Álom előtt...

Mikor este álom előtt

felidézem a múlt időt

válladhoz hajlok csendesen

és

csak

azt

az

egyetlen

elvesztett csókot kérem

keresem

az

utolsó

be nem fejezett ölelést

sejt lázító vad remegést

mikor este álom előtt

felbillentem a jelent

s

homályba vész a gondolat

megérintem arcodat

simítom és csodálkozom

mitől bársony

nem is tudom

mikor este

elvész a ma

reményt szül vajúdó éjszaka

hogy

soha

soha

nem múlik el a pillanat

szád

szánkózik tarkóm alatt

bőrömön ezernyi bomba

robban

s

bújnék vissza karodba nyomban

könnymaszatos az ébredés

eggyel több nap

szerelmed nélkül árván

éhesen

hulló hajszál összegyűrt párnán

egy

sem

tiéd

álom játszik velem

s 

kísért hogy visszalopja a régi

szívolvasztó hosszú ölelést.

 

 

(RÉGI VERS ÚJ NÓTÁVAL) 

https://www.youtube.com/watch?v=RzWoetJghoE

Őszbe hajló...

Kuporgok

fázós gyerek

megnézek minden távoli

álmokkal viselős 

puha felleget

százszor

ezerszer

súgom

neved

kerestelek

eltakar kanyargó út

létkusza ösvény

hiányod

szédítő örvény

kételyek közt

magasra gombolt gallér

hangod

idézem

hátha egyszer szívemben elfér

alkudozom

kérlek

simogass

ringass

kicsit

dúdold régi dalaink

visszhangjait

esőcsepp tükrök

hintáznak

őszbe hajló ágon

dermedt mosoly

sápadt virágon

hol lehetsz

melyik szirom takar

vastagodó

barnás

vörös

avar

emlék törik

ősz pompájában

kutatom

elveszett

arcvonásaid

guggolj le mellém

szoríts magadhoz

melengess kicsit

meséld el újra szép tegnapunk

fénybe bugyolált távoli játékait.

Ősz felé...

Ősz felé​

Kopott kövek

kanyar

jobbra nagy fordulat

egy

villanásra hátra nézek

meglátom messzi arcodat

vagy

inkább

hozzád képzelem

míg

rég látott alakod feltűnik hirtelen​

görbül az út

romos falak

rossz kerítés

takarnak el

szemhéjam alá űz a gondolat

megszorulnak a szavak

szívem mégis hevesebben ver

hogy

hálát adjak érted

elég egy pillanat

eltűnsz míg röpke sóhaj belőlem felfakad

villanásnyi idő csupán

aztán

végig nézek az okker szegélyű

lustán ballagó Dunán

ladik billeg

nagy az aszály

borongós

fakuló csókkal búcsúzik a nyár

s

egy

kisfiú a sekély vízben bátran lépked

maréknyi kavicsot a felhabzó folyóba

gondtalanul

dúdolva

dobál...

Sziromrobbanás...

Felrobban a nyár

tenyérnyi szirmokat  csókol a pillanat

éhes a hajnal

mohón mindent felfal

tüskés fények égetnek

egekbe szökik a láz

bokrok és fák

alatt

szirmok szomjasan hullanak

új

színt mázol arcára lassan 

lustán a világ

pókháló ezüstje villan

erős a szál

árnyak

suhannak

szívemet méricskélő illat remeg

noszogat

sürget

keresselek 

villanófények

idéznek

ostobán

temetettnek hitt nyarakat 

elhagytál és elhagytalak

évtizedek múltak itt bukdácsol bennem mégis a szó

szerettelek

súgtad

szótlan magányod ma is felsebez

arcodon - ha látlak - nincs más csak a bánat

pengés fájdalom szürkén tapad

 hiába

szólnék

nem érnek el a hozzád hajló szavak

kezed a vállamon ma is kísér

megáll a perc

s

az

első sárgult levél már földet is ér

ősz szökik kertembe óvatlanul

s

egy

eltévedt

könnycsepp csendben

elveszetten

kézfejemre hull...

SZÍVVIHAR

SZÍVVIHAR

Mohón éhesen kavarog a víz

s

te

óvatlanul

bódult táncba hívsz

sötétbe csomagolt fellegek felett

kettőnknek
közös napokat képzelek

ölembe hulló ezer apró emlék

nem mondhatom hogy itt jártál nemrég

huszonöt évnyi tegnapok súlya nyom

szívemhez kapok

kibuggyan a könny

régi szerelem

lépteinket összepréselem

érintések

szavak

sóhajok

arcomból tincset simító suta mozdulatok

néhány grafit nyom

vénült papíron
szívemben él
merre lehet nem is gyanítom

élünk

ugyanaz a reggel kelt fel

ugyanaz a parti illat csalogat

nézzük a túláradó folyót

ladik billenést

rohanó vizeken fehérlő hajók verte habzó hullámokat

rég volt

elárvult napok 
a
sors nekünk talán mást is tartogatott

kinccsel áldott
útravalót adott

kövecskéink

ügyetlen

kacsáznak

nyoma sincs már viharként ránk szakadt

sebző boldogságnak

ne faggass

csak egy kavics

parányi

barna

emlékeztet arra

az

 őrülten ölelő
májusi szívviharra.

PÓKHÁLÓ

Korán és rosszul ébredek

nehéz nyomasztó álmok

satuba szorítják szívem

s

a

szürke világot

éjszakai képtelen képeket

takar végre a reggel

nap

süt

kibámulok

fényéhes szemekkel

patyolat a kert

eső és nap fürösztötte bokrok

pókháló ötlik szemembe

átszövi a lehajló gyenge virágot

háló feszül

fényes csapda

ki korábban kel

tán még az alkotót is rajtakapja

moccanó

emlékek

téphetetlen szálak

arcod

hajad

sóhajod

ujjam hegyével simított tájak

szád

s

ahogy

 vágyad nyakamba csókolod

nagyon hiányzol

súgod

magány ellen felszökik lázad

reggeli fény bukfencezik

ki lesz az áldozat 

itt

selyemből szőtt hajszálvékony szálak

gúzsba kötnek

öröm pattan

eltűnnek szorongató éjszakai

árnyak.

NYÁRIDŐ.... 1.

A

fű

magas

lándzsás virágok

tűzlángban égnek

kezed a vállamon

szád sarkához érek

pillád hegyén keringőt jár az álom

múltba futó utak

a

végét sohasem találom

kanyargós

döcög

frissen mosott dombok között megül a csend

széjjel kenődött festék

harsány zöld és méla aranysárga

selymes kalásszal ringó búzatábla

a

múlt

csöppen

elénk

sugaras kék egekben

madárfióka próbálja gyenge szárnyait

az

idő lágyan áradón telik

csordogáló emlékpatakok

elsodornak minden kacatot

sóvár kis szelek körbefonják a délutánt

arany

pigmentet

kevernek

mély patinát vonnak

az

ég

távolba vesző fényes hajlatára

felhő burjánzik

lustán készülő habtorony

eső

lesz

nemsokára

 árnyék hullik szívünkre és a tájra.

Aratás előtt

Ma is fogva tart a kép

magam előtt látom végtelen búzatáblák létüzenetét

légbe hasító lándzsás kalászok hirdetik

itt
élet

mag

kenyér

születik

szakállas búza leng suhog a szélben

könnyedén

kápráztatja szemem

elmerülök e gyengéd neszezésben

párás tekintettel hajolok fölébe

kalászait kezemben tartom

míg megfürdetem arcom

millió emlék támad

látom apámat

 nagyapám kérges keze súrolja homlokom

kaszák éles suhintása még várat magára

hogy

érett aranysárgás

szálak hulljanak a földre

gabonaszemeket kóstolnék

lágyak

nyoma sincs még éles életteli

roppanásnak

csend feszül az ég alatt

idő míg megtelik a mag

forró ízét keresem régi nyárnak

idegeimbe égetett vágyak

borzongató gyönyörű életrobbanás

ketten vagyunk

őseink szavát nem hallja senki más.

/2014. 07./

Régi nyarak igézete

Míg jóllakottan habzsoltuk 
bolond nyarunk
nektáros ízeit
arcunkon mézpermet csillogott

bőrünk borzolták
fülledt éjszakák után
hajnalunk
friss szellő hullámai

esténk tikkadt vándora
a
csend
nem találta testünk frissen vetett ágyban
éjlugas alatt
ért bennünket a mámor
szabadon szálltunk
miénk volt
minden végtelen
csillagos
szerelemvillámos éjszaka


nem éreztük  magányos
didergő esték lázát
mikor nem elég

vállunkra vetett kendő
forró tea
kályha lobogó lángja
fázó testünk remegését
pohár bor sem zabolázza

még

súgjuk
míg
karmos hideg fészkel ölünk körül
dörömböl szívünkben
magányunk vértolulása

álmunktól remélhetjük

csupán
emlékeztesse sejtjeinket
gyöngykagylós nyarunk
fénytajtékos vágyzuhatagára.

 /Az Érdi Írka verspályázaton ma átvehettem e versemmel a fődíjat! Köszönöm./