vers

Búcsúztam százszor
jól tudom

csendesült szívvel

zizzenő
szél borzolta kócos avaron

búcsúztam

kavargó hóesésben

szerelmet kiáltva

szabadon

éreztem bőrömön

nyári zápor könnyes ízeit

búcsúztam

nyirkos tavaszon

talpunkra nyálkás sár ragadt

korai rohanásba szédült folyónál

szagoltam

 bőrödre tapadó életes illat

utolsó cseppjeit

őrzöm csókod tarkón

homlokon

sejtjeimbe dermedt követelőző örök hatalom

búcsúzom

szétkúszó esti sötétben

fényjeles néma éjszakán

 korai ébredéskor

nem talál rád többé már a szám

felriasztó szürke hajnalon

késő elhagyni azt aki sosem volt és megtalálni azt aki van

magányos

felfeslő takaróban bújva keresem elveszett létem
kutatom
lázban égő régi önmagam.

Az én májusom

Az én májusom keserű és édes

víg
madárhangos ébredés

korai napfény

kertünkbe téved

simít

virít

nevel

fénylő perceit

sohasem engedem el

aztán

agyamban összeáll a kép

van másik világ

túl
margarétán pihenő zöld bogár

örömén

túl

a

medrébe visszaszelídülő

hatalmas folyó

csillámtükrein

lüktető
sodró

földsárgás

cseppjein

egy másik világ

szívemben
itt

elsóhajtom májusom veszteségeit

arcokat látok

arcaitokat

apám
anyám

barátom

májusi búcsúzásokat

megállított életek sorát

mellkasomhoz hajlik minden szál virág

arcomhoz szorítok feslő szirmokat

hallom búcsúzó

halkuló
szavad

hallok lüktető éles hangokat

szellő játszik

csendíti szélharangomat

pezsdül a lég

könnypárából
szikrázón
ég felé
emelkedik
a
Nap.

Harminc év

 



















Még kicsit ringatnám

tudom

hogy vége hát

nem hozza többé már

vissza

őt

ősz

tavasz

hosszú nyár

enyém volt

szorított

megrabolt

kalitkám zára

most örökre elromolt

nem kell szó

magamban dúdolom

nincs tovább

nincs tovább

hosszú út

szívrablós

édesem

mostohám

ölelős

fészkelős

néha könyörtelen

máskor

égbe repült

a

vágy madár

magasra fel velem

elrejtem tíz ezer tegnapom

titkait

kopott kulcs

nem nyitja többé már senkinek

napfényem

könnyrozsdás

zárait.