Pihenőt kapott a föld, az ember észre térhetne végre benne.