Néha igen - néha nem...

 

Keskeny kis ösvények és tágas terek

sápadt levelek és csúszós éles kövek

légy óvatos

nincs kapaszkodó

bordó bogyók

halódó virágok

foltoznak  mélységeket

és

néha

magasságot 

múlt

jelen

jövő

keringőzve hulló száraz falevelek

elgondolkodtató

zajok nélkül

suttogva búcsúzó idő

néha igen

néha nem

ilyen a kedvem ezen a ködfátylas álmos reggelen

nézem a tárulkozó partot

hátunk mögé dobhatnánk a harcot

éjszaka közepén fel-felriasztó
magányos téblábolás

fájdalom

elveszett gyerek vagyok

vállamon

cipelem bánatom

koszos járda málló peremén várok

elűzném ezt a fojtogató létszomjas álmot

miért ne lehetne inkább az a másik

könnyű álom újra az enyém

a

következő

életállomásig

kellene az a perc

mikor ölelsz

lépésre az úttól

szerelmet fúlva súgsz

hajamban játszó kezed

megállítja némán a futó perceket

ősz szagú fénykarcos pillanat

ujjam hegyével érintem pilláidat

éjszakánként miért nem ez az álom

keres meg engem

nem érthetem

mert

néha igen és néha nem

ismerős lehetsz vagy éppen idegen

nem peregnek régi mesék

szép szavak sem billegnek fémes toll hegyén

napjaid fonatát már nem ismerem

kifosztott őszi tájban

 lépteidet most is keresem

keskeny ösvény

összeboruló ágak

 nyírek libbenő könnyű sóhaja

hajnali párakönnyek lenyomata

régen fellapozott szép kifestőkönyvek

színeinkből csak néhány maradt

add vissza kérlek
nekem 

a

csillanó fénnyel sugárzó

bőrömre olvadó

meleg aranyakat.

Egyetlen csepp...

 

Éjszaka

egy

 megébredek az álom ridegen partra vetett

valami kő nyomja töri a szívemet

hol jártam - mi volt az álom

szövedékét felfejteném - nem találom

elszakadt

csak a fájdalom keserű íze maradt

szemem kerekre tágul

valaki szólított vagy valaki távozott talán

a

didergő éjjeli világból

fenn a hold megremeg

semmit sem kérdezek

pohár víz

arcomon csordogáló cseppek

sötét sóhajok

nem válaszolnak

kóborló titkokat minek kutassak

minek is keressek

vissza az ágyba

megmelegít paplan és párna

magam köré gyűjtöm mind  - szeretett gyönyörű arcaim

és

képzelem

itt van talán velem aki miatt fojtogat a szív

helyet szorítok neki

billen a ladik

kinccsel

mosollyal  máris megtelik

álmom újra kerekre gömbölyödik

alig néhány óra s pazarló színekkel betoppan a reggel

eloldalog a félelem és felszáll a pára

napfény olvad az éjszaka cserben hagyott magányos világra

egyetlen egy csepp tapad rám s a szél ringatta bogyó bíborára.

.

 

 

ÁLOMBA HAJLÓ

ÁLOMBA HAJLÓ

Karcol a csend

fölém nyúlnak jég csipkézte ágak

csillag ragyog

apró

keményre fagyott morzsák

kopogtatják a tetőablakot

dallamot súgnak az éjszakának

csábít az ég és a végtelen

engedd nekem

álomba ringasson egy régi szó

égbolti káprázat segít

hamarosan ránk hull a sötét

 csillagokkal tarkított közös takaró

 szívet szelídít 

kettőnké a kép

mindent mi ma ért

öröm

bánat

csalódás

véget ér

engedd el

és

szőj új álomból vágyott mesét

fond belé a rét deres leheletét

csillanó ágak ékszereit

ahogy egy cinke csőrével magot hasít

sirály röptöt

óriási reflektoros hajót

éjbe kúszó távoli muzsikaszót

engedd fel

csalóka létbuborékainkat

egyetlen sóhaj repítse el

zárul az űr

arcodhoz szorítsd mi megmelegít

ne várj hajnalig

egy perc és együtt álmodunk

hinta repül ringat

föl - leszáll

nincs határ

holdsugárból fonnak ágaikra

fénykoronát a túlparti fák.

PÓKHÁLÓ

Korán és rosszul ébredek

nehéz nyomasztó álmok

satuba szorítják szívem

s

a

szürke világot

éjszakai képtelen képeket

takar végre a reggel

nap

süt

kibámulok

fényéhes szemekkel

patyolat a kert

eső és nap fürösztötte bokrok

pókháló ötlik szemembe

átszövi a lehajló gyenge virágot

háló feszül

fényes csapda

ki korábban kel

tán még az alkotót is rajtakapja

moccanó

emlékek

téphetetlen szálak

arcod

hajad

sóhajod

ujjam hegyével simított tájak

szád

s

ahogy

 vágyad nyakamba csókolod

nagyon hiányzol

súgod

magány ellen felszökik lázad

reggeli fény bukfencezik

ki lesz az áldozat 

itt

selyemből szőtt hajszálvékony szálak

gúzsba kötnek

öröm pattan

eltűnnek szorongató éjszakai

árnyak.

Éjszaka volt...

A

sötétség

ugrásra készen lapult

telt emlőjű nehéz fellegek vonták vastagabbra

fejem fölött a homályt

nem látszottak a részletek

csillag csak néhány

pislákolt énrám

álmos voltam éjfél aligha múlt

takaróm nyomott

túl meleg lett ledobtam hát

az

éj így lágyabban simult már

bőrömet sejtelmes libbenő szellemek

tétova múlt ölelések érintették meg

anyám

a

kapuban állt

kendője alól ősz szál kandikált

karja mint kalács

puha

édes

meleg

ölelte volna rögvest a hazatért fáradt gyermeket

az

álmok

vágyak

és

a

tények

pörögve

forogva

alkottak egészen új képet

hatalmas kirakós tábla előtt álltam

szinte áttetszőn könnyű hosszú kabátban

hajam vaskos és szabad

vállamat verdeső fényes zuhatag

apám

szól

rám

szigorún szeretve

hol jártál ilyen későn

gyere már be

én

sietősen a kilincset keresem

sehogy sem nyílik

akad a zár

rozsdás a nyelve

elhagyott kulcsát nem lelem semerre

anyám meg nevet

kiabál

kacag

ne bolondozz nincs is rajta lakat

apám

szava koppan

későre jár gyere be gyorsan

téblábolok mint elveszett megszeppent gyerek

várjanak meg jövök

sietek

csend

és

csillagpor pereg

nélkülük utam sehová sem vezet

csak ténfergek

eltévedt álmoknak szívsúlyos terhe

hiányuk cipelem

zuhanok képtelen éjszakai sötét verem csapdájába esve.

Mesék

Karcolatlan a csend

éjszaka

lent és odafent

szikrázó csillagok sora

világít

s

a

sarki lámpa fényostora

csap

végig

túl az úton egészen a kerítésig

semmi nesz

kéretlen gondolatok lesben állnak

boncolgatod képeit e sötét éjszakának

lépsz

előre és hátra

útmutatásra várva

késnek az égi jelek

talán rosszul keresheted

hagyd el a világ valóságait

elvakít 

holnapok sejtelme párnádhoz idomít

füleled a csend titkait

hidegben húzod feljebb takaródat
 szelíd álomra vágyva

magadban mormolsz régi meséket

némán terülő ének

 hódolat az égnek

ringat

karol

szárnyat növeszt benned

az

álom

valahol

pazarló éji csodák várnak

hajszálad kezedre hull

túljutsz minden kínon ostobán meghúzott határon

arcodra nyugalom tengerében kisimul.

Nincs tárgy...

Nincs tárgy

talán

már

tárgytalan

nincs

hang

ezért

rég

hangtalan

nincs

szó

nincsenek mondatok

megrepedt valami régen lezárt tok

kettéhasadt

és

kicsusszantak az emléklapok

 

csodálkozom

meg sem kopott a festék

tudatalattim prése alatt

éppen úgy látlak

épek

az

álomgépezettel vetített képek

nincs

előttem

mögöttem

út

áttetsző létfátyol mögül

kísértőn

előbukkan a múlt...

Boldogság tabletta...

Kicsi

és

kerek

tenyeredben el is rejtheted

s

ha

rád borul az este

valósággal keveredve oldódik szét

szájpadlásodon

a

nappal

fájdalma semmivé lesz

már nincs közöd keserűséghez

kicsi

és

kerek

gyöngyház

emlékeket

zársz

szemhéjad alá

boldogság tabletta az álom

utak

vezetnek át

száz

ezer

áthatolhatatlan

határon

nincs

akadály

tiéd

a

pálya

vár

rád
a

vágyak

elevennek tűnő egyszeri varázsa

mintha

érintenél

bőrömhöz ér a tested

csókjaid

kihagyott tenyérnyi foltokat keresnek

rózsa

szín

és

mámor

görcsösön szorított

szerelmed újra lángol

nehezen

ébredsz

fázol

 fáradt vagy az élet hiányától.

Kettő között...

Hallgatózom

semmi nesz

pihen még
ember
állat

nem nyújtózkodik a rózsafa

cseresznyeágak csipkéi is életjelre várnak

bársonyos takarómról mély kútba zuhantam este

ébredezek

pillanatképek között valóságot keresve

kevés a fény

körmöm hegye sem látszik

álomtengerbe süllyedek

újabb

feltámadásig

csendszilánkok összeálltak

pihenő

éhes

sirályhad

bújik össze a parton

rájuk boruló éjszaka

hideg

fekete karton

alszol te is

hosszúra nyúló testtel fordulsz

mozdulatod meg-megszakad

nem ölel csak a párna

sötétségbe léket ütve

nézel egy másik

sóvárgott
tündöklő

világba

tavaidban aranyhalak

sóhajtva húzod már a hálót

hiába igyekszel kifordulnak a sikamlós testek

sűrű homályban nyomtalanul
mély iszapba vesznek

kezedre nézel gyanútlanul észre sem vetted hogy reszket

ujjbegyedben lüktető vágyak járnak táncot

éjszakát váltó hajnal

sietősen hasítja ketté álmod.

Álom mezsgyén

Szuroksötét
hajnali álomladik
billen a kép
megmutat merészen múlt utakat
 itt
éppen
csak
pislákol még a lét
csukott szemmel érzem
koromfeketén párázó folyó
hullámaival vissza-visszavisz
sodor 

régi veszett part felé
szorító szívképek elé állít

felmagasló 
sóvár vágy katedrális
szemébe hulló hajjal
ott az arca
fehér szálakat
szélsebesen homlokára marta
a
tökéletlen tört pillanat

lencsevégre kapott kép
apám a makulátlan
talán elfeledte
zsebébe csúszott szaru fésűjét
padon ül
templomkertben emberek
mosolyog talán felnevet
most
mellém áll

 
húzom ravaszul a  néma perceket
álom mezsgyén
érzem vállon fog
ölel
könnyek nélkül
érintését soha nem lophatom el
koppanó kérdésem
választalan marad
tejfehérré szelídül
felfeslő
iramló pillanat
míg magamhoz szorítom
mozdulatlan káprázatomat.

Tűzvész helyett...

Felébredek még éjjel

neszek sóhajok

falak

halkuló zuhogásban

hallom hangodat

takarómra

ráborul

a

régi kábulat

hiába küzdök legyűr

s nem ereszt

égre szór már szunnyadó tüzet

hozzád lök

az őrült képzelet

mázsás magányban

lépsz új csapdás utakon

társadul szegődik régi irgalom

elveszettnek hitt szívhű mondatok

bennem szítanak

láva folyamot

mert álmomban újra mindent
mindent lehet

felém kiáltasz
élő esküvéseket

tört rugói ódon vekkereknek

engednek

hát

az idő kerekeknek

kezed csitít

szűnő fájdalom

már nem szorítja úgy a mellkasom

átkok helyett felzokog a csend

helyére áll a szürke ósdi rend

nem gyullad fel többé semmi sem

egy kérdés éget soká

idebenn

üszkeit szerelmes éveinknek

szétfutó álomlángjaimban

meddig keresem meg?