Minden jó, mondaná P. S. P. - hét és fél, és végig trappolna a kerten, arcán azzal a mosollyal, amitől elolvad a szív, s amiben valóban minden benne van.
Minden jó?
Kérdezem magamtól, halk, hűvös, felhős, pongrácos reggelen...
A teremtő ma nem túl nagy buzgalommal festette meg a tájat.
Minden zöld, szinte minden.
A kék inkább csak fátyol, s én a sok zöldtől alig látok valamit a folyó partjából.
Néhány fehér pihét sodor a lég, s a szállongó szöszmöszökről nem is tudom mifélék.
A zöld lombok között madárcsalád osztja meg a friss híreket.
S a levelek éppen csak remegni kezdenek.
Valahol távol, mintha meggondolná magát a nap, parányi fényt küld, hogy lássam sárga is van a reggeli világban.
Minden jó! - mondaná hét és fél.
Hát én sem kérdezem.
Minden jó! - suttogom - míg e tavaszi szépséget hosszasan nézhetem.
Május - a képek tegnap alkonyatkor készültek, mikor elcsendesedett a ház, az udvar.
Mikor A+A+Á+D már útjukra indultak, s üres lett a hinta, a kert.
Én meg csak ültem, ültem, ültem, s bámultam a minden szépeket, míg a szúnyoghad meg nem érkezett.
Partfal
Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: próza. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: próza. Összes bejegyzés megjelenítése
2019. május 12., vasárnap
2019. január 16., szerda
Van az úgy...
Van az úgy, hogy foglalkoztat valami a gyerekek körül adódó aprócseprő, vagy néha nagyobb gondok kapcsán, s valahogy nem tudok rájönni a jó megoldásra.
Aztán eljövend a találkozás és a mese ideje.
Tegnap randizni küldtem a szülőket és mi mentünk a gyerekekért.
Az "Anya hol van?" kérdést meg sem várva súgtam nekik a titkosat.
- Anya randizik Apával!
De mi az a randi?
- Buli - adta meg magának a választ az óvodából kijövet az én kis habcsók terroristám, meg is öleltem nyomban, szívem mélyén hálával, hogy mosollyal arcán ült mellettem, s nem volt semmi nyafi.
A sulisoknak is elárultuk a titkot, hogy anya randizik.
- Mi az a randi Mama????-kérdezték ők is.
Anya meg Apa kettesben lesznek, beszélgetnek, kávéznak, megpuszilják egymást, pihennek kicsit.
Mondanom sem kell, hogy hamar napirendre tértek a dolog fölött, pláne amikor kértem, hogy találják ki mi van a kosárkámban.
- Most én vagyok Piroska, s nem a nagymamának, hanem nektek hoztam finomságokat, négyet, találjátok ki.
- Pacsi - kiáltották azonnal, s némi megrökönyödéssel hallgatták, amikor elmondtam, hogy kivételesen Zsömle kutya kapott palacsintatortát!
Így a találgatás helyett hazaérve szépen kipakoltunk, s már ott is sorjázott a konyhapulton a sok finomság.
Kompót- harsant a lányok kívánsága, s míg a jó melegből figyelték ügyes focista tesójuk udvari tekergését be is kanalazták.
- Húslevest is kérek, sok-sok tésztával, de a tiédből, mert az puhább - mondta Rózsabimbóm, és gyorsan eltüntette a hússal, sárgarépával és sokkkk tésztával teli tálkából a levest. Persze közben már ott voltak a kreás cuccok az asztalon, a szokott rendetlenségben. Meglepetésemre képes voltam rábeszélni, hogy tegyen abroszt, hogy a ragasztótól, s egyebektől ne legyen minden maszatos.
Aztán kimentek a hidegbe a lányok is, magamat zokni párosítással szórakoztattam, s míg hajtogattam a tiszta ruhákat kicsit aggódtam a szél miatt.
Sötétedéskor beballagtak, ízlett a stangli, a túrótorta, hamarosan a kanapéra kucorodtunk.
Mese!
De mi legyen az új jövevény neve?
Már egy hete új szereplő bukkant fel a mesében, akinek sehogy sem sikerült nevet adni, picike kis krampusz Mikulás nagy birodalmában.
Mert a mi meséink főszereplői a krampuszok, no meg a Mikulás. Olykor megjelennek a történetben a manók is, akik mondhatni nincsenek túl jó barátságban a rendetlen krampuszokkal.
- Mikulás leveleit olvassa - így kezdődik a történet...
Levelek, melyek nem egyszer teljesíthetetlen kívánságokat tartalmaznak.
Harminc Barbi baba, repülőgép leszállópálya, és még sorolhatnám a telhetetlen gyerekek leveleit.
Új zokni, a kiszakadt helyett, gyógyszer a betegnek, öröm és bánat is megjelennek a sorok között.
Gyűlnek a felolvasott, kupacokba rakott levelek, s az én kis okos hármasom eldönti melyik hová kerüljön - teljesíthető, vagy teljesíthetetlen a kérés. Vidám, szomorú, követelődző, irigy, szerény...
Sőt!
Ezt én írtam, ezt meg én!- mondják, ha valamelyik levél rájuk hajazik.
Így aztán minden kisebb, nagyobb kívánság, minden gond, minden magunkban cipelt pakk kibontásra kerül a levelekkel egyetemben! Magukra ismerve a karikírozott levélírók egyikében, másikában.
No, de most jön a bonyodalom, mert a Mikulás megmakacsolja magát - elege van a lehetetlen kívánságokból, inkább Thai földre utazna decemberben, hogy kipihenje a sok-sok évnyi kívánságteljesítés fáradalmait!
Csakhogy a kis - eddig névtelen- krampusz képében megszólal a lelkiismerete..., s a kis gonoszkodó, nagyszájú, de jószívű, arasznyi jószág (ha a krampuszokat annak lehet egyáltalán nevezni) jobb belátásra bírja a nagyszakállút...
Mi az a lelkiismeret?
Mik azok a hangok, amik olykor megszólalnak bennünk, amikor valami olyat teszünk...???
Mit kívántunk?
Mi teljesült?
Mire vége a mesének, s minden kibogozódik éppen eljött a vacsora ideje...
Elnyúlok az ágyon, bezsebelem a pusziimat, s boldogan tűröm, hogy az unokák ezúttal engem kényeztessenek...
Címkék:
a mese világa,
próza,
unokák.
2018. december 10., hétfő
Ernyő alatt - ÉLETLIFT
A késő őszies, komor, nyirkos időben Ő
is inkább a benti pezsgőfürdőben pihent, arrébb húzódva mutatta maga mellett a szabad helyet, miközben biztosított a víz alatti sugarak jótékony hatásáról.
- Három hónapig is
fájdalom nélkül tudok élni, annyira jó a gerincemnek - kezdte a beszélgetést.
Előbb a fürdővíz gyógyító
hatásáról beszélt, de hamarosan szóra, figyelemre kiéhezetten osztotta meg
velem, az idegennel élete apróbb részleteit is.
Mondhatni
magánytalanítottuk egymást egy röpke órára a medencében. Érezhető volt, hogy
ritkán beszél, s talán sohasem tárulkozik. Robosztus felsőtestű főhősömet
nevezzük Bélának, minthogy az is a becsületes neve.
- Nehéz munkát végzek,
kell ez a gyógyfürdő, csak az a baj, hogy nem jöhetek gyakrabban, nem enged el
a főnök! Műtét kellene, kés, hátha véget vetne a szenvedésnek, de az orvosok nem
akarnak még megműteni.
Aztán épp úgy, ahogy
halkan bugyogott a víz, úgy áradt csendesen belőle a szó, hogy errefelé hogy, s mint vannak a dolgok.
- Gyerekek, család? -
érdeklődtem.
- Senki! Négy gyerekem
van, de egy sincs igazán! Elváltam - mondta is hogy hány éve - és
belemerültünk történetébe.
Beszélgetés közben ránk esteledett, a
sötétben, párában alig lehetett már látni az esernyőt tartó kislány szobrát.
- Holnap 10 körül itt
leszek a kezelés után szólt- s, amikor lejárt az ideje elköszönt.
Másnap aztán egyikünk sem
volt ott, én a nyitott medence forró vizét, és a pezsdítő, csípős hideg levegőt
választottam. Valahogy délután volt már, amikor felbukkant kint, s úszott
néhány hosszt a meleg vízzel telt medencében. Majd átült mellém a vízsugarak alá, s hamarosan ismét megeredt a szava.
Így lassanként
kikerekedett a kép.
- A falu második embere én
voltam, rögtön a pap után! Mindenki ismert, mindenki becsült! Hentes és
mészárosként jó életet biztosítottam a családnak. A feleségem emelt fővel
mehetett végig az utcán! Nem engedtem dolgozni, azt akartam, hogy otthon
maradjon, s hogy jobb élete legyen a családnak, mint nekem volt. Apám keményen
ivott, sokat vert, nem tanulhattam, pedig volt fejem hozzá, tizenkét éves koromtól dolgozom. Munka, munka, munka volt mindig. Húsz
év telt el a feleségemmel, amikor egy késő délután munkából hazafelé betértem
egy sörre a kocsmába. Ott változott meg minden!
Egy fiatal srác odaszólt
nekem - Béla bácsi hazakísértem a feleségét! S hát utána megesett a dolog!
Megfordult velem a világ.
- Idd meg fiam a sörödet, - fordultam felé - mert egy darabig eztán nem fogsz sört inni! És úgy megvertem, hogy
mentő vitte el...
Otthon kérdőre vontam az
asszonyt! Fájdalmas kérdés volt, legalábbis neki, mert megütöttem úgy, hogy
átzuhant a másik szobába.
Néztem az erős, izmos
férfit, még egy legyintése is félelmetes lehet.
- Nem vette észre, hogy
baj van?- kérdeztem, alig leplezve a döbbenetet.
- Láttam, hogy kortyolgat,
iszik néha barátnőkkel ezt-azt, de nem vettem komolyan. Aztán jöttek a
rendőrök, megrovást kaptam súlyos testi sértésért. A srác jó darabig nyomta a kórházi
ágyat.
- És mi lett a
házassággal, mi lett a családdal?
- Négy évig kínlódtunk
még, de odalett a bizalom! Húztuk vontuk egy darabig, aztán jött a válóper, ami
hosszabbra nyúlt, mint a rétestészta. Az asszony ellenem hangolta a gyerekeket,
és mindent elperelt közben! Két házunk volt, az övé lett mindkettő. Az autó
maradt meg nekem, azt összetörve kaptam meg, de végül csak kijavíttatta.
Megóvtam az első bírónőt elfogultsága miatt, de a másodikkal sem jártam jobban,
elvált nő volt, kihúzott alólam mindent! Nem érdekelte, hogy mennyit dolgoztam,
s hogy földönfutó leszek. Azt mondta, hozzak tanukat, s bizonyítsam, hogy
a feleségem nem járt el dolgozni, hogy mindenünk az én keresetemből lett.
Akkor kérek egy buszt! - feleltem neki, mert az egész falu eljön tanúnak! Végül aztán, mikor már a
nyolcadik tárgyalásnál tartottunk én már nem bírtam tovább! Megmondtam a
bírónőnek, hogy több tárgyalásra nem jövök! Elegem van! Kimondták a
válást, s ki azt az ítéletet, ami kisemmizett.
És vége lett! Meg nekem
is.... Inni kezdtem, két éven át csak ittam és ittam. A legutolsó nyomorult
hajléktalannál is nyomorultabb lettem. Hideg pincében, itt- ott húztam meg
magam, koszosan, rongyosan, mosdatlanul...
Egyszer, amikor már nem
bírtam tovább elmentem anyámhoz. Anyám elájult, amikor meglátott...
Rokonok hoztak nekem
ruhát, anyám kitisztázott, fürdés, borotválás, rendes gönc. Minden!!!
- És mi lett az itallal? -
kérdeztem halkan.
- Letettem a poharat! Nem
mondom, hogy semmit sem iszom, de úgy, hogy a sárban fetrengjek, úgy már soha
többé!
Anyámmal éltem egy ideig,
törődése megmentett engem. Múltak az évek, anyám meghalt, s a testvéreim
kitúrtak az örökségből. Hosszas huzavona után végül csak kaptam valami pénzt,
abból az egy millióból vettem egy rissz-rossz kis parasztházat, azt javítgatom,
hogy ne kelljen mindig a tehenészetben aludnom, a marhák közelében.
Mondhatjuk úgy, hogy most
marhapásztor vagyok. A gazda rendes ember, ha lejön a telepre elsőként velem
kezel. Nézi is a kisfőnök és dühös! A kisfőnök nem érti a dolgokat! Neki csak
a pénz számít! Mint az előző helyen is! Pedig volt ott pénz, terepjáró, vastag
tárca, de adós maradt a fizetésemmel, hiába állapodtunk meg... Szóltam neki
néhányszor, hogy nem erről volt szó, de csak hitegetett, aztán egy nap
meguntam, összecuccoltam és ott hagytam az egészet, a fizetés persze ugrott.
Hívott telefonon, fenyegetett, hogy ki fogja a traktort vezetni, mi lesz a szénával,
állatokkal?! - de az egész akkor már nem érdekelt! És kezdődött minden újra!
Másik állást kerestem, s most építgetem a kis házamat.
- Gyerekei, unokák?
- Azok?! Azon gondolkodom
ki örökölje majd azt a keveset, ami utánam maradni fog, mert hogy az én
gyerekeim nem érdemlik meg az biztos!!! Váláskor két gyerek az anyjához pártolt, a másik kettővel tartom a kapcsolatot, de az
unokákat így is alig látom! Budapestre fel tudnak menni, de hozzám negyven
kilométerre soha. Arra gondoltam, hogy elhunyt élettársamra lányára
végrendelkezek, az a lány mindig jó volt hozzám, szegény anyja hamar elment.
- Holnap pecázni megyek, ha fogok valamit lefagyasztom és pénteken majd hazaviszem. Több halastó is van itt
a közelben, délelőtt pecázok, csak később jövök a fürdőbe. Vettem két
nagy szemeteszsákot, s ha akkor is esik még eszkábálok belőle magamnak
esőkabátot. Hétvégére hazanézek, a kacsákat, tyúkokat a szomszédra bíztam.
Évek óta járok ide, november végén eladják a kis házat, ahol megszállok, így ki
kell találnom valamit, hol legyen jövőre szállásom... Még egy hetem van hátra a
kúrából, aztán néhány hónapra megszűnik a fájdalom... Maguk meddig maradnak?
Ültünk a medencében, cserélődtek a népek. Néztem kemény arcát, fáradt tekintetét - körbe értek a gondolatok. Előttem egy lemeztelenített sors, egy végig küzdött élet romjai. Arra gondoltam vajon lesz-e valaha kegyesebb hozzá a sors?
- Mi holnap dél tájban
indulunk haza.
Ültünk a medencében, cserélődtek a népek. Néztem kemény arcát, fáradt tekintetét - körbe értek a gondolatok. Előttem egy lemeztelenített sors, egy végig küzdött élet romjai. Arra gondoltam vajon lesz-e valaha kegyesebb hozzá a sors?
Tudja - fordul felém a -
maga az első, akivel itt beszélgettem, aki meghallgatott.
Nézzük az olajosan sötét
vizet, különös árnyak vetülnek és fények törik át a vastag párát.
2016. december 31., szombat
Maszatok...
Kifelé figyel, opálos zöld szemében ülnek a világ összes, kibonthatatlan, kimondhatatlan titkai. Élők és elmúltak súlya vállára telepszik. Néha titok, rejtély, máskor láz, lázadás, vagy fémes villanás, megismerhetetlen utak szövevénye.
Simonom már elhagyta mackós alakját, gömbből sportos fiatalemberré változott az év során, tenyere erőteljesebb nyomokat hagy.
Küzdő és harcos.
Szelíd bárány és makacs medve vannak benne jól összekeveredve.
Szelíd bárány és makacs medve vannak benne jól összekeveredve.
Hol
az egyik, hol a másik kerül felül, szerencsénkre több a bárányság,
gyengédség, vad és fékezhetetlen mivoltát jól felfalja a mozgás.
Benne egyértelmű a gének játéka, kézzelfogható, világos. Nem kell ismeretlen kódokat megfejteni.
Ismerős minden mozdulat.
Néha
rá hulló árnyak, melyeket mindig felvált a fény, vihar és ború úgy
múlik el hirtelen, ahogy jött, s oldódik szívmelegítő öleléssé.
Kinézett hát az ablakon, mancsok magasodnak, figyelte a kompot, a vizet, madarakat, partot, valahol berregő könnyű kis repülőt.
Átadta magát a pillanatnak.
És, hogy végére érjünk a nyomozásnak...
Lent, nem sokkal Zsömi kinti mancsai fölött, bévül picikék, törékenyek láthatók.
Szívolvasztó kezecskék.
Már hallom is, ahogy Lenci nevet, csacsog, macskát bámul, kérdez, kutyától remeg.
Figyel, intéz, belakja a teret.
Olvas, játszik, velünk mókázik.
Aztán
este, amikor már az összes gyertyát leellenőrizte bátor tettre szánja
magát - Zsömlét simogat, persze bent, mert nem bírva tovább a gyerekek
zsivaját, s betért egy-két simításra a verandára.
Ja ez titok, hisz anyjuk engedte be, s a három gyerek szőnyegre guggolva kényeztette az ebet.
Csak a Papi ne tudja meg.
Szóval
a nyomok ma a tegnaphoz vezettek, suhanó hajók, szürke hullámok és
felsejlő narancs korongos reggel ébreszt, s belém fészkelődik újra az
öröm.
A hála értük!
Köszönöm
az édes tegnapot, azt hogy hagyott nekem mára némi maszatot, mit
zsémbesen és nevetve fogok eltüntetni a földre lehullott morzsákkal
együtt!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


