Gyors nyílvesszőként suhan a fény
megpihen a túlparti fákon
felhők peremén
majd utat talál
hogy
szemembe éles hegyével
mélyen belevágjon
elvakít és kényszerít
hallgassam a folyó öblös hangjait
susog
csalogat
remeg
gyorsuló sóhaját vajon ki érti meg
áradás
mélybe hajló füzek gyökerét nyalogatja mohón a víz
elérte sötét bokrok legalsó ágait
de nem elég
még feljebb kapaszkodik
eltűnik a gát
eltűnnek a fehér kőrakások
a
hordalék egyre nő
parti torlaszt épít
rombol
kedve szerint
egyre vadabb iramban játszik
szél kerekedik
megperdül egy gyenge ladik
vágyhullám éri el szívem titkos bugyrait
jöhet ár mely eltemet földnyelveket
szigeteket
szépen felépített homokváraknak
nyoma sem marad
hatalmába kerít
messzi vágyott partokat
víz csobban
szelíd ezüstbe fordul át a fény
érzem
parányi vagyok
szótlanul hallgatom mit üzennek
a
túlparti fák
s
folyó mederből kicsapni készülő habok.
/Feladvány - vágyhullám.../
