SZÜLETÉSNAP - SZIRMOKKAL

Körbe - körbe

keringő évek

felbukkanó

halványuló

képek

fehérbe

s

zöldbe

öltözött világ

sirályok vijjognak

pattanó bimbókat ringat óvatosan az ág

állnak a percek

tükör simul

leheleted távoli ablakon ejt foltot váratlanul

sóhajod elől elbújt a nap

bicsakló hangodban rejtőző indulat

minden

idomul

szél karol esendő fákat

csupa lágy selyem

csoda

ismerem

itt

és

ott

hajnalunk felleget oldoz

mozdul a kép

belém kap valami

elveszett tavaszok kesernyés illatai

könny helyett

szirmokról

lassacskán

vízcsepp is pereg

koppanó száraz a rög

kövér felhők fölött

tekergő pára lebeg

megannyi évtized

számolni is alig mered

fények

és

árnyak

 rongyolódó vágyak

ezerszer visszahívott

évek

szívünkhöz tapadó múlt

s

a

szirom csak hull

vállamra

szádra

szemhéjunk alá szorított

álmodott

     világra...

/Isten éltessen K. L.!/

Lenne még...

Kiszakadtak az éjszaka sötét bugyrai

a

láthatáron már dereng valami

ám a távoli bársonyos fények

még nem mossák színesre a szürke vidéket

folyónkat is csak sejteni lehet

hallgatag ezüst szalag

nem fürdeti benne magát hányaveti kedvvel a nap

lenne még éjjel

félálomban magamra húzott takaró alatt

 híd ívelne

együtt járna rajta való és kábulat

egyensúlyoznék

létszigetem peremén

és

ahogy belül növekedne a fény

visszanézve láthatnám 
ágyunkon szétterülő pléd szegletén

megpihentek a vágyak

kései délutánnak

órái elszaladtak

kis idejük maradt csak a szavaknak

hallgattalak

távoli város képei

utcák és terek

szemed szemembe lopta a képeket

más világok

máshol nevetők

szisszenő életek

lehetne még csendesült délután és szótlan reggel

lenne még varázslat

világot látni a te szemeddel.

DECEMBER

Hófelhőket

rózsásra fest a reggel

kitartó bolond virágok utolsó szirma

vörösen semmibe hull

kövek között dideregve

parányi

zöldes bogár lapul

fonnyadó levelek

deres fák

első

havas támadásra várnak

minden

mindegy

remegés

megtörnek majd az ágak

késpengés

hideg rabolja őszünk utolsó színeit

fel a kezekkel azután zsebbe

 kalap és kabát

kesztyű is kerül

párás lehelettel ölelnélek körül

ha

kezed

kezembe

fonva

kezem

kezedhez

vonva

felsétálnánk a havas tetőn

mohamély csendet

hallani

megigazítanám

csók közben félre csúszott

sálad

nézném

kibukó ezüstös hajszálad

szád szélére mosolyt festenék

felednénk

decemberünk

minden

baját

jegét.

ÓBOR

Nem kell hogy hátra nézz

meg se állj

karcsún

törékenyen

múlik a nyár

ősz toporog kopott küszöbünk peremén

ajtóm sarkába

sápadt leveleket gyömöszöl a szél

maradék dióhéj koppan

télszagokat érző

vén bogarak búvóhelyet keresnek

rések alatt

a

szél

kacag

belém köt

bőrömet cibálja

kóbor füstgyerekek

karikáznak fel az égi

csillámkékre festett világba

felhők

sugarak

felhők

alkonyba hajló hangulat

majd

újra

vakító villanás

derűt mutogató fények érzéki lángolása

buggyant gyümölcsök édes nedveit

bódult darazsak kedvükre szürcsölik

őszi mosoly ölel

nem fordulok hátra

sejtjeimbe préselt

illatok

színek

fények

érintés jelek

megannyi méreg mind egyszerre forr

egyszerre felpezseg

mustból óbor lett

csóknyomoktól részegen

magamat újra hozzád képzelem.

Esni fog

Esni fog

árnyékba boruló pillanatok

folyónk
partot tépve árad

elmossa a földet

szétkorhadó ágak

törzsek

billennek

hullanak

hosszú lesz a nap

esni fog

nehézkesen gyűlnek a fellegek

lassan

csavarodnak az indák

pirulni kezd lombok közt szemérmesen
a
cseresznye
rubinokkal telik meg lehajló ága

rákap

minden éhes madárka

pirosak

fehérek

zöldek

megpihennek szűkülő
fények

árnyak

vágylak

esni fog

vénülök

már

csontjaimban érzem

nem

nem

az

esőt

nyármelegben ölelő régen volt szeretőt

markomban egy szem gyümölcs kínáltatja magát

édes

feledtetni képes nehezedő idő ránk zúduló súlyát

erejét

esni fog

visszaforgatom

ma

is

múltunk lomhán gördülő
 ringató kerekét.

/2016. 06. 03./

Kettő között...

Hallgatózom

semmi nesz

pihen még
ember
állat

nem nyújtózkodik a rózsafa

cseresznyeágak csipkéi is életjelre várnak

bársonyos takarómról mély kútba zuhantam este

ébredezek

pillanatképek között valóságot keresve

kevés a fény

körmöm hegye sem látszik

álomtengerbe süllyedek

újabb

feltámadásig

csendszilánkok összeálltak

pihenő

éhes

sirályhad

bújik össze a parton

rájuk boruló éjszaka

hideg

fekete karton

alszol te is

hosszúra nyúló testtel fordulsz

mozdulatod meg-megszakad

nem ölel csak a párna

sötétségbe léket ütve

nézel egy másik

sóvárgott
tündöklő

világba

tavaidban aranyhalak

sóhajtva húzod már a hálót

hiába igyekszel kifordulnak a sikamlós testek

sűrű homályban nyomtalanul
mély iszapba vesznek

kezedre nézel gyanútlanul észre sem vetted hogy reszket

ujjbegyedben lüktető vágyak járnak táncot

éjszakát váltó hajnal

sietősen hasítja ketté álmod.

Bolondok

Hirtelen kinyíló világ

ágaskodó vén cseresznyefánk

rügyfényesítő

csalárd

maradék jégtáblák úsznak tova

reped a parti fagyos kéreg

roppan

s

a

hab
szabadon szalad

csacsog

ringatózó sirályok a vidám potyautasok

merengő vén ágak pezsdülnek

beleszédülve a váratlanul érkezett ragyogásba

levetkezünk

vállunkon régi csókhegek

isszuk a fényt

tavaszi varázslat érkezett

bolondos
szerelem szavak kapaszkodnak belénk

habtestű madár libben az ég távoli zafírkék peremén

hol van a seb

hol vannak semmibe fúló fáradt sóhajok

új tavasz jön könnyed fehér szárnycsattogással

bolond vagyok

vágyom

tüzesen éledő őserős lázadást

nem akarom látni a közelgő fáradt alkonyatot

s

a

visszatérő

dermesztő téli látomást.

Viszontlátásra

Viszontlátásra

reggel

éjszaka

gépies feledés

romhalmaza

kövek

kavicsok

összetört cserép

korhadt pallók közt

mindenféle szép
ódon kis kacat

megroppant

magaddal cipelt évtizedek

tömör súlya alatt

viszontlátásra

mondod s képzeled

búcsúzol

fogytán életed

majd
jön egy hajnal

törékeny rózsafény

álmot gombolyító

lázadó

vak

remény

dermedt a kéz

jégtáblás magányod megreped

elébed lök a sors lávaszín szavakat
tűzmázas emlékeket.

Papíron

Elmaszatolódott hajnali létfesték

puha

papíron

rózsapír
csodák

fekete

ágak

karmos

nyújtózkodással

várnak

ébredéshez hívó harsonát

szitáló csend

csak

belül

szólnak

szállnak

a

szavak

hiányzol
meddig várjalak

lassan nyújtózik terül a magány

bebábozódott

betonkemény

akár

a

szívhalál

arcunkra feketedett cseppek

kézfejünkre tapadt morzsák

néha

felcsippentünk

egyet

titkos

vágyunk

csonttörő

örökkévalóság

nem tisztul a kép

nincs kétség

kérges dermedésben

óra

perc

és

vásott

pillanat

csendtörő hajók suhannak egymással szemben

tág terekre néző

fagyfoltos ablakom alatt.

NYÁR

Megjött a nyár

fénytánccal jár

kertem át

megcsókol
minden

nyújtózó fát

megölel
mézsárga

bokrokat

virágcsodákra
szór
életes lángokat

átkarol

ringat

és

ölel

parázsos szerelmét

megadón

fogadom el

megjött
a

nyár

éjbe táncolja

szép napom

folyóra hulló

alkonyatban

hangod selymét
magamra burkolom.

PÜNKÖSD

Tűzlángok égnek szerteszét

életet ígérő

szétszórt virágszirom

 kísér

ős
éledés
május
zsongás

pozsgás

támadó csoda

illatos

feltörő

réteken
tűzpipacs parázs

gyúl fel

és
lobog

pattanó félelem hamvadóban

szívemben muzsikát szőnek

fehér falak közé

perdülő
lüktető
lélekszavak

arcomról

áradó patak

mossa

görgő vágykavicsaim
hordalékát

üledékétől

tisztulok

szellemladikom megtelik

érzem együtt ringsz velem

messziről érkező

éhező

míg megpihensz

pünkösdi fények

pazarló pompájában

pecsétet

ejt
titkos szívsebünkre az égi kegyelem.

Új tavasz elé....

Temetnélek már szürke hajnal

sebtében összevetném ágyam

langymeleg takaróm

húznám csak nyakig
majd

tüzet csiholva

dúdolnám halkan

nem várok már újabb tavaszig

sötétben bámulom a csendet

belé hasít a fütty

csipkebokorba bújva

tűri az esőt

aki

már úgy felcsípne
a
fűből valamit

elég volt aszott bogyók fanyar bíbora

elég a korai harmat
elég az eső

magot keresnek

itt

itt
itt

szárítanák

ázott tollaik

vacogva nézem

grafit színeit a partnak

emlékeim újra betakarnak

hagyom még
fényfoltos holnapom

friss bizsergést

tölt szívembe

a

hit

megtalálom

új tavaszom

omló bomló tarka színeit.

Kószálás közben

Kószálok

némán

reggeli csöndben

megszólal hangja

csöppnyi örömmel

lehet

így könnyebb

várni a napot

mindenek ura

muzsikát adott

szürke szemét az ég

rám magasítja

vizeim fodrát

csendre csitítja

levetni vágyom

régi magányom

kopott takarón

elnyúlsz

már látom

kezedben

fáradt

hervadt virágok

szigorú sejted 

őriz egy álmot...

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=WDa4F80geyY#!

ÉHSÉG

Megéheztem
korán ébresztett az érzés
sötétben lopódzó hajnali kísértés
 
fájdalma 
nem gyomrom redőiben
agyam tekervényeiben
vert tanyát
csikorgó
koppanó fogával
testemet átszövő
idegszálaimba vette be magát

kenyér
hús
bor
hajnali kávé
mézes illatos tea
kínálja magát
ha elhagyom ágyam
mégis másra vágytam

ölelésed
csókod
laktató szerelmed
hiánya tépett szét
pirkadat magányban

érintésed
suttogó
homályba vesző
alig hallható
velőt borzongató mondatod
édes
éhes vagyok

karodba font a pillanat
fonottkalács ölelésed
alma illatú
tarkómra fútt lehelleted
magával rántott
nem engedett
míg jóllakottan
újra álomba
ringattam magam

csendladikom mélybe merült
éhemet enyhítette
az
álom.

Minden megmarad

Megőrzött fénymorzsák

lélekkacatok

didergés

éjszakai lázak

utunkat ketté szakító 

álomredőkben szétáradó bánat

sebes folyamok

hideg 

idegen hajnali állomások
képek
órák
fák
markomba zsugorodó
emlékképcsodák
rám kiáltanak
eredj tovább
kóborló mádnak
add magad

szívkincseid
ha elrabolnák
nézz fájdalmas
önámító arcukra
hol van a diadal

s
hol a győzelem

ölelés
szívtánc
szétfeszített ezer belénk égetett lánc
minden
mit adtál hidd el megmarad
vágygyötörten
rám hulló karok
erdejében

széthullattad 

kétségeidből burjánzó
bódító

létvirág illatodat.

Eltévedtem

Eltévedtem
egyszer
s
nem találok vissza
kitakart vállam
könnyemet beissza
zsugori párnám
éjjeli takaróm
fedik
el
vacak
szívem
sikoltó kínjait
s
a
valót

mit keresek
ma
itt
honnan
és
hova

visszaüzen
tegnapom részeg
égető mámora

rongyos takaró
sóhajtó párna
magamat űzöm
álom szigeten züllő 

fénybársonyból

feslő 

káprázat világba.

Bolond tavasz

Nézd
csak bolond
a
tágas tereket
napfény bukik
végig az orgonán
lila fürtjein
zengő kórus
élni
gyönyörű csoda
talány

nézd
a
Dunát
szikra pattan
habos vizeken csónak fut tova
túlsó part felé tart
dacolva várja tán
kései szerelem
utolsó
rég várt édes
ostroma

nézed csak nézed
tétovázva
indulni kéne
már 

ma
korhadt lehajló
sötét ágak
ne űzzenek
semmit takaró sajgón időtlen
félhomályba.

Dunánál...

Hó esett

fehér volt

az élet

lélek se ki se be

jéghártya úszott

a víz tetején

s egy didergő vadkacsa
meg én

lézengtünk

a 

lét peremén

téli könnyeiből

csipkét varrt a szél

dermedt ujjal

havat poroltam

egy ágról

áttetsző fátyol a Duna fölött

partján

két tétova lábnyom

csónak ringató csendemből
sóhajtó fuvallatom

csak Te hiányzol.

Sorok

Éreztem már az

angyalölelés részegítő ízét

ketté halt életünk

néma sikolyával várom

mikor lesz szívemben 

újra béke

mikor tapad rám 

ringató mosolynak

édes menedéke

fénypászmás tekintete

e- vágyaktól véres

álom iramlós 

keserű

szivárvány káprázatot cipelő

 megzabolázott 

alkonyi világon.

Késői órán

Már megint
megint feketék az esték
álmatlan vergődésben
szemem szemedet keresné

valahol - tudom - valahol távol
tebenned is a hiány tűz lángol
mar sebet ejt üszkösen eléget

csak egy perc kellene
míg kezedhez érek
ringató pillanat
tarkómhoz simulna a párna
hajam leheleted
vállam hátadat kívánja.

Minek a test és minek a lélek
ha se kint se bent nem lel menedéket?


Kuporgok csendesen
míg rám hullik az éjjel
magamat szaggatom
tépem egyre széjjel

mit ért miért
ki tudja mi végre
kérdések hullanak
csak a vaksötétbe.