ZÚZÓDÁS

 Tenger 

Egy festmény illenék ide a végtelen kék szépségről, de csak a vágy marad, vagy egy régi elkapkodott fotó...

ZÚZÓDÁS

Roppantó robaj

s

a

cseppek

ég és föld közt

fényesen remegtek

állt a perc és az óra

vágy hintázott csillámok csaltak

hitegettek

szivárvány hidat építő mohó pillanat

káprázat az egész

tenger partjára lépsz

mindenféle álom súlya nyom

szürke napokat cipelsz válladon

végre 

sóhajthatsz mélyen szabadon

végtelenség árad

szippantasz és csak tátod a szádat

tágas lesz az élet

mély és magas

hit torony épül bársonyos egek alatt 

fekete vízbe 

habfehér hullám érkezik

sziporkázó cseppek

lábad előtt

simuló semmiséggé lesznek

végtelen szerelem

újra s újra szívedet zúzza

visszahulló könnyű sós permet

bőrödbe mar

összeérnek fények és árnyak

lépni sem eresztnek

képei egy gyorsan múló nyárnak

vársz és vágysz

rabja

létéhes fogja vagy a mának.

Lepke zápor

 

Mennyi van még hátra a nyárból

hány perc és óra

harapófogóban tart a pillanat

állok a kimosdatott vidám kert alatt

minden szeglete villan

itt és ott

boldogság lobog

lila szín és mohón ragyogó sárga

csalogat pillangó táncra

méhek és darazsak

szomjat oltanak

mindenféle ismeretlen népek

kórusban éltetik a kerek egészet

zúgják és zümmögik

életük illanó szépségeit

s

míg

megállítják szemem

bőrömön napsugár pihen

oly forrón sebez mint csókod heve

futó ölelkezés tüzes lehelete

éhes a szív

szép meséket kohol

hogy

vársz rám és ölelsz még

holnap valahol

megkésett szavak majd elzsibbasztanak

vagy

éppen

a

hallgatag lágy mozdulatok

segítenek semmissé tenni a koldus tegnapot

futok már messze

tenyeredbe hajtani fejem

milliméterek vannak csak hátra

biztonság és béke

tűz és félelem

s

a

kert váratlanul megbillen velem

körülvesz a szédületes illat

levendula nehéz olaja

és

visszacsal a mába

tucatnyi

keringő lepke

szépséges zápora.

 

 

 

 

 

SZÍVSÚRLÓDÁS

A kert megtelt virággal

folyónk édeskés mégis friss nyári  illatával

de

egy

pillanatra már az ősz is beszaladt

megtépázni selymesen könnyű lenge szirmokat

kehelyben méh és darázs

lehulló rózsa színe izzó parázs

meglebbenő szélben tekinteted vállamon még érzem

vásott gyerek

gondolom de bele is remegek

mert

elvesztett kincseimet most mind elém teszed

valahol elmaradtak

nem áldoztam régen a napnak

és

a

pillanat

tékozló hevét mára már darabokra tépte taposta  a lét

most egy gondtalan mozdulat

feltépett réges-régen porosodó ajtókat

lezártnak hitt ódon kapukat

vén rozsdás pántok már alig tartanak

a

vágy

megsokszorozza önnön magát

és

tébolyba kényszerül az elme

kísértő hangod

mindenütt elér

érints meg

súgod ezerszer és százszor 

bolond az ígéret hogy elkápráztatsz minden eltévedt szóért

minden félresiklott szívet súroló perzselő mozdulatért...

TAVASZ

TAVASZ

Szerelem fátyol lengedez az ágon

habfehér virágon méh keres - kutat

dongók

darazsak

döngicsélnek

érkezik néhány kényes lepke

lépteim neszére megszakad az üde pillanat

szivárványos röptük kerten túl mutat

billeg - ballag az idő

kék festékes az ég

 csorognak rá fénylő sugarak

zöld selymét a rét újra kiteríti

sárga pötty kutyatejvirág hűvös bokraim alatt

felfrissül a lég

vén kutyám is vidáman szalad

fáradt halványan utolsó ibolyák szirma hull
illatpamacsok terülnek 

elűzik a fel-felbukó panaszt

szívbánatok most messze elkerülnek

virágok közt mégis tétovázom

kitartást vár kemény szigorral a lét

lándzsáját mutatja sok száz tulipán
szirmait szél még nem téphette szét

megmutatja

hát
új

és

új

színét

bordók

sárgák

fehérek

ünnepi lilák

tárják boldog kelyhüket

hiányzol

tükörcserepeken kereslek

megmutatnám neked a szépségeket

lehajolnál hogy közelebbről láthass tavasz festette ékes jeleket

nézném a szétfutó gyönyört sugárzó arcodon

szerelmetes kertemben

hallgatnám kalimpáló részeg kis szíved

keserédes
tavasz
hálátlan vagyok pedig elém szórtad ma is minden kincsedet.

CSALUNK

Bolond a nyár

búcsúzni ő sem szeret

rám boruló hőség

forró

perzselő szeretet

szívemre szemet vetett

tüzes nyilak

keresnek utat hogy megtréfáljanak

csupa

szín

csuda

fény

ömlő
 áradó

aranyló

festék

rózsa tüskék között

bimbó

feslik

és

szirma

hull

meg sem várva az estét

itt

kering

kavarog

téblábol a szél

tép virágot és levelet 

lila szirmokon

darázs

dünnyög

méhecske

döngicsél

csalunk

húzzuk

vonjuk a mézédes perceket

olvadó szavunk szórjuk szanaszét

hinta libben

dió koppan

kijózanodva fohászkodunk

régi

vágyért

új

lángoló

életszerelemért.

Szirom sirató

Minden rohan

minden szakad

múlik

hullik

perc

pillanat

eső verte virág sápadt bokorra tapad

hová tűnt a láz

s

a

hév

hiába kutatjuk vesztett tegnapok

illatát

ízét 

zöldes pára

vízcsepp nehezül

fűszálra

fára

tikkadt magocskákban életvágy remeg

számukra most jön el talán a késő kikelet

nézem

nézem

soká a vizet

hosszú hajó hagy fényes habfodrokat

fehér tajtéka egyre magasabbra csap

árad

és

apad

 

gondom megmarad

tű pontos a diagnózis

fáradt és fakó

unott a képlet

merre is lépjek

friss hangok szólítanak

szelídült szél

hajladozó ágak

susogják adj esélyt holnapnak

mának

 

kételkedünk

bolondos vén szívünk festett utakra vágyhat

tócsa fölé hajló vízterhes ág

ázott levél peremén bogárka szédeleg

félrecsúszott április végi reggel ez

téblábolunk gyötrődve ostobán

míg

rohanó

robbanó

tavaszunk tovaszáguld

ablakunkba sodródó szirmok színében

felsejlik mohó reményektől tarka távoli ifjúságunk.

Kései nyár a kertben...

Bokrok alján

tűz

láng

virág

remeg

nyári hév perzselt nyoma foltozza a gyepet

kék csíkokkal feszül felettünk az ég

messze szálló gépek nyomát figyelem

tágul az űr

túl

hegyeken

tengereken

gondolatom velük repül

itt

utolsó tán a rózsa

utolsó

múló szenvedély

bort kortyolunk koccan a pohár

mit nem adnánk semmibe hulló

bolondos csókokért

nevetsz

szemed sarkában ráncok

pókháló akad ezüst hajadba

őszi szál

ősz

szitál

rőt levelekkel szívünket rohamozza

ezerszer súgja

nézz fel a réz színű lombra

vége már

előttünk fénylik  telt gyümölcsös tál

szőlő nedve buggyan

édes levétől részegül a száj

nézd

kertünkön túl hideg szélsöprűk

szédült táncot járnak

vén ködöket vonszolnak

könnycseppel terhes felhőket cibálnak

ma

még

vállunk simítja lágy leheletével a kései nyár

ne gondolj most az elmúlásra

vágybomba robban

éget

kezed ha érint

szikrák cikáznak át szétszórt csavargó szívemen

 csábító mosolyú távoli fények

hűvösben kutakodnak

ne hagyd hogy elillanjon velük a szerelem.

NYÁRIDŐ..... 2.

II.
szép kis jelen

Kis jelenek szőnek száz csodát

pillangós percek

csendesen

festenek

tegnapi untak helyett új remek
képeket

kusza képletek között titkokat fejtenek

új

percek

új

hangok

új

színek

szirmok vibrálnak kert alatt

rajtuk donganak

kövérré hízott darazsak

méhek

és

furcsán

fesztelen

ring

sárga lepke képiben

hogy ki az éppen a talány

nézhetem

nem kérdezhetek

nyárfénybe rejtett őrület

magány

lilák

fehérek

omlanak

görcsös vágyak szétbomlanak

bolond

bolond

ki

nyári szépnek ellene van

szitakötő

is

érkezik

zizegve fürdik
repked
itt

szerelmet kér s szerelmet ad

kék és zöld

egyesül

forró
a

nap

szivárvány sugarakban

neonszín torpedók

tüzet
gyújtanak

harcban áll az idő velem

titkait míg figyelem

kis cseppekben pereg

méz illatú nyári szél remeg

körbeveszi vásott szívem

üzen

jelenből szőtt legszebb jelem

 ringat

rabol

s

az

élet

velem

múltat tép és jövőt terem

nyáridőben kis jelek

képek

hangok
délidőben konduló mély torkú harangok
kalandor
órák
léptei

itt vagyok

régi kicsi dalt is dúdolok

hozzád
ha
szól
hozzád hajol...

VAKLÁRMA

VAKLÁRMA

Hajnalban szálló pára pihék

szétfutó sóhajok

a

nap

már

ragyog

nyoma sincs a tegnapi borúnak

virágaim kövéren roskadoznak

szirmaik egymásba simulnak

maradék vízcsepp nyomok

túlérett cseresznye nedves pázsitra potyog

duzzadtan

feketén

ázott

eprek

hajlanak

hullanak a számba

buggyanó piros a málna

eszeveszett sebességgel múlt el az éjjel

álmomba belemosódott hangok

távoli zenével

messziről érkező hajók dohogása

összekevertek

gyilkost

szeretőt

 árulót

jótevőt  

vesztes és nyert csaták rabja lettem

vihartól szabadulva ébredtem csendesen
végig simít a béke 
nem vakít ma semmi sem

tisztán

ártatlanul

nézem

a

tegnap gyilkos fegyverét

édes szabadság

csillanó cseppek

bennetek fürödni kész a nap

hol

lapul

hol

marad

          az

          íz

         a

         zamat

     magamra miért hagynak kóborló szavak

        hová rohan a nyár

        vagy

      vaklárma

       az

      egész

      s

      elég ha marad a rész

      kortyolni a mából

    lemondani eperízű csókok mákonyáról

    karcolni

   kutatni

   búcsút venni vagy éppen megmaradni

   szerelmet elvenni

 feledni

 nem sírni és nem is felnevetni

sebeket eltagadva

napjainkat folyni hagyni

   júniusi hajnal

ujjam közé simuló virág

 tágul vagy éppen összezárul a világ

színfoltokon

vergődő

szavak

árulkodnak

holnapról minek is fecsegnek

elég a ma

hálója befon

összegubancolt árnyak fölött

gyümölcstől terhesen

összeborul frissen mosdatott harsogással a lomb

lepke libbenős reggelen

bőrömre jelet üt a perc

csillan

csobog

az

áradó

Duna

vaklárma

az

örökké

és

a

soha

mosolyod édes otthona a szív

nyár

pazarló
édes

keskeny út vezet

el a reményhez.

Szemben a nappal...

Szemben a nappal

Ezer árnyék

fekete s füstezüst

a

mai

hajnalba

korom

és

mész

vegyül

kész is az első hajnali

képlet

szív szorul ha felidézlek

feketén fehéren nézzük az egészet

múlnak
a

percek

öt felé tekereg az óramutató

hajó

jön

hullámot kavaró

pirosas nagy hasú gyengéden ringató

játék a fénnyel

ágyamig ér el

megtapad szememben a szín

csendesülnek

arannyá váló

sóvár hullámaim

szívritmus zavar

régi dal a csendbe belekavar

és

éppen akkor

kb úgy hatkor

mézzel

mázzal

felém fordul a nap

villannak

rózsás

angyalos

huncut

sugarak

átfestve

feledve

minden baj

minden ostoba ok

szavak

ti

most

koromból aranyba hullotok

szemben a nappal

tisztára mosott új reggelen

szelíd harmat csillog virág kelyhében

s

regimentnyi

töretlen fűszál lándzsahegyen.

Az ég felé - az ég felől...

Utak vezetnek száz felé

rejtőző ösvények

sugaras fényutak

légből

kapott

percekkel

órákkal

vesződöm

mindegyik

mást

és

mást

mutat

tegnapi kurta szavak

pengeéles vádak

holnap talán lesz közös győzelem

ránk zuhant és fojtogat

tavasz kincseket veszejtő

hideg

súly

tipródó gyötrelem

az

ég

kitágul

könnye

árad

megrázkódik

mezítelen vállad

gomolygó viselős felhők alatt

szívterhekkel

árvultan

kiálthatsz

hangod elhal

viharra szomjazó lázadó szelekben

fáradt szirmok közé tegnapunk préselem

utak fordulhatnak száz felé

tavaszlázunk

perzsel

és

szorít

homlokodra képzelem

homályba hulló

utolsó

csókjaim.

Megállni a szerelemben...

Ébredni

fázósan

nappal szemben

dacoló magányban

zsongító csendben

könnyes utakat elfedő

meghajló rengetegben

megmaradni régi hitemben

kézfogásos révületben

káprázatos reggeleken

megbolondult életemben

létvilágos

jégvilágban

hóvirágos

borzongásban

szemtelenül nyújtózkodó korai rügyes ágban

meglátni

érinteni a békét

csukott szemmel idézni szíved olvasztó kohóját

vágyaim rég elveszített menedékét

magot szórni

almát harapni

fekete madarak hangját kihallgatni

hajók útját sóváran látni

szép

januárban

roppanó léptekkel

havas hegyeket járni

éhezni

szomjazni

vacogva fázni

nehezen cipelt napokban

szerelmedért
tűzzel
széllel
faggyal
dacolva
 konokul
megállni.

Az elmúlás felé....

Fekete tus

tiszta

metsző

egyenes vonalak

átható hideg pihen szürkévé fakult

fáradt egünk alatt

 és

a

levelek

okkersárgán

hullásra szánva magukat

epedve néznek széjjel

nem kacérkodnak a feltámadó északi széllel

sárba taposott társak

már

enyészetre várnak

fényfoszlányok gyűrűjében karéjos a csend

valami bennem megpihent

hogy

aztán

újra

lármásan felfakadjanak a szavak

áradjon szét fanyar szélben régi gondolat

mindent megtennék

súgnád újra

millió levél tapad a hosszú-hosszú útra

megremegek

beburkolódzva nézek vissza
szemem könnyezve issza

tussal rajzolt
őszi

üzenetedet.

Mindent megtennék...

Kicsit

 

Kicsit
neked

kicsit

magamnak

magányunknak

zöld őrületbe hajló reggelen

folyónak

melyen minden fény

csuda

rejtelem

elmondtam neked ezerszer

meg

százszor

elveszek

ha

hangod nem varázsol

szavaid nélkül árva vagyok

elesett

sírok

sebes térdű védtelen

maszatos

gyerek

könny bukdácsol

hajnali fényeken

magamnak

kezemre ragadó nedvek

rubinból kifoszló cseresznyemag
fenséges mákonya

ajkamhoz tapadó íz

csókjaid nyoma

kicsit magamnak

kicsit meg neked

súgom

bőrömre ma is pirossal

pecsételtelek.