Születésnapodon...

Játszódás

Hallgatom a csend hangjait

játszanék veled újra valamit

lépek

rég megsárgult képek

őrzik arcod szelíd vonásait

játszanék

erdőst

benne patakok

földje alatt gyökér kanyarog

nem a hazánk

játszanék dombot

vörös

barna

lombot visel a táj

nézünk ékes egek felé

szemed színével felesel a kék

játszanék mezőt

kerek szigetet

búzavirágos kertek keresek

nevetek

cipődet ott ahogyan könnyen leveted

és

szaladsz

réz hajszálakon bicsaklik a fény

átúszol időtlen tengereken

várlak bárhol

bármelyik parton

gyanta illatú ligeten

napsebzett vállad krémekkel fürdetem

kezemre hull valami égi-földi permet

míg

veled

játszom

magamnak

százszor

ezerszer

visszaperellek.

(Született december harmadikán drága Katikám.)

Születésnapodon

 

Korai

ébredés

álomhasító sóhaj

takarom nehéz
mintha igazítaná lengén könnyű karcsú kéz

bársonyfeketén gyászoló világom

csillagsziporkás szemeket
idéz

tiéd

az

ébredés

tiéd

e

nap

emlék

emlékre

hullik

viharban

szélcsendben

hallgatnám távoli tiszta hangodat

egy
régi táj

egy
régi pad

karolnám fáradt vállad

soká

csodálnánk ahogy hegyinek közt
olvadó aranyba
bukik messzi le csendesen a Nap.

Drága Katikám!

Ma lennél hatvanhat éves.

Hiányod kimondhatatlan.

Napraforgó

 

 

 

Előttem forog borongó alkonyok

halvány fénypászmás hajnalok

pazarló nappalok

ragyogásában

látom

karnyújtásnyira mint egy napszirmos álom

zöld mezők

sárgult fakó tarlók

talpamat bökő tüskék
emléke
sajog

szelídítő kései varázslat

napraforgó táblák

völgybe alászállnak

dombokra kapaszkodnak fel

végig
egészen a felhőpamacsos puhán kékes égig

fészkek

lágy barnás magvak simulva összeérnek

s

a

szirmok

sárga lángok

felgyújtják bennem az egész világot

minden

él

minden

lobog

hajamba kap a szél

karomon

dobogó

borzongató hűs cseppek
csöndet követelnek

bennem arcod újra éled

dúsan megrakott tányérok fényében

hajlok feléd

hazug a kép

méregzöld karcos levelek

sértik fel mohón táruló tenyerem
érintésedre
éhes ujjaim hegyét.

 

(Nővéremmel sok-sok évvel ezelőtt Kapolcsra mentünk július közepe tájt, s az utat napraforgó tábla szegélyezte...

Minden napraforgó táblában visszaköszön ez az emlék, s az ahogy szerettük egymást....)

Tizenkét év után...

Futnak a fák

kanyargó utak

habfehérre rajzolt dombokon

szélforgó kering

és
int megint

tucatnyi év

betakart fájdalom

arcod
keresem

körzővel szerkesztett táblák közt

jégporos

alkonyon

havat simítok

szürke köveken

neved

a
hó
alatt

dermedt szavak

fehérség vakít

meg
a

 könnyek

aprócska szíveket

rajzolok
neked

dermedő lábnyomok

köré

léptünket betemető jeges szél

felkavarja múltunk

s

csípősen arcunkba vág

megannyi
emlékszilánk sebez

tizenkét év

sóhaj

ránk tapadó csendben

nélküled
tétován tovább indulunk.

/Nővéremnek/

Virág helyett

 

        Hajnal
        korai ébredés
        még nincs óra
        nincs fény
        sehol sem égnek csillagok
       agyamba váj az érdes gondolat

- tíz éve múlt -

emléked elhagyott
csupán dermesztő üresség maradt.

Pergetem a napokat sorba
lassan kiszámolom
ez az a nap

ez
gyertyák gyúlnak
szívbéli tárt tájakon

Utolsó útjaink együtt
az őszbe hajló Mátra
térdelek mögötted
ölellek
míg fájdalmat cipelő mellkasod
a búcsú szavait magába zárja.

Hiányod szavakkal
ma sem tudom mérni
kinyílik bennem a fájdalom
sírodra gondolatban
szeretetem emlékkavicsait
odadobom...
kóválygó fénytelen nap
minden furcsa és idegen
múlt vagy csupán
sárguló papírlapok
őrizgetik arcod még nekem

Nem nem nem
kiáltani késő!

Szavad szemed lelked
hegyek és tengerek
ajándék voltál a földön
- kiraboltál halál -
de kincseit magaddal nem viszed.

Nővéremnek- a mennyországba -2011 január 25. - sírod messze van nagyon, oda el nem mehetek fogadd el ezt a verset Katikám virágok helyett.