Tegnapi - pozitív naphoz...
Unokás órák után, vonathoz rohanásig volt még kis időm, így a közelben lévő, közkedvelt ikejja felé vettem az irányt. Anno onnan szerződött egyik kedvenc és sokat használt bútordarabom. Ajándék volt, néhány éven át velem együtt használták óvodásaim, majd boldog nyuggerségem elérkeztével verandámra vándorolt, utóbb lábtartó is került hozzá. Mára a sok nyúzástól megvénült, a POÄNG fedőnévre hallgató ülőalkalmatosság oly megviselt lett, hogy cserére gondolok. Lötyögő csavarok, rogyadozás, ilyesmik - néhány napja szétcsúszott és nehéz volt kikászálódni féloldalas öleléséből. Huzata rongyolódik, mosás során összement, s alig tudtam visszatuszkolni belé a szivacsot, mely időről-időre félrecsúszik. Momentán egy bárány bundácskával igyekszem elfedni hiátusait. Nem lévén tettre kész ezermester, aki a kificamodásokat orvosolná kezdtem elhidegülni az egyre kényelmetlenebb jószágtól.
Megválunk egymástól - futott át bennem a gondolat.
Nehéz döntés, nem vagyok a pénz szórás megszállottja, egyébként sem tudom, hogy ez a mihaszna herdálás mennyit árt a föld nevű bolygónak, arról meg pláne nincs fogalmam, hogy megéri e a befektetés, pardon beültetés?! Adatik e még tizenvalahány év a használatra?!
Nem tagadom roppant jó "fotel"- horgolás, egyéb kreázás, unoka döcögtetés, tv nézés, kert bámulás - egyéb hasznos és haszontalan tevékenységek fészke volt eddig. Azonban ezek a kiborulások engem is kiborítanak.
Száz szónak is egy a vége legyen ÚJ!
(Már reggel korán ki lettem oktatva, hogy nem kell a vásárláshoz személyes vizitáció - katalógus, rendelés, futár - és passz. Hát nehogy már látatlanban történjen meg az üzlet... Szerencsére az én gyerekem biztosított róla, hogy szemrevételezés és kiválasztás után ő majd intézi a továbbiakat.)
Betértem, megnéztem - pofátlan rablás, a karvaly tőke netovábbja, mi a fenének ez nekem erre a "kis" időre ennyi pénzért...?! De ha már igen, akkor KÉK legyen, s ne olyan világos karfájú, mint az eddigi, és ne legyen fekete sem. Szóval beadtam a derekamat nézelődésileg és sietve távoztam. Fazonváltás is szóba jöhet, hiszen van már hintázós verzió is, mely Selyemcukorkánk ringatására
kiválóan alkalmas lehet.
Irány a metró.
Örs vezér terén különös a világ. Hömpölyeg. Jó, jó nincs ilyen szó, de majd én kitalálom. Népek mennek le és föl. A lemenés sem egyszerű, de a fel még rémesebb. Mindenki megy a maga feje után, én is. Mindenkinek sietős, nekem is.
Reggeli órán csendesebb. Nincsenek csellengő gyerekek, kamaszok csoportja sem tölti meg a placcot.
Kéregetők mindig.
Egy látását vesztett férfi, kis műanyag tálkával kezében, öreg néne, csak a keze látszik, ahogy reszket benne néhány szál virág, muzsikusok, csak úgy fillérre várakozók.
Nem mindig és nem mindenkinek jut a forintomból.
Most meg rohanós a helyzet, így pláne nem kaparászok a tömegben a pénztárcám után.
Hang üti meg a fülelemet:
Tessék csak eltenni, nem-nem viszem el, majd odaadja másnak!
Sodródás, nem bírok megállni, hogy odapillantsak, fel igyekszem a lépcsőn, érzem vissza kell néznem, s el is kapom a legszebb pillanatot.
Egy férfi magasodik a sötétlila kendőt viselő néni feje fölé, kinek lába előtt a portékája, két "cserepes" árvácska árválkodik. A férfi miután "megvette" a virágot lehajol az apró termethez és ajkával illeti az öregasszony sötétlila fejkendőjét.
Arcukat nem látom.
Szív szorul.
Viszem magammal a mozdulatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése