Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Magány. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. május 16., vasárnap

FÉLELEM

Ma hajnalban, még az öt óra előtti ébredést követően egy szó szorongatta a szívemet: FÉLELEM. 

Néztem kifelé, hallgattam a csivitelést, a nap villanását figyeltem, s formáltam magamban egy verset a száguldó idő magányáról. Egy óra múlva olvasás közben emlékeim közül e Váci idézet jött elém, 2015, 2016, s most 2021-ben is újra... s a szavak, miket  rakosgattam gellert kapnak egy perc alatt.

 
"Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk."
Váci Mihály: Kettesben önmagammal 
 

 
FÉLELEM

Valami rést üt szívemen
fojtó
szorító
félelem
rohanó percek ritmusa
fülemben dobol
sürget
nosza
ébredj
indulj
lépj hamar
bánatfelhő mindent hamarost betakar
eget kémlelek és napot
milyen a ma
és
milyenek lesznek a holnapok
hajnali fény fán és virágon áthatol
röpke pillanat és rám hajol
tükör peremén lobot vet
bejár eldugott helyeket
nő a fény
növekedik
távoli partról élesedik
sugarai alatt
friss hajtások hajlonganak
duzzadó folyó a kert alatt
rohanó vad áradat
mindent sodor nem válogat
gyufaszál a korhadt fadarab
pára dombok
felhő hegyek
egymagamban eltévedek
kezed keresném
ha még szabad
ha még lehet
 tépelődöm mi lehet a mára rendelt út s akarat
el is bújik rögvest a nap
kövér csepp hull
felhő fakad
elhallgatnak a madarak
torkot kaparó félelem
tervezett utamat nem lelem
árván ágaskodó liliom
meleget vár
magányos gém szürke szárnya
áthasít zöldben tobzódó képvásznamon.





 

2020. február 27., csütörtök

Felnőtt gyermekek





Aludj velem
ringass
ölelj
míg
csendfoszlányok borítanak el
s
elrabol az álom
súlyaim sorban elhagyom
terheimet szanaszét dobálom

porladnak a percek
maradj
míg
minden fájdalmas tegnapot
álmaimban átrajzolhatok

szorítsd hátamhoz homlokod
ha
majd
felébredek és kitágul a nap
újra hívlak
neveden szólítalak

most csak karolj
nyújtsd hosszúra ezt az álmot
takaróm vállamra igazítod
 szavakat súgsz
parázslót
altass
el
ringass
nyugtasd le a tenger rám rontó hullámait
míg
gyermekségem útján járok
felidézem anyám mosolyát
bút simító mozdulatait
s
ha
szakad a csend és kapkodva indulni kell
ellopom szemed villanását
a
hosszú magányos úton
mindvégig mellettem leszel.


2018. november 9., péntek

ŐSZ ÉS ÓLOM




Ősz és ólom



Terjed a köd
mindent összenyálaz
összeköp
vízcseppek a földön
nehéz ködpaplanba burkolózott a táj
remegő
hulló
levelek
a
csend szinte fáj

szívem
üres
kopott szerelmek árnya
nehezül a félhomályra
szűkös
lett
most
az
ablakkeret
ahonnan
pezsgő nyarakon messzire tekinthetek

kacatok
lomok
várják
rövid kis életük
végét
tűzhalálát
én
csak
bámulom
a
kinti könnyeket
lecsapódó párát


rongyaim zsebében emlék lapul
kitépett lapokon verssorok
ólmos magányról suttognak
szakadatlanul
és
rólad

nyirkos falak
túsz vagyok
roppant a súly

nélküled fázom
fojtogató
füstbe
száll
tűzre vetett
kopott
szürke
télikabátom.













2018. április 22., vasárnap

Hullámok között...


Konok csendek reggele
feketülő szirmok az ágon
tegnap
habfehér csoda
szétégette hirtelen támadó napunk forró ostroma

ringató mesém szirmait szellő sodorja szét
percek alatt felemészt mindent az éhes messzeség


neked
magamnak
súgok
szavakat

mi feszíti szét
tegnapjaink törékeny rejtekét

micsoda kínok ostromolnak
miféle vádakból építesz most magadnak várat
kapui
ki
talán
már
sosem
tárulnának
nevetésnek
tépelődő vágynak


szemeidben árulkodó jegyek
kezemre  szürkülő hajszálad pereg
simítalak
elvétettem tán
sehol sem találok hívogató ismerős jelet


vállad
karod
arcod
fájdalmas lenyomat
harcolsz
fáradsz
mosolyod véreztető sebejtő penge

mentelének
menteném
emlékeink karcsú vonalát nem feledve

szempillám alatt lapuló könnyes csillagok

nézlek

benned mozdulnak idegen tengerek
éden és lakatlan sziget
fények
árnyak
végsőkig küzdenek.

2018. február 11., vasárnap

Meggondolatlanul....




Meggondolatlanul...


Pára száll a víz fölé
köd bóbiták
pamacsok
szürke reggel
haldokló hóvirágszirmok földre simuló szára
méregzöld vonalat fest a semmi világába
mindig ez a korai ébredés és mindig a vágyak
palettát készítek magányom matt világának
festék
ecset
nincsen sehol
homlokom mögött száz ábránd lohol
cinóberek
indiai sárga
rezeda
dobban szívembe és ragyog
öleljenek át kékekkel összemosódó szédült hajnalok
partunk szegélye zöld tűzre váltson
sírva és zokogva
hajoljon vízre a fűzfa selymes lombja

vajúdás
újjászülető roskadozó pompa
hulljon tavaszi kitárt ablakomba
a
föld letépve kopott rongyait
fürgén takarja el pőre hajlatait
szemérmes friss rügyekből levél szülessék
s
az
égen meggondolatlanul ömöljön széjjel
gátlástalan azúr színű festék.

2013. január 26., szombat

Kószálás közben

Kószálok
némán
reggeli csöndben
megszólal hangja
csöppnyi örömmel
lehet
így könnyebb
várni a napot
mindenek ura
muzsikát adott
szürke szemét az ég
rám magasítja
vizeim fodrát
csendre csitítja

levetni vágyom
régi magányom
kopott takarón
elnyúlsz
már látom
kezedben
fáradt
hervadt virágok
szigorú sejted 
őriz egy álmot...


2012. december 28., péntek

Helyzetjelentés...

Azt hittem érdemes
kört
körbe
karolni
napot holdat
didergő csillagot
egy marokba fogni
azt hittem
már tudom
mért vagyok
mi haszna
-útamnak-
kormos patakokban
szétmállnak a könnyek
azt hittem jobb lesz így
azt
hogy neked könnyebb
fogjok vagyunk újra
távolodó léptek
eltünnek
a
hóban
rozsdás rácsaink
szürke alkonyunkban
egek fölé törtek.

2012. december 15., szombat

Didergő dal decemberben...

Elvitted
tépted
raboltad
homlokomról
mosolygó holdam
el
napot
kései fényeket
megsarcoltad
szemernyi létemet

markomban
itt
szorongatom
morzsáit
tegnapi
kenyeremnek
éhes vagyok
éltem
éltető erejét
most kitől vehetem meg

fázom
is
szomjazom
nincs vizem
egy korty se
oltáromon
ott feszülsz
nem vagyok már eleven
s
nem vagyok még holt se

kutatlak tudom messzi vagy
túl százezer határon
fogvacogva
rejtem el
késő téli lángom.

2012. december 3., hétfő

Esti sorok

Fénysodrásból
hajlik sötétbe
át
az
este
hajók sodródnak fakó végtelenbe
fényük szitál
partra vet szilánkot

elmos a víz
törékeny álmot
remegést
ki nem mondott szavakat
kacéran szívbe hasadó
nevetést

riadt lángot vet ablakomra
egy
gyertyaszál

várakozás
eljövetel

hajamba fúr
a szél
míg
hasábfáért kilépek

csikorgó csend
mindenütt
csillogó magánykalickám
hosszú éjre vetve
elfutott
múltfoltozó kísértetem
ködbe veszve...

2012. augusztus 30., csütörtök

Egy este

Egy este volt csak
ragyogott a hold
csillag hajolt 
száradó vén fára
nagy víz 
halkan 
vitte a hajót
csillám tükörre
karcsú pár hajolt

egy este volt
tücsök zenével
múló idő
fröccsent 
csendben
szét
fásult virágok
tompa illatára

egy este 
holt
varázslat
máló remény
néma sóhaj
magány kalodája.

2011. október 18., kedd

Arany ősz

                                                                             
Fázom
fogamhoz koccan
még néha a napsugár
hitetve hirdeti még itt van
itt van még
a
kései kényeztető nyár

meleget kívánok
kabátra kabátot
didergő ablakom
hol van már pompázó virágod
szirmait a szélbe
mért eresztetted el

kezem kezedből

mért is
engedted el

aranyló őszre vágytam
avarban baktató
szívünkbe 

suttogó
csendes délutánra
mikor a pára 

még
nem övezi szádat
ha hozzám hajolsz

hová lett a vágy
magam sem tudom
napunk felcsillan

talán
még
  jeget dajkáló
titkos kis utakon.

2011. szeptember 30., péntek

Két fa között egy harmadik felé


Lehajtott fejjel igyekszem
két fa között
egy
harmadik felé
 porszemek isszák fel
titkos könnyemet
nem tudja senki
mi az a súly
mit folyton cipelek
szívemre görgetek
árnyak borulnak össze
hátam mögött
közöny
fáradtság leple arcomon
megvívott harcaimban
hol győztes
hol vesztes voltam én
nem talállak
talán ott a fák vörösbe mártott
lombjai között az ág hegyén
hegyek taréján
patakok fölött
suhogó szélben
kitakarod nekem arcodat
megyek
rohannék is
de
visszafog a félelem
pedig tudom jól
már nincs mit elveszítenem.

2011. április 14., csütörtök

Egyedül



Utcák terek
völgyek folyók
messzire elkanyarodók

utak sínek
magammal mindent
viszek
cipelek végig
utcákat tereket
ahol öleltél
öleltelek.

Völgyek folyók
hegyek
mindig egyedül
megyek
léptedhez léptem
már nem tapad
nem látom fakuló arcodat

utcák terek
utak sínek
völgyek folyók
előttem tornyosuló
rideg  jéghegyek

mivé lettem
így nélküled

elhagyott utcák
elveszített terek
csend csontig hatoló
vad dermesztő hideg.