A házak között befurakodó napfény Lénám aprócska alakját
hátulról sütötte át, lila sapka, könnyű rózsaszín kabát, mintha szél repítené,
kitárt karokkal szaladt felém, arcán az a kősziklákat is megolvasztó édes
mosoly. Messziről kiáltotta Mamaaaaaaa…Mamaaaaaa…
Felkaptam és megöleltük egymást, s a sivár kis teret
átfestette a pillanat.
Így csak egy gyermek tud örülni és így talán csak egy
nagymama hatódik meg, és igyekszik retinájába vésni a percet, hogy örökös emlék
legyen. Bár tudja, hogy új és újabb rétegekben rakódnak még egymásra azok a
létpillanatok, amiket őrizgetni akar, így korán ébred, hogy a csendben átitassa
magát vele, velük, egy új, talán nehéz nap hajnalán.
Hivatalos ügyeket intéztünk, szokatlan időpontban, vasárnap
délelőtt. Míg tárgyaltunk, egyeztettünk, aláírtunk és nevettünk – hisz ritkán
vagyunk így együtt – a két lányka közben mafinnal morzsázta tele az iroda
kicsiny előterét. Kimentek, visszajöttek, nézelődtek, figyeltek.
Induláskor, az ajtón kilépve Léna megszólalt: KÉT ERCSI VAN!
– aztán a másik, a mi Ercsink felé igyekezve sugárzó örömmel autóba ült, helyet
szorítva nekem is.
Régebben történt, amikor Léna talán még meg sem értette
testvérei szavát, szóval akkor mondták ki a nagyok a szót, az udvaron széttekintve– Legfőbb Ercsi!
És most is így van, van a mi igazink és van egy másik.
/Mégis változott valami a másikon vasárnap délelőtt,
színek fröccsentek szanaszét! Jutott a parkolóra, toronyra, az üzlet falára.
Ezen túl, ha arra járok, többé nem csak a kopott út kanyarulatait látom, hanem
a festői emlék varázslatát. Így születik a bennünk a vágy, átfesteni életünk
szürke hangulatát, feledni kiborult szemetest, magasban lengedező papírdarabot,
mindent, amit a balga emberi kéz kidobott, s helyette csak azt beengedni
szemhéjunk alá, amit szívszűrőnkön szivárogtattunk át - az élet feledhetetlenül
gyönyörű pillanatát./
És mentünk tovább.
Várt az igazi, a legszebb, a saját kis világ!
Hajó dohogta túl a gyerekek szavát. Zsömle kutya ugrált,
keringett, szaladt, a partoldal élettel telt meg egy perc alatt. Lili ibolya
virágot csodált, Léna macskát bámult az ablakon át. Ömlöttek a színek, bimbók
fakadtak, komp közeledett, szél borzolt finom tavaszi illatokat, madarak keresték
a hirtelen felhők mögé bújó napot, s kedvünkön semmi sem változtatott. Csak az
öröm keringette gyorsabbra szívverésemet – majd, amikor néztem a
négy távolodó alakot, a sors hálával ismét jól lakatott, szabad reménységgel
köszönhettem meg, hogy vannak nekem, s én nekik vagyok.
Álmomból most ébredek, felidézem a képeket, lesznek belőle
új szavak, új mondatok. Sötétségből halvány pír tör elő, szürke, mégis csillogó
folyó felett elképzelt hangok dallama repít, éled a partfal, színesben láthatom, ahogy ébred az élet, s elkezdődik a ma....
Furcsa a csend
mákszemnyi emlékek
