Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2019. december 6., péntek

A VIRGÁCS


Valami megváltozott.
Érezték ezt a krampuszok, de érezte maga a Mikulás is!
Szokott ünnepváró kedve késett. Szánkók csilingelése, zizegő zacskók bontogatása, fel-felhangzó gyermeki zsivaj -  ilyenkor mindig legyőzték benne a fel-feltörő fáradtságot.
Este, amikor dolga végeztével nyugodni tért hatalmas, puha ágyába enyhe zsibbadást érzett szíve körül, ez a zsibbadás napok óta vissza-visszatért. Halkan ketyegett az óra, az égen sziporkázó csillagok és a kövérre kerekedett hold besütött az ablakon. Mikulás szuszogva fordult jobb oldalára és úgy döntött holnap, talán holnap rendet tesz dolgai között.
Bocsánatot kér a csokoládé gyár igazgatójától a kókuszos balhéért, megdicséri reggel Rudit, hiszen neki volt mentő ötlete! Ő találta ki miként tudnak expressz gyorsasággal kókuszdiót hozatni Afrikából. 

De most aludni fog, elég volt a hónapok óta tartó munkából, eljött a semmittevés ideje. Az álom körbeölelte és dédelgette, fülébe suttogott hosszú-hosszú nyugtató mesét. Mesét, melyben minden szép és minden jó, igazából álomba ringató.
Szuszogása egyre hangosabb lett, hamarosan horkolásba csapott át, mely betöltötte a szobát, s elért a krampuszok szobájáig is.
- Végre - gondolta Slampusz, a legnagyobb, a fősegéd. Végre mi is alhatunk. Sajgó pocakjára tapasztotta kezét, akarom mondani apró patáit... fájt kicsit, jól tudta, hogy mitől. Az a rengeteg szaloncukor, amit a piros zsákocskákból elcsent, az több volt a soknál.
- Vége, az idén is nagy munka volt! - súgta fáradtan, csak úgy maga elé Frici, a középső krampusz gyerek. Aztán nagyot sóhajtva mégis kikecmergett meleg ágyikójából, hogy behúzza a szaloncukor mintás függönyt, mert pont párnucikájára sütött a hold. Míg a függönyzsinórral babrált felnézett az égre, megcsodálta a ragyogó holdat, s meglepve figyelt fel Szarka Szilárd éjszakai repülésére.
- No az öreg telhetetlen tollas már megint nem tud aludni - gondolta és gyorsan ismét ágyába bújt, nyakába húzta a takarót és hamarosan el is szundított.

A harmadik szobában Rudi, a legkisebb vagány már régen édesen aludt. Álmában újraélte a múlt napok kalandjait. Látta maga előtt az afrikai partokat, ahol közbenjárására hegyekbe rakott kókuszdiók várták a berakodást. Érezte a tenger illatát, bár sohasem hajózott, elképzelte miként kerülgetik a matrózok a szanaszét guruló kókuszokat. Látta maga előtt a csokoládégyár igazgatójának döbbent tekintetét, amikor az első szállítmány megérkezett a gyár üres udvarára. De még álmában is az tetszett neki legjobban, - s így újra-újra visszatekerte álomfilmjeit - amikor Mikulás álmélkodott! Mert ő, a legkisebb, az ügyetlenke, a butus egyetlen jól irányzott telefonnal elintézte, hogy ne legyen hiánycikk a kókusz, készüljön sok-sok csillogó kék papíros szaloncukor és időben jusson el az ajándék Bercihez a kórházba! Rudi számára volt legkönnyebb a paplan. Nagy örömében még arról is megfeledkezett, hogy lefekvéskor néhány tucat szaloncukrot az éjjeliszekrény tetejére készítsen, hogy ha rátörne esetleg az éhség legyen mit bekapnia...

Elaludtak hát.
Csend terült a tájra.
Puha hó.
Csillagok.
Vajon mi csillan ott?
- Nahát egy virgács... csiregte - csörögte Szarka Szilárd és boldogan csippentette csőrébe a fényes zsákmányt. Milyen szép, milyen aranyos, milyen kis takaros. Hazaviszem és észrevétlenül becsempészem Szarkáné asszony, hites feleségem házi papucsába... Megérdemli! Mostanában őnaccsága túl sok napraforgót szór a müzlis tálba, pedig én a fekete áfonyát sokkal jobban kedvelem! S ahogy tervezte úgy is tett, felröppent, hogy keresztül szállva az erdő fái között, hogy mielőbb hazaérjen a hatalmas jegenyenyár ágai közé szedett-vedetten rakott fészkébe...
Repült és somolygott bajsza, akarom mondani csőre alatt. No mit szól majd Szilvike a drága, remélem rájön, hogy több gyümölcsöt kell szórnia a tálba.
Ahogy az édes ízekre, finom illatokra gondolt vesztére a csőrét éhesen eltátotta, s az aranyos virgács rögvest ki is pottyant belőle.
- Jaj! - jajgatott a szarka, de már késő volt. A fényes kis köteg keringőzött egyet az éjszakai szélben, mely egyenesen a Mikulás ablakába sodorta.
Szilárd lemondóan nézett veszett kincse után, meg sem próbálta a kovácsolt vassal díszített ablakpárkány közelébe kerülni. Inkább tett még egy kört a környéken, hátha még egyszer rákacsint a szerencse...

A virgács pedig a hóban, fagyban ott  maradt magányosan.

Hajnalban, amikor a kakukkos óra megtörte a csendet szegény Mikulás a pokolba kívánta az egészet. Éppen arról álmodott, hogy felmond végre... Kiveszi több évnyi szabadságát, s elutazik, hogy szerződést kössön Afrika legszebb kókusz ligetének gazdájával, hogy soha többé ne legyen akkora galiba, mint az idén volt. Ó Afrika! Ott legalább meleg van...
Már félálomban volt, de még megkísértette a gondolat, hogy nem is fog ő senkitől bocsánatot kérni, senkit megkövetni, hanem csippent egy jó nagy adag varázsport a rejtett tartalékból... Szétszórja a feledés porát, s ezzel túl is lép az egész kellemetlen hercehurcán. A por majd jótékony homályba borítja a múltat.
- Ez a legjobb! - s elképzelte miként tűnik tova minden, ami aggasztja őt, s amivel megbántott másokat! Erre hát nem megszólalt az a fránya óra?!

Szóval a kakukkos óra megtörte a csendet, és sehogy sem akarta abbahagyni, csak nyomatta, nyomatta, kakukk, kakukk, kakukk...
Mikulás felült, s arra gondolt, hogy hozzávágja prémes papucsát. Persze ekkor már olyan éber volt, hogy eszébe jutott, hogy ki is Ő! Ő a Mikulás, aki mindig jó, mindig türelmes, mindent megért, mindenkin segít!
- Fenébe! - én már ezt a sok jóságot nem bírom, az idegeimre megy! - sóhajtotta, s feltápászkodott, hogy kiszellőztesse fejét és szobáját.
Ablakát kitárta, s elcsoszogott a polcig, megivott egy kupica gyomorkeserűt, kell is az a jó emésztéshez, s közben a kamrában hagyott nagy fazék töltött káposzta ízét már érezte is, s arra gondolt milyen finom a savanyú káposzta levélbe göngyölt tőtike hidegen!
Elképzelte fenséges reggelijét, friss roppanós cipóhéjával fogja a tejfölös szaftot kitunkolni végül a kajszton aljából. Tányér?! Hogy tányért?! Nem, nem azt nem vesz elő, csak belekóstol, belefal az edénybe.
Esti rosszkedve tovaszállt, beszippantotta a beáramló fenyőillatot, összehúzta magán házikabátját, s az ablakhoz lépett, hogy bezárja, hisz ennyi friss levegő reggelre éppen elég.
De a mozdulat megakadt, tágra nyíló szemmel, remegő szakállal meredt a hóban szendergő arany furcsaságra.
- VIRGÁCS! - nyögte ki végül megdöbbenve. Virgács! Nekem?! Hiszen évtizedek óta rendületlenül szolgálom a gyerekeket! Figyelem mi történik a világban! Eldöntöm ki rossz, ki jó?! Vezetem azt a fránya nehéz könyvet, gyöngy betűkkel írom belé a gyerekek nevét! Időben eljuttatok minden csomagot! Türelmes vagyok a végtelenségig!
- Türelem?! - visszhangzott szívében a szó. Türelem?! Hát ez az! Ki is kiabált torka szakadtából azzal a szegény igazgatóval, mert nem tudott időre kókuszos szaloncukrot szállítani?! Ki szidta a fő- és alvállalkozókat?! Ki emlegetett kötbért? És! Ki nevette ki a legkisebb krampuszt, aki azt mondta, hogy egyetlen telefon hívással helyrehozza a dolgokat?!
- Én. - sóhajtotta Mikulás, miközben vacogni kezdett a nyitott ablaknál állva, s a hidegtől keze is egészen meglilult míg a hóba fagyott kicsiny virgácsot felemelte. 
 
Nézte, nézte, forgatta egy darabig.
- Nem is az enyém - majd belecsempészem valamelyik rosszcsont csizmájába... -  s megkönnyebbülve nevetett, lefelé bandukolva a lépcsőn, hogy tüzet gyújtson a kályhába, s míg a vaskos fahasábok lángra kaptak elővette a tejes lábast, hogy kakaót készítsen a krampuszoknak.
Mazsolás fonott kaláccsal.
És virgáccsal a findzsájuk mellett!

2019. december 5., csütörtök

Poly - Art 2019 - Irodalmi Díj


Tegnap este Érden ismét a Poly - Art Irodalmi Díj boldog tulajdonosa lettem, vers kategóriában.
Kiváló írónk Kovács István, a próza mestere, próza kategória elismerésében részesült.
Ha jól számolom harmadszorra tisztelnek meg alkotótársaink ezzel, a két évente kapható elismeréssel bennünket.
Meghatódtam...

Ugyanekkor vehettem kezembe a Poly-Art alapítvány idei Antológiáját, melyben három versem olvasható.

 Alkony

Ősz a Dunánál...

Nézd csak...







2019. december 3., kedd

VÁLTOZÁS






VÁLTOZÁS


Tegnap még rózsák
most itt táncol a hó
vérszirmok hullanak
fehér a takaró

dermedt ékszer lett kertem minden virága
színük még látszik
narancs
barna
és
sárga

rozsdás leveleket ráncigál a szél
egy
éj
alatt
ránk szakadt a tél
fekete és fehér

ritmust dobol a szív
emléket hívó sötét lábnyomok
létzongorát hangolok
s
épp
úgy
keringeni kezd bennem egy régi dallam
ahogy
kint
száll
kavarog
 hull
nagy pelyhekben
szakadatlanul

belül a tűz
hamvad vagy lángol
fényfoltod ma is hiányzik
e
halványra festett ébredő világból.

2019. december 1., vasárnap

TÜRELEM



DECEMBER

Éhes cinegék röppennek a kerten át
csippentenek a magból
míg tele van a kis fonott kosár
megjött a gerle is végre
kutatva tekint a messzeségbe párját remélve
csendes párában a folyó
deres
a
belé kóstolt a fagy
fogait nem vájta még mélyre
muskátli pirul kacéran
nem számítva a télre
hajóablak üvegén villan a fény
szürke fodrok karikák a víz közepén
 idilli reggel
 milyen sok és mégis milyen kevés
a
szív nem nyugszik mégsem
csak
kérdez
nyaggat
 meddig tart még ez a tünemény
meddig tart a fény
s
a
szirmok tarka selymeik igézetében
dacolhatnak-e decemberi hideggel
széllel

kitart e ez a türelem ma estig
holnap reggelig
és
azután
ha
komor felhők között nem talál utat a nap
melengető víg perceink
mondd
meddig tartanak?!

2019. november 25., hétfő

Katalin






Neked - odaátra!
Letépném, kezedbe adnám kertem legszebb virágait!








2019. november 23., szombat

GÉNJÁTÉK /Érd Irodalmi Díj 2019/

2019. november 22-én Génjáték című versem az Érdi Irodalmi Klub "Öröklét" pályázatán ezüst fokozatot ért el.
Jutalmam a KÉK tag (Képzőművészek Érdi Köre) Adelmann Anna - Pipacsok c. alkotása ma már szobám falát díszíti.
Bevallom, nagyon szeretem a pipacsot, s örülök, hogy a most kapott képpel tovább gyarapodott gyűjteményemet.
Életem bearanyozóiról szóló versem alább  olvasható.




GÉNJÁTÉK


Örökké így lesz
kérdezem
mikor
arcukra nézek

tekintetükben ott villan
valami ősi
rejtőző igézet
gének kacagnak kifelé
remeg
és
sajdul a lélek
rájuk találok mindenhol bármerre is nézek

örökké így lesz
gondolom
míg
unokám
mozdulatait nézem
kalácsot formáz ügyesen
anyám keze is lehetne villanó hófehérben

aztán
folyik tovább a létizgalmas játék
sejtek
varázsa lenne tán
hogy
innen
onnan
magam is ki-kikandikálnék
apák
anyák
dédszülők és szépek
szemek
szavak
mozdulatok
bennük valakit mindig felfedezni vélek
duzzog
kacag
bosszankodik éppen
egy-egy
szempár
mindig feltűnik a bensőmben vetített képen

három
mosoly
három
mozdulat
különböző léptek
génjáték
x
y
z
keveredik
mesteri a képlet

megvénülünk
körforgásunkban
ezer szín lángol
múlt és jelen újra éled
körülöttünk
beteljesül
az
örökkévaló isteni ígéret.
 
 

2019. november 22., péntek

Ajándék napok...

November vége felé ajándék napokat kapok... kaprosok.




2019. november 20., szerda

Színező




Éberen nézem az eget
szürkésen nyújtózó
habkönnyű fellegek

kopottas
göcsörtös
diófa ága
mára
lemeztelenedett
árva

hiába
számlálok
billegő sárga levélcsodákat újra
szorgalmas a szél
beléjük kap
zsákmányát szanaszét fújja


bokraim alja is színesedik
kupacok közt rigó kutat
keresgél valamit

reggeli képek
novemberi csalóka fények

megcsodálom ma is
dús színek lázadó könnyű táncait
barna
vörös
és
narancs
kavarog
itt
pörgő
forgó
levelek
mindent
mindent
 átfestenek
új szín kerül az őszi palettára
muskátli
vöröslő szirmát
a
szélnek
felkínálja.







2019. november 19., kedd

ARANYBAN

Aranyban


Hintáz a szél
s
napban
fényben
úszik a táj
csuda tékozló aranyban

semmi hang és semmi nesz

ezer kérdés kering
holnap mi lesz

vetkőző szám minden napunk
könnyet
mosolyt
el-eldobunk

szűkül a kör
nézz csak körül
szíved sarkában múltad csücsül
poros
málló
tegnapot
átmoshatnak új hajnalok

levél pereg
idő rohan
remeg
fázik
már
vége van

roppanó avarban
mélyben
lét sóhaját hallhatod
csendes őszi szélben

arany
réz
bronz
levelek
kavarogva új képet festenek
neked.

2019. november 15., péntek

Színe és fonákja...

Délvidéki futó (guruló) látogatásunk másodjára - szerencsére - sikerült, így pillantást vethettem végre Szabadka eső mosta, szép arcára. Néhány ügyetlen kép is készült innen-onnan. Gyönyörűséges szecessziós épületek épségben és elhagyatottan... 
Az idő kevés volt, és fölöttébb fagyos a hangulat, remélem még visszatérek napsütésben IS!:



















 Szabadka és szecesszió



2019. november 9., szombat

Őszbe hajló...



Kuporgok
fázós gyerek
megnézek minden távoli
álmokkal viselős 
puha felleget
százszor
ezerszer
súgom
neved

kerestelek
eltakar kanyargó út
létkusza ösvény
hiányod
szédítő örvény

kételyek közt
magasra gombolt gallér
hangod
idézem
hátha egyszer szívemben elfér
alkudozom
kérlek
simogass
ringass
kicsit
dúdold régi dalaink
visszhangjait

esőcsepp tükrök
hintáznak
őszbe hajló ágon
dermedt mosoly
sápadt virágon

hol lehetsz
melyik szirom takar
vastagodó
barnás
vörös
avar
emlék törik
ősz pompájában
kutatom
elveszett
arcvonásaid

guggolj le mellém
szoríts magadhoz
melengess kicsit
meséld el újra szép tegnapunk
fénybe bugyolált távoli játékait.

2019. november 3., vasárnap

VESZTESÉGEM





Elmulasztott
percek
ölelés és nevetések

szemedbe nézni kacagva
táncot ropni
bolondozni
vállaidba kapaszkodva 
csimpaszkodnék a nyakadba

átkarolni hűvös estén
arcod fognám
könnyeidet meg nem lesném


rozsdafoltos reggelemen
szakadt levél
tapad párás üvegen
  hatalmasan hömpölygő szürke folyó 
álmodozó
sirályt ringat
fehér tolla
úgy
világít
elvinne a boldogságig
remélnénk hogy újra játszunk
 elveszített mosolygásunk
melengetne
összebújva gondolnánk a régi útra

de
az
a
csepp
az
ablakon
elhallgattat
és
én
hagyom
hogy
újra
s
újra
emlékezzek rád s a múltra
és
számlálom míg a gyertyák aludni térnek
veszteségem
veszteséged.

2019. november 1., péntek

FÖLFELÉ

Fölfelé


Novemberi képlet
egyre többször az égre nézek
ködfoltos reggelen
szemed színét újra keresem
halvány fényben
áttetsző sugárban
hamarább meglelem
mint
perzselő nyári pazarlásban
lázban

utaimon
magammal viszek
egy-egy
percet
mit
ki tudja mikor rögzített az elme
halk
neszek
sóhajok
elvesztett
évek
hónapok
napok

zsúfolt a szív
egyre több az emlék
hogyan is volt
az
a
valaha
nemrég
hogy
futottunk
hogyan torpantunk meg
mint egy ósdi filmet
vetít
végtelenül a csalfa képzelet

tíz
éve
száz
nem kérdezem
szét nem hulló varázs

arcok
szemek
egymásba kulcsolódó fáradt kezek

virág és fanyar illat
idézik
gyermeki titkainkat

rejtett kincseim magamhoz szorítom
rád gondolok
ezen
a
könnyfoltos
sóvár
homályba süppedt
novemberi
borongós hajnalon.
 "Hiányod átjár, mint huzat a házon."
(J. A.) 


2019. október 24., csütörtök

Akkor is szabadság...

Az ősz összes aranyával kápráztatott ma.
Minden levél, virág, minden halni készülő fűszál szívta magába a nap sugarát.

József Attila versét, Adyt hallhattam délelőtt a városi megemlékezésen.
A szempillám alá szorult könnycsepp átmosta a szívemet.
Ez a nap az övék!
Apámé, anyámé, a börtönbe zártaké, jeltelen sírokba temetetteké.
Nagy fejű krizantémot viszek majd néhány nap múlva a temetőbe, a legszebb virágot anyám elé teszem, ha szülővárosunkban meglátogatom mind a sírokat.
Végül megállok majd apám barátainak emlékhelye előtt, és lepereg előttem újra és újra a múlt, amiről megannyiszor hallottam szüleimtől.
Személyes emléktöredékeim kiegészülnek, hisz ma már nem titok, hogy szinte semmiért ontottak emberi életeket a megtorlók.
https://nyiregyhaza2019.blog.hu/2018/10/22/_56_nyiregyhaza







Akkor is szabadság...


Végig kísér a mondat.
Sem hatalom, sem anyagi javak, sem pillanatnyi dicsőség nem érnek fel vele.
Hálás vagyok az olykor keservesen nehéz úti pakkomért, amit rám rakott a sors. Így visszatekintve már minden összeáll, amit gyerekként nem értettem még, de ösztönös lázadás volt bennem a hitványsággal szemben.
Hazugság, hitetés, hízelgés - hová vezettek?!
Hiába tömjénezte magát a diktatúra, hiába hódoltak a nagy testvérnek hívei - hiába taposták el a forradalmat, hiába az igazságot, jogot, tisztaságot követelő bátrakat.
Az önkény megbosszulta magát.
Ma, amikor emlékezem, arra gondolok, hű és méltó utódok akkor vagyunk, ha semmilyen talmi eszme bűvkörébe bele nem bódulunk.
Nem emlék, nem nosztalgia.
Húsunkba vágó való.
Koldusoknak vetett morzsák helyett a szabadság minden nap miénk lehet, még itt a tékozló szépségében elcsúfított Duna partján is.

"Majd ha ünnep,
Majd ha ünnep lesz végre,
Írjátok az égre:
Édes-keserű, ha forr a dal.

Hogyha félve mondják,
Akkor is szabadság!
Hogyha vérem ontják,
Akkor is szabadság!"

/Ghymes/




2019. október 22., kedd

ÁLDOTT A CSEND

 
Áldott a csend
a
hajnal mozdulatlan némasága
mikor
hosszan nyújtózik még az éj világa
semmi sem forr
nem loholnak szanaszét kusza gondolatok
kormos sötétben fürkészem a kertet
elképzelem a mát és holnapot
de
 érkeznek az első jelek
hajó dohog
víz csillan
nyomában fehér tajtékfodor remeg
csendbe hasít a távoli nesz
az
égen
már-már
mozdul a szín
kirajzolódnak párás folyónk
puha vonalai

áldott a perc
s
a
fényjelek szürkés cirmai
megszelídülnek az éj kóborló bolond árnyai
tétován bukkannak elő a fák
ünnepélyes ez a némaság

áldott a szabadság
a
pirkadat
mikor
utat tör magának a nap
és
felszakadnak az éj súlyos percei
feszült
éhes a pillanat
 
megcsillan végül a fény
pengés villanásban
megrebben egy sárguló levél
a
folyó újra fénylő ékszer
csillogó szalag

diadal vagy játék
nem is tudom
minden napom ajándék
e
földi
körúton
 
őszi ablakban a jelent rajtakapom
s
színt kap a fekete metszet
sóvárgó kékek cikkanva
üzennek a végtelennek
 
lesben áll kalandra vágyva a ma
felszökik a Duna friss illata
és 
vadludak írják az égre a győzelem jelét
vijjogva
szállnak
 
szétnyílhat végre
föld
víz
és
kitágul gyönyörű selymeiben az ég.