Kezdjük jól...
Mi tagadás kedvelem a régi dolgokat. Hűségesen visszatérek egy-egy dalhoz, régebbi írásomhoz, kedves vershez, új érzéseket csiholnak. Így van ez ma is, hiszen ma is KOVACS hangja a szín hajnalomban: https://www.youtube.com/watch?v=KdSvdwjaQX0...
Ma is visszaolvasom e napon esedékes soraimat. És ma is felidézek emlékeket, melyek úgy el tudnak bújni, ha nem írnám le a nap történéseit már feledésbe is merülnének.
A legszebb napok egyike a mai!
ANDRÁS nap!
Csupa-csupa nagy betű! Apám, bátyám, gyermekem, drága kis Nyusszom névnapján emlékezés és hála időzik velem és persze a remény is, hogy névnaposaink sora bővülni fog. (Rendelés ezennel leadva.)
Réges-régi András napok emléke, amikor nyékládházi kies kis világunkban kora reggeltől nagy volt a sürgés-forgás, hiszen ez a jeles nap volt az, amikor szomszédaink apám köszöntésére átjöttek egy pohár finom borral koccintani. Anyám készülődött a vendégfogadásra és a kékes-fekete hajú Erzsike néni, a kedves és szelíd asszony, jött át segíteni neki, - az állatorvosné,... de nekem ennél sokkal többet jelentett. Sors regényét már senki sem veti papírra, hosszú élete véget ért, gyermekei sem élnek. Talán unokái nem is ismerik szívfájdító múltját. Morcos, mondhatni undok férjének szekatúráját halk türelemmel viselte. Én biza fejbe tudtam volna kólintani az állatorvos bácsit, nagyon részrehajló voltam (vagyok) az asszonyaikat maceráló férfiak ügyében.
Ha írnék róluk, az egykori baráti társaságról egy szomorú mondattal kezdeném: Már egyikük sem él... És még szomorúbb, hogy már mi is, az akkori gyerekek megkevesedtünk - Misi, több, mint húsz éve a nővérem, s néhány éve Géza lépte át a másik világba vezető út küszöbét.
Nem akarok ma szomorú lenni, így csupán néhány könnycsepp legördülését engedélyezem magamnak.
A régi idők íze, illata varázslatos volt. Pláne, ha arra gondolok, hogy a hatvanas évek második felében nem roskadoztak az üzletek polcai a finomságoktól. No ez anyámat hidegen hagyhatta, hiszen semmiből is tudott valamit teremteni, híresen jól főzött, pogácsai, kelt tésztái verhetetlenek voltak. De egy olyan jeles alkalomra, mint apám névnapja illő volt valami nem szokványos csemegével IS kirukkolni. Nos ebben segédkezett a mi drága szomszédasszonyunk, finom és elegáns szendvicsek tudójaként. Néztem kékes-fekete haját, sötét szemét és barnás selymes bőrét, mintha egy valódi indián asszony szorgoskodott volna az asztal körül. Később tudtam meg, hogy az a szelíd mosoly mily nagy bánatot volt hivatott palástolni...
Estére minden a legszebben, legjobban elkészült, nagyon szerettem/szeretem a tökéletességet, egyszerű, szerény hétköznapok sodrában nagy esemény volt az az est! Anyám a hétköznapok varázslója kitett magáért, vendéglátásból is jeles!
Mi gyerekek halk fülelésbe kezdtünk, lehetőség szerint láthatatlanná válva... mert a történelem fekete lapjai ilyenkor, az ünnepi beszélgetések során megelevenedtek előttünk. Az asztal körül ülők egytől-egyig rovott múltúak lévén, a szocialista értékrend peremén elhelyezkedők, megbélyegzett jogász, állatorvos, pénzügyi szakember - mellkasukra tűzhették volna a megkülönböztető jelzést - '56 -os! - ami egyébiránt azokban a trabant boldogságos, kádári időkben rendszerint a sor végére sorolást jelentették.
Vidéki állami gazdaság, falu széli szolgálati lakások, szerény élet, rengeteg könyv, és őszinte mondatok. (Mi kölkök, ha lehet még szuszogni is alig szuszogtunk, úgy ittuk a szavaikat.) Egy másik világba kerültünk, abba, ahol nem a történelem könyvek dicshimnuszai, nem az irodalom könyvekbe belepréselt bolsevik dicsőítések, hanem a fájdalmas múlt és a könyörtelen való bukkant fel a szépnek festett világ leplei alól.
Áldott legyen az emlékük is, mert nem hazudtak, nem szégyenkeztek, hanem tették a dolgukat képmutatás nélkül, tisztességesen.
Ma ANDRÁS napján - komor még a reggel, s a szél őrült sebességet diktál a szélforgónak, a nemzeti színű zászló belehasít a szürkeségbe, s az eső néha elered, majd hezitál, hogy folytassa e, pont úgy, mint az én könnyeim.
Isten éltessen minden Andrásokat!
