Búcsú és érkezés

 

Mennyei kékkel fogad az alkony am​ikor belép​e​k​ ​a kapun

​t​ávolban ​​sötét ​​felhők között ​b​ujkál​ a hold

p​iros gömbje halvánnyá szelídül

végéhez ért ma is az út

az

éjszaka szárnya lassan libben

szélesen elterül

 ég és föld óvatosan egymáshoz selymesül

kitárva egy másik

égi kaput

parttalanná válik a kép

sárga pikkelyek szanaszét

vén hársfa levelét kerülgetem épp

felfénylenek utoljára 

sejtetve milyen törékeny a lét

borzongatóan szép ez a perc

vállamra repül az ősz

engedem

az

idő most nem harcol ellenem

 

tarka színekkel kápráztat de tüze szelídül

mesevilág

égig nyújtóznak rézvörösen a  fák

kopott napi trükkök helyét

elfoglalják hosszúra nyúló szikrázó éjszakák

itt-ott zizzen még az ág

madárka moccan

fészkén igazít keveset

elköszönnek utolsó fuvallattal

októberi bronz lombokat tépkedő szelek

 

nem mozdulok

fogva tart az illat

nyers

fáradt de mégsem hideg

bokám körül bolond táncot járnak

fáradhatatlan búcsúzó falevelek

hajók úsznak a vaksötétbe

lassú a hegymenet

távolodnak a vízen tükröződő

torlódó éles színek

 

ma este

kertem varázsos álomba merül

kifigyelem a nyársirató csendben

míg minden szépen helyére kerül

 ellobban az utolsó rózsa

engedelmes szirmát maga köré szórja

lassul az alkonyatba belezümmögő kicsike bogár

eltévedt pille lámpa csábító fényébe száll

a

hold aranyzsinórt von a folyóra az óra szinte megáll

 

búcsú és érkezés

 

belém karol átölel a magány

eszembe jutnak koptatott szavak

 morzsolódó sok ezer pillanat

egymás után peregnek az évek

elsuhan az ősz is úgy ahogy legszebb percünkben

elszökött a nyár

léthullám kavarog bennem

elindulok egyre csendesebben

gyertyafény lobban

emlékeim vággyal terített roskadó asztalán.

 

 

 

NÓGRÁDI ALKONY

Alkony

Homályba vesző távoli dombok

sárguló lombok

tárulkozó völgyek
ösvények
tölgyek

vörösbe öltöztek

réz csíkokat

vet sebtében rájuk a nap

leveleket táncoltató alkonyi szél
rángatja
cibálja
kopottas ruhájukat

út

kanyarog

rég látott képek szívemhez érnek

ott

a

füzesen túl már vége

határfolyó

átellenben hegyek magasodnak fel a messzeségbe

az

ég

végtelen tarka tábla

tüzes jelekkel összefirkálva

szürkék
vörösek

feketék

olvadozó világoskékek

merész lilák

rózsás pír

fodrozza az alkonyi fényorgiát

csipkék a fák

kormos ágakon átragyog kései sugárnyaláb

reményét veszítő kicsiny világ

éhes kutya falat után kutat

kő kereszt talapzatánál szemétkupac

szanaszét sodorta a szél

bodros borjak

fehérek

barnák

legelnek

 tágas rét zsenge füvét
komótosan nyelik

esteledik

szemközti domboldalon egy parcella
frissen szántva

magvait ölelni vágyja

szomorú
 szép
elhagyatott vidék

szétfoszlott térkép

viskók és omladozó kúriák

lámpa sehol sem ég

nem világol más csak a hold

éles kanyar

fényes utakra csal

hátam mögött tűnik el az utolsó nógrádi bucka

őz
ina feszül

kiugrani készül a feketéllő
kanyargó útra...

Bíbor alkony

Káprázat

bíbor alkony

hajó jön

s

a túlsó parton

már álmokat

takarnak

égig a fák

csak állok

nézem

hogyan közeledik  az est

folyónkra

árnyakat fest

földhöz lapuló virágok illata

öleli bokám

madarak lakmároznak

vén cseresznyefán

versengve szállnak

eperfa csúcsára

fel

megrészegedve 

buggyanó gyümölcstől

hancúroznak 

hangjuk

messze száll

oly 

soká tart az édes bódulat

míg rájuk hull az utolsó

halvány 
sugár!

Éjbe simuló

Alkony tapadt
a
fákra
túlsó part felé
rikoltó sirály suhant
eperfámon
két dundi feketerigó gyerek
szárnyat próbálva
apjához igyekezett
illat
édes
álmos
hosszan tartó
kert szerelem
hinta repít fel
messzire látok
friss nyílt tereket villantó
törékeny
megálmodott világot
hajó dohog
kigyúl rajta egy lámpa
töretlen
fényvarázsa
szememet vonzza
hívogat
magányom
hidat fonó holdvilága
jelzi bevégeztem
éjbe simuló
szép napomat.

Nyári alkony

Átölelt és szorosan tartott
lágyan csókolta homlokom
az utcán szerte dal visszhangzott
rigó súrolta az árnyakat
Ő jött mögöttem észrevétlen
tarkómhoz ért megsúgott titkokat

szívem vágyódón beleremegett
s én nem törődtem már semmivel
mindegy volt a földi sok teher
szórtam dobáltam le a súlyokat
éreztem rég feledett útra újra hívogat

bokrok fák fölé magasra emelt
lebegve nézem messziről
a június esti fényeket
mindent megmutatott
az élet falakon át
gyönyörűséget és halált
szürkébe hajló villanó eget
madárdalt rózsát szellőt illatárt
kihalt volt az út sehol egy lélek
tükrös folyómra már nem hullott sugár
belém karolt s nem engedett el
csak kapunyitáskor
a hársvirágtól terhes
fák lehajló árnyas ágainál.

ALKONY

Nézd csak
a

tél már mindent
fehérre festett
hiába
szitálja rá
szürkeségét
fáradt alkonyat

halottnak tűnő
jeges világban

veled
együtt látok
földre hulló
ezüstös árnyakat



már tűnnek el
mind
mind
egyre messzebb
elhalkulnak fájdalmas sóhajok


Te ott
én tőled
messze
messze
mégis
egy ablakon át
látjuk

a

sötétben
felfénylő

legelső csillagot.