Minden fakul...?

Minden fakul...?

Minden
fakul

minden kopik

szól egy hang s elkomorodik

hová

siet

minek

rohan

hisz
mindennek rendelt ideje van

nézem a fákat

s

az

orgonámat

habcsók fehéren ághoz tapad

idő

sem

volt

hogy
megnövesszék hosszúra nyúló karcsú szárukat

tomboló

tavasz

versenyfutása

egy

pillanat

s

már

az

akác is fürtöt növeszt

virág borít part menti fákat

domboldalak szétszórt bokrait

számolom naptáram sokasodó lapjait

mi ez a rohanás

mi történik itt

eszembe jut a gyermek ki végig járta minap a kertet
apró kezével simította mind a szirmokat

fűben futott és táncolt

arcán napsütés és boldogság volt

nevetése és varázsa

anyám gyöngyszínű kacagása

rég elhagyott kerteket idézek

vénülő csoszogást és aprócska friss léptet

minden

siet

minden

rohan

mégis

mindennek

rendelt

ideje

van.

/Léna vers és Léna szín - enyém színem a lila.../

Morzsaszedés...

Hiába fohászkodtam éjfél után, hogy végre kialudhassam magam, hiába próbáltam beállítani belső órámat, hogy hétig NE ébredjek fel. De az elmúlt napok mozgalmassága, no meg a csendbe beleszaladó esőcseppek, szóval megint korán jött el a reggelem, de legalább a két óra környékére eső ébredés kimaradt.

Sötét van még, puha a párna, a gyapjú átvette testem melegét, belefúrom arcom. Mozizok. A cseppek peregnek, gömbölyűen gurulnak lefelé a tetőablakon, lemossák a füstöt és a láthatatlan koromszemektől is megtisztul minden. Hallgatom a hol lüktető, hol lanyhuló koppanást, kopogtatást. Morze. Külső és belső jelek, elmélyedek...

Emlékmorzsák a tegnapokból, némelyik fennakadt a szűk rostán. Nézegetem, ízlelgetem, hogy megmaradjon bennem holnap és holnapután, hogy belém vésődjön, tompuló memóriámban ne kallódjon el.

Mert vannak kincseim, miket tartogatnék, őrizgetnék, hogy ínséges időkben elővéve rájuk csodálkozhassak újra.

Emlékek, persze hogy róluk...

Simkó és a szökőkút.

Lili és az első falat pogácsa, az első karika kolbász.

Lenci és...

Most éppen itt tartok, ez a mozim, friss jelenet, minden részlete eleven.

Tegnap előtt este volt.

Lenci az ünnepelés harmadik, egyben legnagyobb családi együttlétén habcsók rózsaszínben pompázott, mondhatni gyönyörűséges volt, amikor kissé félrecsúszott masnival leomló hajában ajtónállót játszott, tudatva a család tagjaival, hogy csak az mehet át, aki fizet is érte. No nem csokival, pénzzel! Ezt az üzletasszonyi vénáját eleddig még nem ismerhettük, most azonban megbizonyosodhattunk, hogy végre lesz valaki, aki a család anyagi fellendülését elhozza... Kacagtunk rajta, vele és ismeretlen, kereskedő ősök génjeit is felfedezni véltük, azon túl, hogy természetesen szakasztott én vagyok Ő, azaz Ő szakasztott én, vagy valami ilyesmi.

Ölmeleg, boldogságos órákat töltöttünk együtt, eközben a verandán kiderült, hogy ki az úr a tengeren, több óráig tartó csatában kitartó volt két nagyobb unokám.

Majd Simon befalt egy fél tál sós stanglit, morzsák billegtek és tűntek el szája szegletén. Lili pedig még visszalépett indulás előtt, és szájába tuszkoltam néhány kanál áfonya lekvárt, ami a pavlováról lemaradt, nyelte, mint kacsa a nokedlit - mondaná anyám. (De már csak én mondom, és nézve őket anyám szemével is látom, és rá is gondolok, mily rajongással figyelné iperedésüket.) Lili lemosta magáról a lilát és némi hajcihős öltözködés után kiszaladtak Zsömikéhez.

Az eb boldogan tűrte az ajnározást.

Formás kis üvegbe töltöttem Lenci kedvenc uborkáit, kisujjnyi méretükkel nyerték el Lenci kegyeit. Ennyi elég lesz Mama! - szólt, s aztán ölbe kaptam, mert tart a kutyától. Zsömle azonban a nagyokkal volt elfoglalva. A kapuhoz érve, mikor letettem őt eldőlt a lányka, mint egy zsák, de gyorsan fel is pattant, talán tartva Zsömi rohamától. A kocsi már fent állt a dombocskán, kapuban állva figyeltük szeretteink távozását, a nagyok a sötétségből még vissza-visszakiabáltak.

Ekkor Lenci mint a rugó pattant egyet, megfordult és hatalmasat kiáltott.... BÚ-CSÚ PU-SZI PA-PI!!!!!

Leszaladt a kapuig és összepuszilta olvadozva hozzá hajoló  papiját, aztán eliramodott a többiek után.

Csak álltam ott és néztem, ahogy a habos fodrok kivillannak kabátkája alól, szapora lábacskái sietősre fogják és fürgén az autóba száll.
Kapupénzt adott nekünk, nem csokival, sem nem pénzzel, szeretettel fizetett!!!
Áldottá tette az ünnepet lezáró csendes perceket.

Jó kérdés...

Lencikém van itthon babaolajotok?
Léna: Mama milyen olaj? Babaolaj vagy nagymamaolaj?


ps:

Nem jó megöregedni Léna, mert nem jó a szemem, csak az benne a jó, hogy ilyen aranyos unokáim lehetnek.
Lenci rámutat a "nem látott" helyekre - Itt is egy szöszmösz, ott is egy szöszmösz. (szőrszálak a térdemen )

Mókus

Rajzolunk...
Használatban a "nyúltól" kapott szépséges ceruzák.
Lenci ügyessége - két kezes rajzolás, hol az egyik, hol a másik kezében lévő ceruzát használja.
Tegnap egyszer csak megtorpan - Mama nem tudok mókust rajzolni!
Nahát!
Micsoda dolog ez egy három évestől? Bejnye! Mutatom, majd megnézzük a neten is, Lilivel is megtárgyaljuk a témát. És kiderül Mama sem tud. Igaz, hogy csak hatvan évnyi a korkülönbség.
Jó Mama is holtig tanul...
Mókus tanulás lesz, gyanúm, hogy Léna kezei alól hamarabb kikerekedik egy helyre kis ugri-bugri mókuska...
/Körmei alatt kakaómorzsák látszanak -úgy szeretem ezt az ügyes kis kezet- az csupán hab a tortán, hogy körömvágás közben nem orrol rám, hanem nevet!/

 

Lenci és a madárok…

Sírt, zokogott, vetődött, maszatosan - ANNNNNYÁT AKAROM!!!!!

Anya azonban el, várták a kicsi babácskák, tesók is el iskolába, óvodába, apa pedig „konfencán” dolgozik.

Elvileg hamarosan Lenci is el, hisz „elmúlik karácsony, elmúlt a születésnapom nagy óvodás leszek!”.

Elmúlt a karácsony, a harmadik születésnap is, de nem eszik olyan forrón a kását, az is lehet, hogy langyosan sem.

Annnnnyát akarom - sikoltja bűbájos Lencim!

Zakatol fejemben a gondolat, amikor sokadik eltérítő ötletem is visszapattan már!

Ölemben tartva sétálok vele, és énekelek (enyhe túlzással) a fájós lábú, ázott tollú madárkáról, aki anyjához, apjához repül. Érzem, hogy vállamra nehezedve ernyed a drága kis teste, és szinte az álom határán hallgatja sokadszor is a dalocskát.

A „véletlen” is besegít, bedobja a mentőövet, ahogy illik!

Madár csivit hallatszik az udvar felől!

- Nézd csak Léna ott az a kis feketerigó a bokor alatt magocskát keresgél, megijed ám, ha ilyen hangos vagy!

Léna arcán végigfut az arctörlő, derülten fordul az ablak felé.

A rigó szerencsémre kitartóan motoszkál az avarban neszezve.

Léna figyeli, s helyreállt a rend.

Mit csináljunk most – kérdezem? Társasozzunk, vagy feladatozzunk?

Feladatozás – hangzik a válasz, madáros feladatozás.

Ceruzákat választ magának, el is magyarázza melyiket miért, papírt keres és elhelyezkedik, feje fölött a múltkori, numero 1-es, „búbos bankás feladatozás”.

Mosogatóba pakolászom közben a kismillió esti s reggeli bögrét, poharat.

Ő már fészket rajzol, szerinte az a fa lombja. És a kis fekete maszatok benne a magokat tartalmazó zacskók.

Rajzoljunk madarat? – kérdezem.

Igen!

Máris felsoroljuk a madárról tudhatókat.

Nagykör, kiskör, szemek, lábak…

Léna fogja a ceruzát (néha kezet váltva) és készül élete első madárkája. A csőrhöz érve kibújik belőlem az óvó néni… ott kicsit segédkezem.

Közben csacsog, elmagyarázza mit, hogyan és miért…

Új papír, jöhetnek a fák, megbeszéljük a színeket – hisz ő már mindent ismer, barna a törzs, zöld a lomb, fészek… magocskák.

Koncentrál, erőteljesek a vonalak, részletesen elmagyarázza a rajzoltakat.

Olvadozom.

Éljen Léna és a boldogságos alkotás!

Színrobbanás....

Színrobbanás...

Még koromsötét van, a tél első hajnalán nyoma sincs a sóvárgott hónak.

Csillagok se, semmi.

Csak csend.

Puha párnák háttámlája.

Kicsit gémberedett ujjak.

A gépből új nótát dalolnak.

FEKETE

De nekem most nem a fekete, inkább a lila van a gondolatomban.

Az én színem a kék, aztán jönnek a feketék, és mások, tengeri habfehér villanások, zöldek, bordók, sárgák, néha barna, ahogy szívem hangja sugallja.

Most és itt azonban nem az enyém színemről van szó, enyém színem - mondta Simkó a zöldre úgy két-három évvel ezelőtt.

Azóta csak bővült a skála.

Kezd hasonlítani a szivárványra.

Léna tudja jól:

Lilié rózsaszín.

Simoné a zöld.

És az enyém mama a LILA!

Éppen a fürdőszobában voltunk néhány hete, s a szekrényben, polcon, fogasokon sorakoztak az enyém színem törölközők, kivéve a lilát!

Az angyalkám hoz neked lila törölközőt! - mondtam Lencinek, e szavakat ő a legszebb mosolyával nyugtázta.
(A Lenci mosolynak nincs párja, és bizony nagyon profi életaranyozó!)

Majd az angyal elintézi, hogy helyreálljon a rend!

Anyjának is elmondta már, s azóta is emlegetjük lesz itt majd rend és lila törölköző!!!

Mivel az élet iskolájában már alaposan kitanultam, hogy nem a fogyasztói társadalom pénzét, energiáját vesztett, lestrapált áldozataként várom az ünnepet - igyekszem a nagy üzleteket messziről elkerülni.

Igen ám a lila ígéret!

Léna tudja, hogy az angyal lilát hoz neki, így nincs kecmec vásárolni megyünk.

Este volt, amikor bezuhantunk a hatalmas áruházba - nevezzük K-nak, ahol is a hangszóróból azonnal fülembe bömbölte egy hang, fáradjak a kasszához, az üzlet tíz perc múlva zár. Pont a törölközök bóklásztam, s valahogy nem akart egyetlen szépséges lilaság sem szembe jönni. Sebtében felkaptam azért egy kéztörlőt végszükség esetére... érezve, hogy nem az igazi. További lelőhelyek után már nem kutattam az este, gondolva az egész napi hajszában elpilledt kereskedelmi dolgozók idegrendszerére.

De mire való az internet? Itthon kényelmesen felkerestem egy közelben lévő J - nevű üzlet oldalát, átlapozva az aktuális kínálatot megláttam a lila törölközőket.

No akkor csak meglesz!

Délután volt, amikor elindultunk, az út pocsék, a hangulat cseppet sem rózsás, inkább lilás-feketébe hajló.

J - törölközők garmadája, de az óhajtott színből nincs nagy méret, és az hogy veszi ki magát, hogy az én Lencim fürdőlepedője nem "enyém színem" lesz?

Kosárba pakoltam azért egy lila, közepes méretűt, biztos, ami biztos, meg egyéb cókmókokat, fizetés után új úti cél...

Az út síkos, várjuk mikor keringőzik elénk egy kamion...

A hangulat cseppet sem varázslatos.

Nem a törölköző a vétkes.

Irány az I!

Polcokon töménytelen randa cucc, szédelgő vevők, tömött kocsik. Bugyirózsaszín törölközőhegyek, lila nincs. Ráadásul az idénre elképzelt kék karácsonyi gömbök sincsenek sehol.

Mord felvilágosítás - nyáron kell karácsonyfadíszt venni...

Újabb szóváltás, de már csak úgy tessék -lássék módra.

Nem adom fel!

LILA törölköző!!!

Hazafelé menjünk be a T-be!!!

Ott aztán főzéshez-sütéshez valók kerülnek a bevásárlókocsiba.

Törölközőket sehol sem látok.
Két kisegítő dolgozónk álcázott srác sumákol a polcsorok között, iránymutatásuk kalap szamócát sem ér...

Újabb eladót szinte lehetetlen találni, de aztán mégis. Üdén mutatja, hogy a cucc az üzlet túlvégén található, éppen ott ahonnan elindultam.

Trapp oda, a kocsink már a sorban, mord úr tekintete nem sok jót ígér.

De én diadalmasan szorítom magamhoz a kicsi, közepes és nagy lilát!

Győzelem!

Magam elé képzelem az édes kis mosolyt, a kacagást és tudom, hogy megérte!

Léna vers

Léna vers

Keresztbe

kasba

hason majd hanyatt

félig lecsúszva

párnák nélkül takaró fölött vagy alatt

kitárt karú rebbenő pillájú angyal

alszik még de illékony már az álom

selymes haja széjjelterül az ágyon

hallgatom ahogyan szuszog

ujja meg-megremeg

anyjával kószálhat

kezét ő fogja meg

emelkedő mellkasa

törékeny porcikák szirmos rebbenése jelzi közel az ébredés

hamarosan kiált

Anyát akarom

Lilit vagy Mamát

ha majd mozdul kicsit nyafog

és

szája szögletében már huncut mosoly ragyog

álom

élet

lélek

csoda

sétára viszlek ketten nézzük a kertet

folyót

tavat

hogy

alszanak még az aranyhalak

alszik a komp

a
nagy hajó

a

furcsa bogár

a

hinta

úgy ahogy elhagytuk őket tegnap este
mikor hozzám bújtál éji csillagokat lesve

egymást ölelték a sejtek

ezerszer súgtam mennyire szeretlek.