Az idő megy...
Óraszervizelés - Koppenhága reptere.
Rövidke, akár hosszú hétvégének is tekinthető út után, midőn kiléptem a gépből és a lábam földet ért, valami szokatlan öröm fogott el. Bevallom fel is kurjantottam... juhé! valami hasonló hang hagyta el ajkamat. Nagyon meglepődtem magamon. Csütörtök - kedd. Nem olyan intervallum, amely alatt honvágy sajdítaná bensőmet. Különösen nem, ha a szeretetre, a gyermeki ölelésekre, dajkálásra, ölben altatásra és a betegeskedők ápolására gondolok. Az integető kezeket, mosolygó pofikát, durcás felkiáltást és minden egyebet szívbe raktározom, és a legközelebbi viszontlátásig őrizgetem. Egyedül a baba illat nem marad meg... sajnos.
A gép szinte végig felhők fölötti, aranyló napsütésben haladt, hiába kukucskáltam fikarcnyi sem látszott tengerből, hegyből, kanyargó folyóból. Kár! Remek játékot eszeltem ki egyik előző utamon... Ahogy gyermekként a felhőhabokat, tornyokat valamely tárgyhoz, vagy személyhez hasonlítva bámultam a fűben heverészve... fentről hasonlóan így találgathatom milyen rajzolata van egy-egy erdőnek, tónak.... tudják e vajon az ott élők, hogy a magasból a tavacska szív alakú, a városka éppen egy pillangót formáz?!
Nos most a játék elmaradt. A földre lépés örömét tetézték a virágzó fák, az ünnepre készülés lobogói, a gondolat, hogy röpke óra múlva már honi unokázásba merülök... (némi puszi és ölelés tilalommal, nehogy baci/vírus átadás megeshessék).
Koppenhága nyüzsgő repterén, talán nyomasztó mérete, az iszonyú árak, vagy a nagy zaj miatt parányinak tűnik az ember. A világ minden része becsatlakozik e hatalmas véráramba és fut, rohan, indul és érkezik folyamatosan.
Itthon meg egyszerűen CSAK tavasz van. Habrózsaszín, ibolyalila, fehér... örülni a szépnek mindig és mindenhol ér!
