Ma hajnalban, még az öt óra előtti ébredést követően egy szó szorongatta a szívemet: FÉLELEM.
Néztem kifelé, hallgattam a csivitelést, a nap villanását figyeltem, s formáltam magamban egy verset a száguldó idő magányáról. Egy óra múlva olvasás közben emlékeim közül e Váci idézet jött elém, 2015, 2016, s most 2021-ben is újra... s a szavak, miket rakosgattam gellert kapnak egy perc alatt.
"Bíztatva suttogja: Ne félj!
Valahogy majd csak megleszünk.
Hiszen szívünk marad a régi,
s ketten talán csak megőrizzük
az eszünk."
Váci Mihály: Kettesben önmagammal
FÉLELEM
Valami rést üt szívemen
fojtó
szorító
félelem
rohanó percek ritmusa
fülemben dobol
sürget
nosza
ébredj
indulj
lépj hamar
bánatfelhő mindent hamarost betakar
eget kémlelek és napot
milyen a ma
és
milyenek lesznek a holnapok
hajnali fény fán és virágon áthatol
röpke pillanat és rám hajol
tükör peremén lobot vet
bejár eldugott helyeket
nő a fény
növekedik
távoli partról élesedik
sugarai alatt
friss hajtások hajlonganak
duzzadó folyó a kert alatt
rohanó vad áradat
mindent sodor nem válogat
gyufaszál a korhadt fadarab
pára dombok
felhő hegyek
egymagamban eltévedek
kezed keresném
ha még szabad
ha még lehet
tépelődöm mi lehet a mára rendelt út s akarat
el is bújik rögvest a nap
kövér csepp hull
felhő fakad
elhallgatnak a madarak
torkot kaparó félelem
tervezett utamat nem lelem
árván ágaskodó liliom
meleget vár
magányos gém szürke szárnya
áthasít zöldben tobzódó képvásznamon.
