Íriszek

Íriszek

Anyám a kertben lépeget

ezt - azt

kötényébe szedeget

jaj

mama

megint ez a régi kopott

rongyos kötény

le nem cserélnéd semmiért

anyám a kertben lépeget

bokrot - fát

simít

hosszasan nézi a kék eget

suhanó felhőkkel beszél

nála jobban ki értené

miről mesél a szél

itt a kert

s

az

íriszek

sárga tengerük felett

anyám alakja ellebeg

még visszanéz

táncoló sugár

illatárban fürdőző angyal

ezüst hajába a hold pihenni jár

kopott köténye bomlik

könny pereg

anyám

messze

már

tavasszal

visszavárják

virágpompától roskadozó

fák

szépséget pazarló karcsú íriszek

fonnak fejére 

aranyló szirmokkal ékes koronát.

 

 

PORCUKROSAN

 

Nekem nem ilyen nyúlós panaszos a tél

szirmokat cibáló déli szélben

nedves

sáros a járda

százszorszépek

pöttyöket raknak a domb zöldes aljába

a

tél

szívemben még mindig cukorfehér

jeges szelekben kavargó kristályszemek

arcom élébe sebet metszenek

kopott kis lódenkabát

vastag zokni

lábamon lötyögő bakancs

fűzője bomlik - sosem tudtam jól bekötni

örökölt foltozott térdű mackónadrág

nyakamat melengető bolyhos

gyapjú sál

stoppolt volt az egész világ

kietlen nyomorunkra

mégis fény tapadt

anyám szép karja lágyan mozdult

dagasztotta az ünnepi kalácsokat

tenyeréből kiszökött az illat

tüzet élesztett

lisztet szitált

mérlege billent

és

 porcukor szállt

 

így

szállok én is ma a múltba tova

gondolatban meglep gyermekkorom

jégcsapos

jégvirágos

karácsonya

s

a

hó

finom pelyhekben sűrűn hull le ránk

anyám dús sötét haján

eltévedt cukormorzsa villan

a

morcos szürkeségben

fehér hálaselyembe varázsolódik

ünnepvárón a szív

és

fehéren tisztán nyílik örömre a táj. 

 

Tulik....

Most, hogy az ablakom előtti kedves lila csoport utolsó szépséges tagja is búcsúzni készül beváltom a magamnak tett ígéretemet és összegyűjtöm itt a tulipánokat.
Március 28-án találtam rá - kertem eldugott zugában - az első sápadt kis  szirmokra, aztán szinte naponta kényeztettek szebbnél szebb színekkel.
Anyám kedvence volt a tulipán (is)!
Persze minden virágról eszembe jut ma is, s minden új szirombontónál rá gondolok.
Volt úgy, hogy 1200 piros tulipánt számláltam meg nála egyetlen napon.
Fővesztés terhe mellett lehetett csak egy csokorra valót leszedni, de sokszor voltam dühös rá emiatt.
És most?! 
Én sem viszem be a vázába, nem díszlik az asztalomon. 
Kinézek és látom a tavaszi ragyogásban,  ahogy a szélben ringatóznak az utolsó szálak.
 A tulipánok helyét elfoglalják az íriszek, liliomok, margaréták...
De az én szívemben különösen fontos az a boldog perc, amikor tél múltán azt a kis pirosat megtalálom, aztán jönnek karcsú fehér hercegnők, dús pirosak, szelíd rózsaszínek, életszépséget hirdető sárgák, narancsok, feketések és fájdalmasan szép, búcsúzó lilák.

 

Kitartó! Tizenháromból már egyetlen.

Az utolsó parányi bimbó.

Remélem nem maradt ki egyetlen szépség sem! Nehogy még a végén sértődés legyen!
Jövőre találkozunk!
Ígérem ősszel tovább bővítem a skálát.

Tavasz - életszerelem!
https://partfal.blogspot.com/2017/04/tavasz.html

Emlékeztetőül így néztünk ki 11 évvel ezelőtt!

KEZEK

KEZEK

Csak szeretni kell - mondtad

szeretni embert

virágot

tücsköt

bogarat

áradó fényben pompázó
és
ázott didergős hideg napokat

csak szeretni kell és simogatni

ringatni halkuló szívzenét

örülni egyszerűen tisztán

megérteni az élet üzenetét

tanítottál

türelmünk de sokszor elfogyott

nézem az öreg sodrófát

tésztát nyújtani 'úgy' még ma sem tudok

és

nem sül rétes

dülöngélő vajas pogácsa

omlós fehér kalács ma

kezedet látom

mazsola pereg a kék zománcos tálba

méltatlan vagyok talán

nincs már kitől leckét kérnem

mégis igyekszem megjavulni

hisz hozzád hasonlóan áramlik vérem

génjeid itt huncutkodnak

nézem a kertet és égre tekintve nevetek

nem lettem talán mégsem teljesen ügyetlen gyereked

mert ugyanúgy ring a szélben itt sok száz tulipán

ugyanúgy sajog térdem

derekam egy hosszúra nyúlt dolgos nap után

és

épp oly gyakran elfeledem 
 a
kesztyűt hogy kezem óvja meg

estébe hajló csendben soká mosom
földporos száraz tenyeremet

belőled vagyok

néha fojtogató a csend nélküled

máskor örömmel játszom

hiszen bennem élsz

életünk féltett kacatjait rakosgatom
össze vagy szanaszét

ülök a padon

 ölelkező fények váltakoznak a Dunán

madarak csiripelnek jóllakottan

óvó kezed érzem vállamon

ANYÁM

tűnődve bíbelődöm
őszülő hajam engedetlen barázdáival

hosszúra nyúlt napom aranyló alkonyán...

Könnyeim között

Arcodat ma is látom

életet adtál

s

kerek

e

világon

nincs

rajtad kívül más

kinek hiánya mindennap lecke

mindennap számadás

késő már és kárba is vesznek a könnyek

elsuttogott utolsó szavaid

tíz éve visszhangoznak

felettem köröznek

béke van bennem

szóltál szívedre szorított kézzel

visszanézve a távolodó világra

a

messzeségben harang kondult

illat tört be az ablakon

friss májusi széllel az idegen szobába

téged idézlek ma is míg monoton

nehéz cseppek

öntözik a kertet

 válaszaim semmibe hullanak

hiába a hála

ANYÁM

május virágai mind neked öltözködtek

selymesen fénylő ünnepi ruhába.

Éjszaka volt...

A

sötétség

ugrásra készen lapult

telt emlőjű nehéz fellegek vonták vastagabbra

fejem fölött a homályt

nem látszottak a részletek

csillag csak néhány

pislákolt énrám

álmos voltam éjfél aligha múlt

takaróm nyomott

túl meleg lett ledobtam hát

az

éj így lágyabban simult már

bőrömet sejtelmes libbenő szellemek

tétova múlt ölelések érintették meg

anyám

a

kapuban állt

kendője alól ősz szál kandikált

karja mint kalács

puha

édes

meleg

ölelte volna rögvest a hazatért fáradt gyermeket

az

álmok

vágyak

és

a

tények

pörögve

forogva

alkottak egészen új képet

hatalmas kirakós tábla előtt álltam

szinte áttetszőn könnyű hosszú kabátban

hajam vaskos és szabad

vállamat verdeső fényes zuhatag

apám

szól

rám

szigorún szeretve

hol jártál ilyen későn

gyere már be

én

sietősen a kilincset keresem

sehogy sem nyílik

akad a zár

rozsdás a nyelve

elhagyott kulcsát nem lelem semerre

anyám meg nevet

kiabál

kacag

ne bolondozz nincs is rajta lakat

apám

szava koppan

későre jár gyere be gyorsan

téblábolok mint elveszett megszeppent gyerek

várjanak meg jövök

sietek

csend

és

csillagpor pereg

nélkülük utam sehová sem vezet

csak ténfergek

eltévedt álmoknak szívsúlyos terhe

hiányuk cipelem

zuhanok képtelen éjszakai sötét verem csapdájába esve.

Ellentéteim

 

Tűz pattog

falánk lángok

ölelik

át

a

fát

akáchasáb

megadón tűri

a

heves támadást

ropog

remeg

kékes

a

fény

letérdelek

nézem

halálból

miként

születik

meleg

és

fény

kint

szürke

köd

csend

pára

mezítelen fákra feszített paplan

jelzőlámpák fényinél

hajók

hasítanak habot a pirkadatban

múlik és kezdődik

az

élet

gyertyáim libbenő lánggal táncolnak a falon

felfestett jeleik

arcodra hullanak
feloldják a sötétet

érinteném

szemedet

szádat

 mosolyodat újra akarom

megolvadt cseppeket

barnult képkereten elmaszatolok

gyermekké tesz a hála

szelídülten ringató évek

hiányod ellen  hiába lázadozom.

/Anyám - született december 13-án.)

Hómap - karácsony felé

Hómap!

Holnap lesz az érkezése, fénycsillagos remegése, mégis nekem ma is lesz drága ünnepem, hisz kicsikéink itt lesznek velünk, velem.

"Hómap" mondta Simon míg nem volt nagyfiú, de ma már a hatodik év hónapjait koptatva nem mond ilyeneket, helyükre kerülnek lassan a hangok.

Nekem mégis maradnak a suta kis szavak.

Karácsonyi készülődés emléktükröcskéi csillannak. Valahogy más már minden mióta három szempár segít jobban látni a világot.

Fellebbennek a fátylak, régi idők karácsonyának feledni vélt titkai hullanak elém.

Szegény, kopott évek.

Szomorú, nehéz élet.

Küzdelmek.

Harcok és keservek.

Nehéz teherrel rakott, létrogyasztó évtizedek, akkor volt, hol nem volt, amikor gyerek voltam...

Mikor a szegénység oly természetes volt, mint maga a levegővétel, mikor egy szem narancs maga volt a vágyak megvalósulása.

Mikor a kalácsillat, az anyám készítette sztaniolba csomagolt szaloncukor íze felülmúlta az összes ízkavalkádot, ami képzeletünkben élt.

A hóban ropogva közeledő csizmák hangja, a kántálók ég felé kanyargó tiszta éneke!

A fohász tisztán magasodott fel a füstölgő kémények fölé, és biztosan tudom, hogy meghallották odafenn.

Nyomorgós, egy cipős, öröklött nagykabátos, csontig hatoló hideges évek emléke feljajong.

Pont most, amikor már finoman duruzsol a kályha, meleg takaró és párna kerít körül, most, amikor az ajándékok már mind elkészülve várják a délutánt, most fordulnak vissza az évek, hogy anyámra, s apámra visszanézzek.

És felemeljem hozzájuk arcom, egy érintésre, bár egyetlen tiszta szóra, hogy gyermeki szívvel vágyhassak éppen úgy a jóra, mint akkor, amikor vacogós estébe hajló csendben sötét szobából angyalokkal cikázó egekbe belestem.

Felmelegít a hála, és a várakozás öröme, a titkokat most nem kergetem, benne lesznek a gyermeki mosolyokban, vágyakozásban, ölelésben, gyertyák libbenő lángjában!
Ma a legnagyobb földi ajándékot, az életfolytatás boldogságát megkaphatom!