Ma a kenyér ünnepe van!
A felkelő nap éppen pírral árasztja el a gazdagon a tájat. Feledem elkezdett munkámat, elhagyom gondolatban ezt, a számomra rendetlen mivoltában is szépséges kertet és emlékekben gazdagon kelek.
Felidézem a nehezeket és szépeket.
Kenyérünnepet tartok!
Gondolatban Felvidéken, Marosfalván járok nagyszüleimnél.
Nagyanyámnál töltött hetek illata leng körül, mikor a kemencében kenyér és kalács egymás mellett sült.
A keze!
Azok a dundi párnák, amivel dagasztott, gyúrt, vagy tésztát nyújtott...
A hangja, ahogy mondta Jutka fiam!
A "Jutka fiam" az anyám volt, aki bizony erősen iparkodott, hogy nagymamám keze alá dolgozzon. S mi rossz pulyák ott sündörögtünk a falusi porta tágas udvarán, ott lábatlankodtunk, vártuk, hogy kisült-e a cipó?!
Földi mennyország volt a perc, amikor az égetett cukor, vagy az almás kalács finom illatával jelezte a szél, hogy kisült az első tepsi kőttes. Mennyi, de mennyi követte, mert ha egyszer a góré mellől a kemencébe került a kukoricaszár, és az ontotta már a meleget jól kellett lakatni hatalmas gyomrát.
Sütőlapát, szakajtó, és minden más kellék, miknek már a nevére sem emlékszem forgalomba került.
Izzó parázs vöröslő fénye, heve...
A két meny pedig tette a dolgát. A teknőben cuppogott a tészta, liszt, kovász, só, víz, vagy tej új életet adott.
Kenyér!
Kerek nagy kenyerek egyre sorakoztak, a tornác árnyékában, hűltek, hogy aztán kenyeres zsákba, konyharuhába kerülve eleségünk legyen egész héten át.
A frissen fejt tej íze, ahogy a langyos kenyércsücsökkel egybeolvadt a számban.
Az félhomályos a kamra, ahol úgy sorakoztak a befőttes üvegek, mint egy szépen átgondolt gyöngysor. Narancsos, sárgás lekvárokon csillant meg a fény, amikor az ajtaja kinyílt. Lilás, barnás üvegek. Zsírban eltett kolbászok, húsok. Vajlingok, tálak, reszelők, sodrófák a falon sorjában.
Paprika, hagyma, uborka sorok.
Mind, mind a paraszti szorgalom gyümölcsei. Anyám, mint városi lány nem mindent tudott ÚGY! Bár szülei is műveltek földecskét, szőlőt, Ő nem volt szokva a tanyasi, falusi munkamenethez, de szorgalma, buzgalma nem hagyta cserben, semmi sem volt megoldhatatlan számára!
A Jutka fiam! - megszólítást ki kellett érdemelni, és ki is lehetett! Drága nagymamám kontya alatt sok bánat lakott. Mi virgonc kölkök nem is sejtettük, mi mindent takar el fekete köténye. Szerettem őt, mint legkisebb unoka kitüntető figyelmében fürdőzhettem a néhány együtt töltött héten át.
Mézes heteink gyorsan elszálltak!
A búcsúzás fájdalmát, de sokszor felidéztem életem során. Amikor már vészesen közeledett a szeptember és vonatra ültünk, hogy hazajöjjünk, a kis zötyögős vonat órákig vitt a határhoz, odáig az én nagymamám bennünket mindig elkísért. Nem hittem, hogy vége, hogy puha tenyere egy éven át nem pihen meg varkocsomon, sem arcomat, karomat nem cirógathatja meleg szeretetét rám ontva nagyon-nagyon soká...
Mindig kettétört a szívem belé!
Aztán árván hazazötyögtünk, és otthon levettük a két számmal nagyobb magasszárú cipőket, vastag mackókat, flanel pizsamákat, s megvolt a téli ruházatunk.
Kézbe került a vaskos Koh-I-Noor ceruza, az elefántos radír, és kezdődött az iskola. Nem sok időnk volt morfondírozni az élet dolgain. Barátainkkal együtt mindannyian valamiféle tisztes szegénységben éltünk, egyszerűen és tisztán.
Kenyér, gyümölcs és könyv - így tartották helyesnek szüleim. Apám sokat dolgozott a gazdaság számvitelét, könyvelését igazgatta. Anyám kertet művelt, kacsát tömött, kenyeret sütött, lekvárt főzött húsz-huszonöt literes lábasban kavarta a mézédes barackot. Stoppolta ruhánkat, mert mi igen szorgalmas gyerekek hírében álltunk, így fáradhatatlanul nyűttünk kabátot, nadrágot, cipőt. Vasárnap reggel apánk sorban kiboxolta kopottas lábbelinket, hogy fényes cipőben induljunk templomba.
Hálát adni az életért, a megmaradásért!
Mindezt messze repítette már az élet. Évtizedek fénye és árnyéka gyerekkorunkra vetül.
Drága nagymamám combig érő haját, bölcsességét, szüleim szorgalmát, a nehéz éveket ma mégis fel kell elevenítenem. Mert néhány napja rám talált egy fájdalmas történet, egy fiatal asszonyról, aki néhány hete tragikus baleseteben elvesztette apját és férjét, s aki gyermeket hord szíve alatt. Minden órás - ahogy mifelénk mondani szokták.
Egy asszony készül világra hozni kisfiát, aki támasz nélkül áll a világban a határon túl, s aki szinte mindenben szükséget szenved.
Kárpátalján él. A véletlen, vagy a sors vezette egyfelé utunkat nem tudhatom. Csak azt, hogy a szomorú sors visszhangra talált bennem.
És a felismerés égeti a szívemet, hogy neve ugyanaz, mint az én drága nagymamámé!
Sorsa kegyetlen és segítségre szorul, hogy ha kalácsra nem is, de kenyérre jusson neki is születendő gyermekének. Hogy a közelgő hideg időben kályhájukba jusson tüzelő, és minden, ami egy szerény és tisztes élethez szükséges.
Kenyérünnep van ma!
Összetartozás ünnepe!
Segíts, segítsünk, hogy az érkező gyermek örömmel töltse el a bánattal, gyásszal megterhelt szíveket!
A becsatolt link, a baleset borzalmas fotóját tartalmazza, mikor is a két férfi életét vesztette:
Ha a lélek indít keress meg és együtt megtaláljuk az adakozás útját, módját.
Köszönöm!
