Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kenyér. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: kenyér. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. december 22., péntek

Megbuktam...

 

Türelemből elégtelen.
Megint.
Mondtam én, hogy ne menjünk "nagy" helyre bevásárolni, minden megkapható a mi nem olcsó, de helyi boltunkban. Autózni, kocsit tologatni, újabb bacit, vírust, izét fölszedni tíz napos betegség után.
De hapci úrral hiába...
Jó, megadtam magam, egye fene, menjünk, de ha tele pakolja a kosarat, akkor nem én állom a cechet!
Már a megyei jogú város (hm) kedvelt és szép kínálatú hentesüzlete előtt gellert kapott az egyetlen tervem, az hogy ott veszem meg az ünnepi ebédre tervezett levesbe valót. Népek hosszú sora várta, hogy bejuthasson a boltba.
A fenébe, gurulás tovább - várakozásilag sem vagyok jó.
Nagy BOLT - még nincs tömve, elcsípünk egy jó parkolóhelyet. Hurrá, megy itt minden, mint a karikacsapás. Van már kocsi is, juhé!
Első pillantásom a finom gyökérkenyérre esett, ebből veszünk egyet! Már mozdulok is a polc felé, midőn szemembe böknek a számok! 1090 forint!!! Visszahőköltem! A minap még 375 -ért kapható kenyér kb egy év alatt megháromszorozta magát árilag. Ejha! Felvillant bennem a kenyereskosár, mely bár most üresen tátong, mert feldolgoztam a benne lapulókat, de többnyire fél vagy negyed kenyerek dekkolnak benne végítéletre várva. Míg friss a kenyér addig finom - szól nálunk az ítélet, mely meg is határozza a maradékok sorsát - enyészetileg.
Ilyen drága kenyeret én nem veszek! - csattant a hangom és a feszkót enyhítendő máris kerestem egy méltányosabb árfekvésű "egyedet". A válasz azonnal megérkezett - Nekem ez nem kell! - s hapci úr messzebbre tolta a szekerét. Meg is lepődtem a reakción, hiszen ez idáig a favorit a fehér, puha kenyérke volt.
A szikra kipattant, nem részletezem, finoman szólva is nagy tűz lett belőle.
Végül kenyér nélkül távoztunk az üzletből, s ami a kordében volt, azt mind megvehettük volna autózás nélkül is. Visszafelé ismét a hentes felé pillantottam, a sor hossza nem rövidült egy centit sem.
(Ma, ahogy felébredtem sajna fizikai jelei is voltak a tegnapi vízfelkapásnak.)
Hát mondom is magamnak, hogy bejnye! Meg azt is - türelem!
Meg azt is, hogy DE bizony!
Miért a berzenkedés??! Mert nálunk a kenyér szent volt! Nem kihajigálni való! Míg gyerek voltam nem lehetett tíz - húszféle kenyérből válogatni, egyféle 3.60-as kenyér, ha volt, akkor szerencsésen jártunk. (Nosztalgia ügyileg sokan ábrándoznak azokról az időkről. Én cseppet sem hiányolom.)
Nekem a kenyér ma is kincs, s gyakorta eszembe jutnak szüleim. Ahogyan a kenyeret megkeresztelték, s ahogyan anyám a több napos, szikkadt kenyérre is azt mondta, hogy azt szereti. Meg arra is a még régebbi időkből, amikor parányi kislányként nővéremmel és bátyámmal ovális szakajtóban vittük a sütni való kenyeret a pékhez. Micsoda mennyei illat volt. Ma hiába keresgélek memóriámban, hogy melyik utcában volt a pékség, a régi nyíregyházi emlékekre vastagon rátelepedtek az évtizedek.
Nagyon kedvelem a jó kenyeret, a menyemtől és fiamtól kapott vasárnapi kenyérke utolsó morzsáját tegnap reggel fogyasztottam el.
Se kenyér, se béke - ez lett a móka vége.
Kenyértelen napunkból szerencsére nem lett éhenhalás- két db - szintén méregdrága kornspitz (magos barna kifliszerűség) került a friss, kacsazsírban sült hagymás csirkemáj mellé.. melyet hazatérve, a feszkót enyhítendő, gyorsan megsütöttem.
A kiflim harmada megmaradt, azt elrágcsálom majd ma reggelire a teához, a tegnap este sült finom linzer szívecskék egyik sérült, narancs lekvárral ízesített életédesítőjével együtt, hátha megjavulok.😋
És igyekszem a türelem morzsáimat összeszedegetni és pótvizsgázni.
Tudom, tudom nem lesz könnyű.

2021. augusztus 21., szombat

A KENYÉR

 

Messzire vezet az út. Korai ébredés után kapaszkodókat keres szemem, hogy nyitva maradhasson, s ne engedjen a félálom erős csábításának. Szalmaboglyák, éhes, zsákmányra váró madarak, fel-feltünedező folyó, híd, mely a túlpartra visz. Öreg házak, pici ablakok, mezők, tarlón várakozó szalmabálák, vénséges vén fák, távoli templomok, kék, derűs égbolt, gát menti út...

Minden mulandó - gondolom míg régi "táppontokat" keresgélek. A gémeskút már nincs sehol, a borostyánnal dúsan befutott házat sem találom. Né... ott valaha faragott padokat árultak, emitt elnyelte az árok a poharunkat. Mit is énekeltünk, hogy is voltak azok a látogatások? Kalocsa felé tartunk... Meglátom a tornyokat, messziről intenek, hívogatnának is talán, de már réges-régen nincs kihez. Papa! Gondolatomat kitöltik az apámnál tett látogatások. A nyári megszállás, falusi ízekre éhes siserehad, amikor a piacról hozott gyümölcsök kölkecskéink arcán csorduló, maszatos cseppekké váltak. Apámmal volt jó a közeli piacra menni, mindenki köszönt, kalapot emelt, jó szót szóltak, én pedig meghatott büszkeséggel néztem apám után, ha ezüstös feje fel-feltűnt a gazdagon megrakott asztalok között. A legfinomabb krumpli, paprika, paradicsom, dinnye, ringló... minden kincs, amit a környék földjei, kertjei teremtek. És! Öreg nénik kendőben, itt-ott még viseletben. A kezek, ahogy megpakolták a mérleget. Kötények, el-elejtett szavak a földről, munkáról, időjárásról. Életről!

Most csak át a városon... jaj itt kellene befordulni hozzá. Évtizednyi távolság. Minden olyan és mégsem... majd hazafelé bekanyarodunk az utcába, azután be a temetőbe is, hogy egy sírnál megállva visszagondoljunk valakire, aki élete részese volt.

Az úti cél Bátya! A templomtorony segít, a legjobb irányba kanyarodunk. Ünnepi díszben az oltár , a lépcsőn sorjázó piros-barna kenyerek - államalapítás ünnepe, István király bölcsességének ünnepe a kenyér ünnepe. Piros-fehér-zöld csokrok az oltár körül. Furcsán kötött kendőben érkező asszonyok, ismeretlen viselet... összefonódó hangok, ég felé szálló imák. 

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma...

Kiszállok a jelenből. Közeli kis falu, sáros utcáján, poros utcáján, havas utcáján lépkedek. Az autó szinte még ismeretlen, nem kell tartani semmitől. Mehet az ember lánya, fia ki a falu széléig, az utolsó előtti házig, ahol anyája ebédet főz, süt, kézzel mossa a jól összekoszolt ruhák hegyeit, kacsát etet, tyúkoknak szór eleséget, kertet művel. A gyerek megy az utcán, és nézi a házakat, öreg cselédházak, egy szebb időket látott "kastély", és szemben a mindig kedvesek... A befogadók! Mi kell több, mi kell más egy öt-hat évesnek. Tarka szoknyás menyecske mosolyog, kemencés lángost kínáló Giza néni szeme simítja az arcot. Lajos bácsi kocsijának a kereke csikordul... rossz úton döccen, kikészítve már a zsír a bekenéshez. Kukoricás, kacsaitató, vályogvetők, patak, vagy talán folyó, templom lépcsőjének alján bámészkodó - jaj azok a gyönyörű szoknyák, főkötők, gyöngyös párták,függők, a mindennapi viselet egyszerűségét felváltó, ünnepi pazar szépségek. Papucsok... sarka koppan... Én meg egyre csak távolodok. Hallom a mise szavait, értem is, de nehéz kicsalogatnom magamat abból a másik dimenzióból. Ének száll, erős, határozott férfi hangok és kellemes női  a hátam mögött. Mindenki idegen. Sosem láttam őket, mégis jó... Magyarok vagyunk. Ki így, ki úgy. Már az ajtóban feltűnt, hogy mások a színek, a kendő kötése sem olyan... De! Valami fontos mégis felvillan. Hagyomány? Hűség? Ki tudja... 

A mise tart - a tisztelendő keresztet és kenyeret szentel. 

Halász Zsolt plébános - Bátya

Ölelő kereszt - szavai ráolvadnak gondolataimra. A mi keresztünk. Talán profán ezt így kimondani - forgácsait én sepertem. Tágas, árnyas udvarunkon fáradhatatlan kéz alkotta, szerette, igazította, hogy méltó legyen! Még nem is tudtuk, nem is sejtettük, hogy pontosan hová fog kerülni, "csak" eleget téve a rokoni kérésnek kiválasztották a különlegesen szép fát, megbeszélték, hogy milyen is legyen az ajándék. Most pedig a fel-felzúgó himnusz keretes fényében, hálás szívvel, örömmel töltekező lélekkel fordulhatunk felé. Bátya - Kisboldogasszony katolikus templom, s a belépő, ha térdet hajt, ha imát mond, ha megköszön, ha kér, ha fohászkodik a csend irgalma veszi  körül, s eztán az ölelő kereszt is részese lesz az áhítatnak.  Nehéz szavakba önteni az érzést, ahogy az emberi kéz alkotta tárgy átlényegül. Nehéz, de mégsem lehetetlen. Hála az időért, az erőért, a fáért, gyaluért, a művészi gondolatért, az áldott tehetségért, a szándékért, a barátságért, s hogy valaki közös életútja kezdetén, házasságkötésekor egy keresztet adományoz a templomának. Hány sóhaj, hány hálás ima visszhangzik majd az ölelő kereszt alatt. A megnyugvás, a letett teher utáni fájdalom és megkönnyebbülés, gyász és öröm, mindez a krisztusi kegyelemben bízva.

Felszentelt kereszt, megáldott kenyér, ünnepi percek.

Szepesi János fafaragó népi iparművész alkotása.






Egymásra találva még megállunk kicsit a templom hűvösében, de kintről már zsibongás szűrődik az öreg falak közé. A kenyér megszegéséről majdnem lemaradtam. A vastag héj nem áll ellent a szeletelő férfi kéznek -  roppan, s a szétnyíló szeletek, fehérek, illatosak és puhák... Ének szól, a helyi daloskör hangja betölti a kis teret. Középen karosszékben ül Anica néni, szemében 92 esztendő mindene: bölcsesség, szeretet, mosoly, kedv, fáradtság és türelem. Hallgatom az áradó hangokat és újra rám csap az emlék, most mint fájdalmas korbács, könnyek csurrannak. Elfordulok. Tanácstalan gyerek vagyok egy ismeretlen világban. Rokonokat vesztett, idegenbe űzött család. Hideg, nyomorult telek, konyhai lavórba befagyó víz, stoppolt, foltozott ruhák, viharkabát, bakancs, vagy éppen örökölt  gumicsizma lötyög lábamon.  Szegénység és kirekesztettség évtizedei.  Számkivetettség könnyei peregnek, folynak arcomon. Apám és anyám jelenik meg előttem, a mi lesz még "itt"... gondolata, hisz a közeli Szakmár csupán az első állomása volt a vesszőfutásnak, a hatalmi téboly űzött, hajtott bennünket keresztül-kasul hazánk tájain. Megmaradásunk záloga a hit, az egyszerű, mindennapjaikban hasonló nehézségekkel küzdő emberek segítőkészsége, s ezt kislányként éppen egy közeli faluban kezdtem megtapasztalni... 

Egy kéz zsebkendőt nyújt, a hangok hullámzó, áradó szépsége is segít... visszacsalogat. Ünnepi zümmögés, beszélgetés, poharak, bor és kenyér. Kedves arcok, közös szálak felfejtése, újak szövögetése. Megfejtődik a viselet lényege is.  Magyarok és rác betelepülők leszármazottai alkotják a falu közösségét. Anica néni 14 éves volt, amikor ruhája készült, az olajzöld szövet selymes fénye nem kopott meg az évtizedek során. Csak kiengedtem a ráncokból, hogy beleférjek - szól és mosolyog. Mi befogadó népek vagyunk - mondja vendéglátónk, s hozzáteszi, hogy édesanyja csak az iskolában tanult meg magyarul. Érteni kezdem mi ez az érzés, ami furcsán jó, a szó: befogadó! Világba lökődő gyerekkoromban de nagy kincs is volt, ha befogadó, segítő vidéken élhettünk.

Itt béke vesz körül, s a megszegett kenyér hívogató látványa. Kenyérbél, kenyérhéj, kistányéron só és paprika. És milyen finom! A paprikák paprikáját kóstolom, szórom a kenyérre. Időutazás ez is, gyerekkorunk sós, paprikás kenyere, kemence öléből került az asztalra. 

Bátyai lisztből készült a kenyér - mondják. Halomban állnak a  kilós csomagok, díszes ruhába öltöztetett fehér zacskókon a falu címere, egyet-egyet viszünk magunkkal, idei liszt, helyi búza,  nagy kincs nekünk! 

Kenyér, élet és megmaradás! Bőség, a fáradozás áldott jutalma. A gondviselés megtartó ereje  hazában, otthonban, közös terhek és örömök viselésében. Együttlétünk öröme. Mi mindent láthatok a búza ajándékában, a pergő liszt tisztaságában - nagyanyám, anyám kezét, dagasztás, sütés és édes falatok. Múlt, jelen és jövő!

Most is kenyér, kalács, vagy tészta lesz belőle. Még nem tudom, de az biztos, hogy unokáim fogyasztják majd el, és mese is jár majd mellé. Életmese, az enyém, a miénk!



 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2020. augusztus 21., péntek

ÜNNEP - AUGUSZTUS 20.








Ünnep...

Fél szelet puha kenyér
ujjaim között éppen elfér
tenyerembe fektettem lágyan egy asszony kínálja
kezében vesszőből fonott kosár
tétován meg-megáll
és
elhalkulnak a szavak

középen a domb melyre maréknyi földet szórtam a Duna mellől
parányi porszemek közül némelyikük a markomban még megül
s
most itt ez a kenyér

fekete és fehér

mit nem adnánk a békés életért
a
vén gesztenyés alatt
összegyűlt arcokat idő szabdalta
hátukat és  szívüket
súlyos évtizedek terhe keményítette meg
de
mégis hiszik és fennhangon hirdetik
szabad a hit
szabad az akarat
és
szabad
sírni
nevetni
a
Kárpátok szent karéja alatt

nézem a fehérbe forduló hajszálakat
barázdált arcokat
és
sorjáznak bennem a nevek

akikért ma is hálás lehetek
kiktől kaptam útravalót
jó szót
ölelést
csókokat
megidézek szívemben élőket 
és
holtakat
párás szemem mégis látom
kanyargós életem
áldott vagy átkozott
állomásait
merre a sors vonszolt
vagy éppen
könnyedén ölében vitt
hol harang
hol kolomp szólt

hegyormok
síkságok
folyók
domboldalak
búzakalász
pipacs és magasra nőtt
tenyérnyi margaréta
illata és színe bennem kavarog
emlékfutárral most nem tarthatok

mellettem egy férfi halkan bólogat
s
ég felé kívánkozik a tárogató hangja
Istenünk hozz áldást minden útkereső emberre
minden tévelygőre
minden magyarra!




Máriaremete 2020 augusztus 20.

2011. január 13., csütörtök

Kenyeret sütök





Kenyeret sütök forog a gép
lapátjával keveri a masszát

hőfokra vigyázz 
csak ennyi
só liszt víz kovász
sütőlapáttal ne hadonássz
elég az áram és nő a tészta
étel lesz belőle
kenyér

anyám

kezedet látom
ahogy dagaszt
fáradt ujjaid puhán és lágyan
elmerülnek az élet tésztában

kockás ruhás szakajtóval
állunk a pékség ajtajában

már nem is tudom neved

te nyíregyházi utca
hol e drága teher
kenyérré érett
ropogós héja maga volt
az
isteni igézet

kezedet látom
Magdus
fűtöd a kemencét
izzik forrón mint a láva
téblábolok bámulom
e szent keletkezést
a
teknő hatalmas
szaporán mozdulsz
nevetsz
mesélsz magyarázod
régi torjai kenyerek történetét

lángos is sül mennyei illat
szemembe könny sűrű párája ül
szakadnak fel az emlék szálak
futunk  a Garamról csurom vizesen
s
kenyeret kalácsot látok
kifordulni

nagyanyám
dundi kezei közül

kenyeret sütök pihen a tészta
határokon át cikázó gondolat
hazám bejárom
régi kenyerek illatával
megannyi elveszett tájad

kenyeret sütök s a Dunára nézek
valaha rég itt  vízimalom őrölt
rég széthordták utolsó kövét
kél a kenyér kél
unokám tartja tenyerében
holnap
egy karéj kenyérrel
múlt jelen jövendő újra összeér.