Írtam volna már napokkal ezelőtt, hiszen a poszt, melyben e téma erőteljesen ki van teregetve elindított bennem valamit. Azután egy újabb olvasmány, kioktatás ízzel...
Nos e hajnali óra csendességében, túl a tegnap családos, unokás együttlét örömein, mely bennem ragyog, s amiért kimondhatatlanul hálás vagyok - szóval ma csak nekiduráltam magam, hogy felelevenítsem szubjektív érzésem túlcsordulásán túl objektív módon a tanulással - tanítással kapcsolatos előzményeim.
Ahogy a mellékelt fotó is mutatja a világ fölöttébb sokszínű, s nem mindig sikerül ideát és gyakorlatot összepasszítani.
Memóriám hanyatlóban, bár sejtem, hogy nem ennek köszönhetem, hogy az érzékeny szóról nem a jelen aktualitása jut eszembe, hanem egészen más valami.
Ezen a héten IS más dolgom volt, s nem voltam képes érzékenyülni.
Kérdés, hogy mi dolga lehet, egy, a falu szélén unatkozó vénasszonynak?!
Elárulom a LEGFONTOSABB!
Életaranyozó órák édes kettesben, vagy éppen hármasban.
Roppant egyszerű és mégis összetett feladat, megfogni a kicsiny, tenyerembe simuló kezet, kezeket és megmutatni a világot.
Fűszálhoz hajolni, kerítésen átbukó rózsát megszagolni, lovacskát etetni és megsimítani, csacsit, libákat nézni, vízbe kavicsot dobni, kerülgetni a pocsolyákat és köszönni a kapitányuraknak!
Ez az én dolgom.
Mondhatnám, hogy a miénk, hiszen ki más lehet az, aki a legmélyebb odafigyeléssel tanítja, neveli, szereti a fiókákat, mint a nagyszülő, aki már nem rohan, nem kell a munkába időben beérnie, s onnan estefelé kizuhanni holt fáradtan.
Mi itt partoldal csendes kis világában az életet tanuljuk, kis és nagy lépésekben, együtt boldogan.
Ezernyi trükköm van.
Ha nem ismert íz kerül a tányérkára fecske papává/mamává lehet változni és úgy becsempészni unoka szájába az új falatokat.
Ételt, italt, törődést, ismeretet adni - tudatosan!
Fű, fa, virág ismerőssé válik - ezt a folyamatot a világ tevékeny megismerésének hívjuk szakmailag. Meg érzelmi nevelésnek, s hosszan sorolhatnám hányféle történés zajlik testben és lélekben, amikor a gyermekre összpontosul a figyelem, akár nagymamásan, akár pedagógusosan.
Áldott napokat töltünk kettesben, és hármasban.
Visszavarázsolódom.
Játszunk, rajzolunk, gyöngy gurul le az asztal sarkán, mely, mint ma is megszúrja a talpamat hajnalban.
Mamás óvodám van. Csatatérré válik a veranda, füzetek, könyvek, matricák, ceruzák, párosításra sóvárgó zoknik, formalyukasztók halmokban állnak az asztalon, s a földön tömérdek fecni, mert a kicsim - a 2.5 éves most vágni szeret a legjobban. Olló a kézben, mosoly a szemben és mindent összevagdos szorgalmasan.
Mozgalmas a nap.
Kert, krea, komp - valami újdonság mindig akad.
Létezésem értelme kiteljesedik unokáimban.
Ebédre sok finom falat.
Lopva nézem, szememmel simítom arcát, arcukat, amikor "VÉGRE!!!!" elalszanak. Mesék, versek, dalok sorban eszembe jutnak, s új történeteket is faragok azon nyomban, amikor a barna loknis hajú megszólal félálomban... olvass még Mama, olvass... - fejből olvass!
S sorjáznak a szereplők - a pákosztos macska, a jó szívű kis kutya, a huncut medvék, jók és rosszak, természetesen minden történetnek jó vége van.
Közben ezernyi kép villan - unokáim, gyermekem arca mellé felsorakoznak sokan. Huncut Konrád, drága jó Jánoska, okos Andrea, gyönyörűen rajzoló Zsanett és Monca. A-tól Z-ig mindannyian.
Egy egész regiment - Alex meleg keze, hálás tekintete, Csaba karolása, drága pillanatok. Meg azok is, amikor hibáztam., amikor rossz voltam, s nem a szeretet hangján szólaltam.
Bevallhatom magamnak, hogy ha megoldom emléktarisznyámat elsőre azokból a fel nem dolgozott, szeretetté nem vált alkalmak hullanak ki, melyekben kudarcot vallottam.
Fogtam kezet, maszatosat, fésültem hajat, melyből tetű hullott ki, fürdettem, hajat vágtam. Meséltem, öleltem, számláltam, és olykor popsira is rácsaptam - jártam putriban, palotában soha. Megszámlálhatatlanul sok dolgom volt, s olykor ma is van.
Pocsolya, sár, nyomor nem taszított, inkább tettekre sarkallt.
Ha visszanézek nem a legszebb, legkecsegtetőbb utat választottam.
Ember próbáltam lenni, engem apámon és anyámon kívül csak kevesen tanítottak, főként maga a teremtő - aki komoly próbákat adott, hogy megtanuljak a tűzön is járni.
S lám itt van a jutalom. ölelés, mosoly, olykor könnyek. Hajnali gyöngyre taposás.
Gyermekként a testi és lelki elemózsiát oly korban kaptam, amikor sötét világ volt, s a könyörületesség egymás iránti érzését szüleimtől és lelki vezetőmtől láttam, hiszen összekapaszkodtunk a bajban.
Ma új szelek, új szavak borzongatnak...
Amitől a hátam bizony, hogy borsódzik.
Nem értem a friss "szakkifejezéseket", elő hát a szinonima szótárral, hátha néhány hasonló szó felbukkan ott, s rávilágít mit is akarnak mondani az érzékenyítés mesterei - de semmi.
Így hát továbbra is csupán humánus ember szeretnék lenni és maradni, ameddig a teremtő engedi, s amennyire erőmből telik.
Gyermekeink kezét fogni, vezetni... amíg lehet, s e felforduló világban semmiféle szélnek nem kitenni - a feladatom nem sok és nem kevés - jó úton, jó szívvel a közös utat együtt megtenni.
Segíteni s az érzelem, és értelem lángját táplálni.
 |
"Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte."
/J. A./
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése