Ernyő alatt - ÉLETLIFT

A késő őszies, komor, nyirkos időben Ő is inkább a benti pezsgőfürdőben pihent, arrébb húzódva mutatta maga mellett a szabad helyet, miközben biztosított a víz alatti sugarak jótékony hatásáról.

- Három hónapig is fájdalom nélkül tudok élni, annyira jó a gerincemnek - kezdte a beszélgetést.

Előbb a fürdővíz gyógyító hatásáról beszélt, de hamarosan szóra, figyelemre kiéhezetten osztotta meg velem, az idegennel élete apróbb részleteit is.

Mondhatni magánytalanítottuk egymást egy röpke órára a medencében. Érezhető volt, hogy ritkán beszél, s talán sohasem tárulkozik. Robosztus felsőtestű főhősömet nevezzük Bélának, minthogy az is a becsületes neve.

- Nehéz munkát végzek, kell ez a gyógyfürdő, csak az a baj, hogy nem jöhetek gyakrabban, nem enged el a főnök! Műtét kellene, kés, hátha véget vetne a szenvedésnek, de az orvosok nem akarnak még megműteni.

Aztán épp úgy, ahogy halkan bugyogott a víz, úgy áradt csendesen belőle a szó, hogy errefelé hogy, s mint vannak a dolgok.

- Gyerekek, család? - érdeklődtem.

- Senki! Négy gyerekem van, de egy sincs igazán! Elváltam - mondta is hogy hány éve - és belemerültünk történetébe.

Beszélgetés közben ránk esteledett, a sötétben, párában alig lehetett már látni az esernyőt tartó kislány szobrát.

- Holnap 10 körül itt leszek a kezelés után szólt- s, amikor lejárt az ideje elköszönt.

Másnap aztán egyikünk sem volt ott, én a nyitott medence forró vizét, és a pezsdítő, csípős hideg levegőt választottam. Valahogy délután volt már, amikor felbukkant kint, s úszott néhány hosszt a meleg vízzel telt medencében. Majd átült mellém a vízsugarak alá, s hamarosan ismét megeredt a szava.

Így lassanként kikerekedett a kép.

- A falu második embere én voltam, rögtön a pap után! Mindenki ismert, mindenki becsült! Hentes és mészárosként jó életet biztosítottam a családnak. A feleségem emelt fővel mehetett végig az utcán! Nem engedtem dolgozni, azt akartam, hogy otthon maradjon, s hogy jobb élete legyen a családnak, mint nekem volt. Apám keményen ivott, sokat vert, nem tanulhattam, pedig volt fejem hozzá, tizenkét éves koromtól dolgozom. Munka, munka, munka volt mindig. Húsz év telt el a feleségemmel, amikor egy késő délután munkából hazafelé betértem egy sörre a kocsmába. Ott változott meg minden!

Egy fiatal srác odaszólt nekem - Béla bácsi hazakísértem a feleségét! S hát utána megesett a dolog!

Megfordult velem a világ.

- Idd meg fiam a sörödet, - fordultam felé - mert egy darabig eztán nem fogsz sört inni! És úgy megvertem, hogy mentő vitte el...

Otthon kérdőre vontam az asszonyt! Fájdalmas kérdés volt, legalábbis neki, mert megütöttem úgy, hogy átzuhant a másik szobába.

Néztem az erős, izmos férfit, még egy legyintése is félelmetes lehet.

- Nem vette észre, hogy baj van?- kérdeztem, alig leplezve a döbbenetet.

- Láttam, hogy kortyolgat, iszik néha barátnőkkel ezt-azt, de nem vettem komolyan. Aztán jöttek a rendőrök, megrovást kaptam súlyos testi sértésért. A srác jó darabig nyomta a kórházi ágyat.

- És mi lett a házassággal, mi lett a családdal?

- Négy évig kínlódtunk még, de odalett a bizalom! Húztuk vontuk egy darabig, aztán jött a válóper, ami hosszabbra nyúlt, mint a rétestészta. Az asszony ellenem hangolta a gyerekeket, és mindent elperelt közben! Két házunk volt, az övé lett mindkettő. Az autó maradt meg nekem, azt összetörve kaptam meg, de végül csak kijavíttatta. Megóvtam az első bírónőt elfogultsága miatt, de a másodikkal sem jártam jobban, elvált nő volt, kihúzott alólam mindent! Nem érdekelte, hogy mennyit dolgoztam, s hogy földönfutó leszek. Azt mondta, hozzak tanukat, s  bizonyítsam, hogy a feleségem nem járt el dolgozni, hogy mindenünk az én keresetemből lett.

Akkor kérek egy buszt! - feleltem neki, mert az egész falu eljön tanúnak! Végül aztán, mikor már a nyolcadik tárgyalásnál tartottunk én már nem bírtam tovább! Megmondtam a bírónőnek, hogy több tárgyalásra nem jövök! Elegem van!  Kimondták a válást, s ki azt az ítéletet, ami kisemmizett.

És vége lett! Meg nekem is.... Inni kezdtem, két éven át csak ittam és ittam. A legutolsó nyomorult hajléktalannál is nyomorultabb lettem. Hideg pincében, itt- ott húztam meg magam, koszosan, rongyosan, mosdatlanul...

Egyszer, amikor már nem bírtam tovább elmentem anyámhoz. Anyám elájult, amikor meglátott...

Rokonok hoztak nekem ruhát, anyám kitisztázott, fürdés, borotválás, rendes gönc. Minden!!!

- És mi lett az itallal? - kérdeztem halkan.

- Letettem a poharat! Nem mondom, hogy semmit sem iszom, de úgy, hogy a sárban fetrengjek, úgy már soha többé!

Anyámmal éltem egy ideig, törődése megmentett engem. Múltak az évek, anyám meghalt, s a testvéreim kitúrtak az örökségből. Hosszas huzavona után végül csak kaptam valami pénzt, abból az egy millióból vettem egy rissz-rossz kis parasztházat, azt javítgatom, hogy ne kelljen mindig a tehenészetben aludnom, a marhák közelében.

Mondhatjuk úgy, hogy most marhapásztor vagyok. A gazda rendes ember, ha lejön a telepre elsőként velem kezel. Nézi is a kisfőnök és dühös! A kisfőnök nem érti a dolgokat! Neki csak a pénz számít! Mint az előző helyen is! Pedig volt ott pénz, terepjáró, vastag tárca, de adós maradt a fizetésemmel, hiába állapodtunk meg... Szóltam neki néhányszor, hogy nem erről volt szó, de csak hitegetett, aztán egy nap meguntam, összecuccoltam és ott hagytam az egészet, a fizetés persze ugrott. Hívott telefonon, fenyegetett, hogy ki fogja a traktort vezetni, mi lesz a szénával, állatokkal?! - de az egész akkor már nem érdekelt! És kezdődött minden újra! Másik állást kerestem, s most építgetem a kis házamat.

- Gyerekei, unokák?

- Azok?! Azon gondolkodom ki örökölje majd azt a keveset, ami utánam maradni fog, mert hogy az én gyerekeim nem érdemlik meg az biztos!!! Váláskor két gyerek az anyjához pártolt, a másik kettővel tartom a kapcsolatot, de az unokákat így is alig látom! Budapestre fel tudnak menni, de hozzám negyven kilométerre soha. Arra gondoltam, hogy elhunyt élettársamra lányára végrendelkezek, az a lány mindig jó volt hozzám, szegény anyja hamar elment. 

- Holnap pecázni megyek, ha fogok valamit lefagyasztom és pénteken majd hazaviszem. Több halastó is van itt a közelben, délelőtt pecázok, csak később jövök a fürdőbe. Vettem két nagy szemeteszsákot, s ha akkor is esik még eszkábálok belőle magamnak esőkabátot. Hétvégére hazanézek, a kacsákat, tyúkokat a szomszédra bíztam. Évek óta járok ide, november végén eladják a kis házat, ahol megszállok, így ki kell találnom valamit, hol legyen jövőre szállásom... Még egy hetem van hátra a kúrából, aztán néhány hónapra megszűnik a fájdalom... Maguk meddig maradnak?

- Mi holnap dél tájban indulunk haza.

 Ültünk a medencében, cserélődtek a népek. Néztem kemény arcát, fáradt tekintetét - körbe értek a gondolatok. Előttem egy lemeztelenített sors, egy végig küzdött élet romjai. Arra gondoltam vajon lesz-e valaha kegyesebb hozzá a sors?

Tudja - fordul felém a - maga az első, akivel itt beszélgettem, aki meghallgatott.

Nézzük az olajosan sötét vizet, különös árnyak vetülnek és fények törik át a vastag párát.

Ernyő alatt.... életmesék...

Esett, vagy szitált, az ég mindig "csinált" valamit.
Már megint esik - mondtam és nyakig merültem a barnás, kátrányos illatú kis medencében. Bugyogott a víz, a dögönyöző vízsugarak éppen ott találtak el, ahol kellett. Derekam, hátam, vállam részesült a jótékony ápolásban.
Élveztem a csendet, ahogy a hatalmas platánról rozsdás falevelek peregtek, s libegve a medencébe estek.
Gőz és pára,  köd szállt a távoli tájra.
Csend!
Egy darabig jó volt, nyugtató, ringató, álom szélére sodró...
Csak a varjak hangja hallatszott néha, kopasz, égbe nyújtózkodó vén fekete fákra szállva beszélték meg a napot, azaz a naptalanságot.

A kislány pedig csak állt, álldogált az esernyő alatt... ki tudja mióta.

Jól esett a hideg és meleg váltakozása, a szeles fuvallatok friss érintése, de amikor fázni kezdtem inkább bementem és ott mártóztam meg a jó melegben.

Törékeny, madárcsontú idős hölgy lépett a medencébe...
Kicsit bizonytalanul lépett és tekintett szét...
Mellettem éppen üres volt a legfinomabb hely, ahol a víz ezernyi buborékkal pezsdíti a fáradt testet. Úgy véltem nem ismeri még ezt a kényeztető kellemes érzést, így mutattam, hogy van még szabad hely - itt.
Téli idő lévén nem volt sehol tülekedés, kedvünkre kényeztethettük magunkat.
Fáradt, ezerszeresen pókhálós arcán halvány mosoly suhant át.
Aztán beszélgetésbe elegyedtünk.
Kezei, mint gyengülő pillangók mozdultak, ellőttem pedig egy régi szép világ bontakozott.
Gyermekkor, szerelem, család, férj, gyerekek, háború, veszteségek a nagy győzelemben.

A kezdeti keserűséget, a nehéz szavakat elsodorták az emlékek. Felfeslett a múlt! Hallgattam és kérdeztem, néha összekuszálódtak a szálak... sikerült együtt kibogoznunk. 
Boldogok voltunk! - mondta, s ahogy kalandoztunk az időben eltűntek a ráncok.
Fiatal, szép nő fogta gyermekei kezét, egy fiú, s egy kislány, délceg férj, sportoló, aki zongorát vásárolt négy éves kislányának..., s a kislányból évtizedek múlva zongoratanárnő lett, külföldön él.
És az élet ezer kis emléke megelevenedett, volt kinek, volt miről mesélni.
Terhek, betegség, ápolás, halál, bánatok, bajok és gondok mind ott lebegtek felettünk, mint ahogy az élet örömei is.
A pezsgő víz hol bugyogott, hol simult..., miként az arca is.
Nyolcvan felé közeledik.

Az idő pedig repül.
Kint az esernyős kislány már fázós sötétben álldogált....
De mi itt, együtt megmelegítettük a szív fagyos bugyrait!
Búcsúzáskor átölelt és ennyit mondott.
-Fél év alatt az első EMBER, akivel találkoztam!
Köszönöm!

Én is az életmesét!
Óvatosan indult, hogy megkeresse támaszát, a fiát.
Néztem távolodó alakját, ahogy felvenni készült köntösét.