Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2018. szeptember 25., kedd

Emlékező...




Veszteségeink szaporodnak, győzelmünk a mindennapokban való megelégülés.
Drága Barátaim! 
Emléketeket, együtt töltött óráink örömét, bolondságaitokat, bolondozásaink ízét megőrzöm.
Ti már sokkal többet tudtok...
R. Zs
I. F.
 
Babits Mihály:LAODAMEIA


Milyen bort adtak, a föld fiának
a kegyetlen istenek,
hogy attól örökre részeg
s szenved mig a sírba száll?
hogy él ahol élni bánat
és küszködik és szeret,
ahol bűn lenni merésznek,
ahol szeretni halál?
hogy tudva is űzi lázát
végzete torka felé
és kergeti azt ami messze
s elereszti ami közel;
elhagyja nyugalmas házát
és mind ki őt szereté
s csak akkor látja, ha veszve,
hogy boldogsága vesz el?
Bolond akarás a férfi bora,
a nő bora bús szerelme,
sajtolva kínnal a fürtből,
amelynek vágy a neve,
a sors buta lába gázol a
lélek kádjában ütemre
és ömlik a vérző fürtből
a bor vérszínű leve.
És mint akit ért kígyómarás,
számára fű nem terem:
a férfi bora bolond akarás,
a nő bora bús szerelem.

2018. szeptember 23., vasárnap

ŐSZ

Ősz

Itt van megint
komor színekkel int
beköszön
süvítő hangjában némi tettetett közöny
tetőn esőcsepp kopog
esik
csorog
 zörögnek
csapódnak
nyári hévre vágyó ajtók
ablakok

bezárkózott a világ
a
fény kívül rekedt

nézlek
fakuló szívképek
egyszerű a képlet ahol túl sok a szürkeség
használom emlékeim szépítő parázsos színkészletét

hajadba borzolok
szerelmet kócolok
habcsók édes szavak
zümmögnek tudatom pereme alatt


játék
remek

felhőkön túl
nap kever friss éles fényeket

új
reggel
nekem
neked
esik
csöpög
pereg
nyári portól koszosak az ablaküvegek
mégis látom
ahogy
billegő kis mosolyok
csiklandozzák cudar kedvedet
tüskés burok reped
s
érkeznek
barnás
bolondos
zizzenő
őszi üzenetek.

2018. szeptember 21., péntek

Kései nyár a kertben...





Bokrok alján
tűz
láng
virág
remeg
nyári hév perzselt nyoma foltozza a gyepet
kék csíkokkal feszül felettünk az ég
messze szálló gépek nyomát figyelem
tágul az űr
túl
hegyeken
tengereken
gondolatom velük repül

itt
utolsó tán a rózsa
utolsó
múló szenvedély
bort kortyolunk koccan a pohár
mit nem adnánk semmibe hulló
bolondos csókokért

nevetsz
szemed sarkában ráncok
pókháló akad ezüst hajadba
őszi szál

ősz
szitál
rőt levelekkel szívünket rohamozza
ezerszer súgja
nézz fel a réz színű lombra
vége már

előttünk fénylik  telt gyümölcsös tál
szőlő nedve buggyan
édes levétől részegül a száj

nézd
kertünkön túl hideg szélsöprűk
szédült táncot járnak
vén ködöket vonszolnak
könnycseppel terhes felhőket cibálnak

ma
még
vállunk simítja lágy leheletével a kései nyár
ne gondolj most az elmúlásra
vágybomba robban
éget
kezed ha érint
szikrák cikáznak át szétszórt csavargó szívemen
 csábító mosolyú távoli fények
hűvösben kutakodnak
ne hagyd hogy elillanjon velük a szerelem.










2018. szeptember 19., szerda

A hangod megmarad



Már nincs kinek
mégis
megírom
neked

tegnap aranyló délutánban
a
kertben jártam
talán éppen ott
hol
a
táj szépsége téged megfogott


valami félelem átfutott rajtam
nem vagy már
nem állsz meg földi réteken halkan
aztán
ahogy
jött
illant is a gondolat
pazar öröm áradt szét a napban
néztem a vizet
szélben hajlongó sárga virágokat

és
este
égi titkokat keresve
megtalált a bánat

elmentél a csillagok már felőled sziporkáznak


fáj ez a nagy űr
könnyek közt alig látom a betűt
hiába olvasom
"amit írsz gyönyörű"
hiába
zsémbelés
dicséret
az
ég
eltakar
elfed
elvesz téged

sokadszorra hát sikerült
neki
szép hangodat fogságba ejteni
nem érkeznek többé szívbe szorult mondatok

éjszaka van
a
palmürai romok dőlt oszlopai fölött szitáló csendben
pihensz talán
vagy
meglelted utadat végre
a
csillagmiriáddal ékesített végtelenségbe....
 
 
/I. F.!
Nem feledem azokat a hosszú éjszakákat, amikor - megszökve a monoton világból - órákon át versekkel töltöttük meg az étert... azok a szavak, mondatok, kincsek megmaradtak nekem./
 

2018. szeptember 17., hétfő

Szerelmeim a szavak




Szerelmeim a szavak

Megrohamoznak a képek
készületlen hajnali szépek
mikor az égi kupola még bársony-kéken ragyog
jobb leírást e pazar pillanatra nem is találhatok
a
csillagár közt már élet mocorog
felszálló gépek firkái a légnek
portyázó műhold lassan halad
a
hold sápadt sarlóvá apadt

szerelmeim a szavak
mégis kibabrálnak néha velem
hiába
billeg minden szó aranyos tollhegyen

leírhatatlan hogyan s miképp
de
változik a kép
az
éj bársonyába halvány pír vegyül
minden jámbor csillag eltűnik 
elmerül
valami ismeretlen mennyei tóban
álmosan keresem pihenőjük hol van
a
pirkadat már buzgón ringat csillanó hullámokat
játszi könnyeden víz csobban
az
első hajó villanó lámpafüzére üzenetet küld
tovább adja jeleit a part menti fűz
bokrok és a fák
tovább és tovább
a
világosság korai lábnyomát már a kertben is látom
pókok moccannak
hajnali lakmározáson háló feszül

magam
vagyok
teljesen egyedül

szomszédomban fuldokló öregember
árva nikotinos magányába
beleszól a lét
munkára fel
kurjant a jelen
krákogástól torzult arcát nem is ismerem

szanaszét röppen rendetlenül gyűrt diólevél
madarak repülnek korai élelemért
aztán
újabb
távoli neszek és hangok
messzire vivő vonatzakatolást hallok
kerekek lódulnak
indulnak gépek
messzi utakra siető léptek

tűnik az égi pazarló igézet
lenge
rózsásra festett feslő fátyolon át
mezítelenre vetkőző tobzódó világ

koppanó dió neszére eloson a nyár
roppant csendek ideje vár
orromba fészkelő őszi fanyar illat
földi valómba könyörtelenül visszaráncigál.






2018. szeptember 7., péntek

Nyár végi pillanat...




Nyár végi pillanat


Török kontyok
bársony bordók
sárgák
pirosak
méhek bújócskáznak
tárult szirmokon tükröződik a nap
bimbók
szerényen bókolva virulásra vágynak
ügyet sem vetve hogy vége már a nyárnak

érett gubó száradt kóróját becsapja
türelmesen vigyáz a megérett magra

pillanat
alatt
pillangók
röppennek
rozsdaszín szárnyak
magasba kapnak aztán keringve partoldalra szállnak
csalják tekintetem
magasba
messze
még
egy-egy
visszarebben
hintázni vágyik virágkelyhekben

csendben
távolodó hajó húz hosszú fémes csíkokat
kormorán bukik alá
víz fröccsen
nem fogott halat

darázs
döng
dong
keres
virágportól bódult
részeges

pillanat
perc
óra
szorgalmas
pók
sző hálót tüskés rózsabokorra

ősz illata terjeng
finoman
lágyan
csiga búvik
szirmait vesztő
álmodó virágban
gyönyörködöm ezernyi nyár végi apró létcsodában...







 Török konty - legényrózsa - zinnia...

2018. szeptember 6., csütörtök

Óvoda, iskola ki a csuda jár oda???

 Elkezdődött hát...

Iskola, óvoda meg mindenek.
Gyerekek hatalmas táskákat cipelnek, szinte orra buknak vele. Mi lehet benne, mivel lehet tele?
Kicsi, kopott táskákra emlékezem, nem volt rajta csillámpóni, más gagyi mesehős sem.

Egy régi táskára gondolok:
Apám titkos bőr táskájának nehéz illata ma is orrcimpámban remeg.
Szekrény aljában volt a rejtekhelye, néha titokban kukkanthattam bele. Grafitok, tollszárak, néhány radír, aranyhegyű toll tanulmányi sikereiért.
Hol vannak már azok az évek. Unokáim új óvodába, iskolába léptek, bevallom izgulok. Hat éve már, hogy én óvodába nem megyek, de itthon azért meg-megtöröm a csendet. Új tanév és új ügyes "hétfői" gyermek...
Beszélgetünk, összevissza kuszálódott hangok. Első az" ELLLLL", ló, lila, liba, légy...
Leírni is gyönyörűség, ahogy igyekszik, ahogy akar. Ceruzát fog, rajzol, számol, nevet, játszunk, majd még egy kis zene is jöhet... Ősz van már - az évszakokat lassan meg kell majd ismernie. Boldog gondtalanság szemében villan. Nem fárad - azt mondja azért jön hozzám el, "mert mindent tudni akar" s időnk gyorsan elillan!!!
Rajtam nem múlik, elfut a hét, új hétfőt várva szorgalmasan készülök a "magányóvodámra".




2018. szeptember 3., hétfő

Elsős versike... P. S. P-nek szeretettel!!!

Iskola előtt...


Zuhog az eső
lassan cammogok
kert sarkában ázó labdákra gondolok
a
súly
vállamon nagyon nehéz
pocsék a korai ébredés

fázok
morcosan lépkedek
anya
kiflit nyom kezembe legalább nem éhezek

fejemben jár ezernyi gondolat
milyen lesz ma az iskolapad
és
a
tábla
kréta
mire jó

Mamámnál úszik-e ma is vitorláshajó

tanító
néni
bácsi
sok idegen gyerek
egyetlen egyet csak megismerek
új
utca
új
ház
fényes ablakok
eső zuhog
s
én
még álmos vagyok
nézem az ázott tereket
fülembe kishúgom nyekereg
nővérem mellettem andalog
anya
apa
mondja hogy nagy vagyok

mamám
de tán a Zsömle kutya is
partoldalán hagyott ázott taci is
várta
hogy
még vele legyek
itt
a
kapu
előttem
talán bemegyek
nagy betűkkel kiírva áll
ez
itt
egy
ISKOLA

olvasni
számolni már tudok
fociban nincs ellenfelem
de jó lenne még kicsit a kuckós meleg
mackós óvoda
nekem.

P. S. P.
verse

2018. szeptember 1., szombat

Őszi szellő

 
Itt vagy már te hamis

nézek
túl
a
párába vesző messzi partokig
és
nem akarok hinni neked
 
meg sem értem hajnali üzeneted
magasan a nap
ragyog

zizzenő levél
földre
még
nem
ér
de
túl már sárga foltok

hazug
ostoba
koboldok
csorgatnak szanaszét rozsdás színeket
vízre hajló ágon
aranyszín remeg
sárga foltok az erdő mélyiben
őszt
sejtenek

ostoba jelen

még
a
nyarat
ölelném
őt
hívom
kérlelem

maradj
forró csókodat ha tarkómra nyomod
elképzelem
hogy
porban
játszadozó
csodákat álmodó
boldog gyermek vagyok.