Csak a hangod maradt

Mindent szétégettek az évek
minden elfakult
ködben semmivé lett

néha

már-már

 arra ébredek
csak álom volt
csalóka képzelet

nem tudjuk újra festeni a megfakult képeket
aztán

rám ront egy őrült pillanat
semmit sem akarok
csupán a hangodat
a

percet
mely hangoddal jön
és
őrületbe kerget

széttépnék minden fekete betűkkel írott papírlapot

hisz milliószor
sirattam

az

elveszett tegnapot

elég halk lélegzeted
sóhajod

 

éteren át
életbe táncoltat
minden mondatod

forog a világ

 
bennem
új
és
új
ének fakad
minden veszni látszik
de a
hangod
nekem
örökre megmarad!

 

Utóirat, Anyámnak

           
                                              

 Mégis hűtlen vagy
hozzám

hová lett hát
kalácsszagú leheleted
görcsös
göcsörtös ujjaid közül
ahogy kibújt

kibuggyant

az élet

étel
illat
íz
zamat

hiába hajtottam
igazamat
egyszer csak
elmentél
kihunyt melengető fényed
lélek
szó
szín
vers
és
zene
életed dicsérete
bennem kavarog

kivel pörlekedjek
ki hallja meg
hogy fáj

szétmar a bánat 

Anyám
ott volt-e
elfáradt szívedben
a végső irgalom 

s a kései
bocsánat?! 

Ma

Ma egész nap

itt voltál velem

ma egész nap

újra

mint minden nap

mióta elengedett kezem

halálod árnyékába bújva

gyűröm a napokat

kívül

belül

üres

ölni se rest

órák

hetek

sorjáznak

évekké

dagad a fájdalom

ma is

holnap is

látom arcod

hangod halkul

már nem töröd meg

sohasem

a csendet

ki segít

ki vezet

ki szeret engem

Apám

ha már sehol se vagy

csak

elrejtőzve bennem.

Lili és a tenger

Minden csuda kék

azúrba hullik a kicsi kalap

ujjaidon pár szem homok

hasalsz a hatalmas köveken

hónod alatt pirosló partvisod

álomképemben szembe nevetsz

velem

Lili és a tenger

ami nem más

mint ten-ten

és

ajó ring a tengereken

sok agu-agu

alagút

sem vezet oda

engem

Ljubljana főterét

végig söpröd

a

köveken sok a ko-ko

a

kosz

feléd nevetnek idegenek

míg csöpp kis kezeddel

városuk takarítod

Anyádat húzod

szavak se kellenek

szemed rezdülését érti

lélegzete is egy mindig veled

Lili és a ten-ten,

ahol ring az a nagy ajó

nevetve hasalni

tisztára söpört

hatalmas fehér köveken

Lilivel még álmomban is csuda jó!

Tegnap

Tegnap még est előtt

kinéztem

a

szürkülő ablakon

Dunánkat habos ködfelhő fedezte

tejszínhab felhő az alkonyon

bámultam csak csodára éhesen

már minden furcsán

és

édesen nyugodni készült

csendesen

tegnap

tudod

amikor kinéztem

arra a bizonyos

tejszín felhőre láttam

édes varázslat volt

mint csókod íze a számban

megigézett a ritka pillanat

ég

és

föld

csupa ragyogás

csak a Duna hömpölygött

csendesen

gomolygó köd leple alatt

puha volt

csoda fehér

álltam

némán

moccanás nélkül

méz

hab

harang

bűvölet

kora téli

délutáni fények

émelyítően

nehéz ízek

édes

illatok

mért látom még mindig

a Te szemeddel

a

télben

tavaszt játszó

szikrázó fényben fázó

ártatlan alkonyatot?

Még mindig

Még mindig
látom
arcodat
a

 belső
hatalmas
vetítővásznon
minden dal
minden
félre csúszott
szólam
rólad szól
neked kiált
azt zokogja
hol van?

Nem szerelem
már
és

nem utolsó vérig

szürkére kopott
falak között
keresem
a régi
régi
régit.

A dal
szívemben
most is
ott remeg
és
ott remeg
a

tőled kapott

dédelgetett
mámor
hogy mennyire szerettél

egy ős sikoly
gyötör
fázom
minden
megdermedt sejtemnek hiányzol.

Elküldtél
el
és
én is
életemből
fagyos homályba
örökre
száműztetek.

Téli kép

Úgy tört ránk
mintha sosem lett volna tél
jeges furulyán
vacogó nótát fúj a szél
fel
s 
alá
száguld
majd forog
vörös vér szirmokkal
dobja meg
 a
párás
homályos ablakot
még süt a nap
de
kertemben már
semmi sem a régi
egy éj
s
minden megfagyott
lehullott fakó virágok
eltüntették a nyári illatot
mindenhol teret nyert
a
hideg és a hó
pattog a tűz
bolyong a gyertya lángja
forró teával várlak
készül a nagy varázslat
kívül hideg világ
fojtó tűz legbelül
kályhámon
édes
alma sül
míg csókot dobok
a
perzselő
hamvában is szerelmet
sejtető
száz sugarú
kései nyárnak.

Este

Mára nincs más hátra

álom fonálba

álom fonálba

takarni a lét

ezernyi kis ütemét

holdas

sugaras

szívedhez nyúlni

magas tornyokon át

hegy

völgy

utak

vizek

tükrözik

szívem

képeidet

keresném drága lépteidet

hegy

völgy

utak

vizek

ízekre szedik emlékedet.

Éjszakák - hajnalok

Boldogság a hangod

boldogság míg lelked ideér

fények futnak át arcomon

leteszem a fegyvert

harc nincs csak béke

béke

régi percek drága menedéke

minden táncol és nevet

szelet vetett

vihart aratott

ódon szerelem

köszönöm

a
napot

az
álmot

szívembe hatoló

csontig felszakító

gyötrelmes

gyönyört

látom a szád

érzem

meg-megremeg térdem

sejtjeimben az őssikoly

végig fut

kavarog

áldom az átkozott napot

mert megkaptalak

és még se

tiéd vagyok

mégis árva

lélek cserepek üvegszilánkja

véreztet el

ölelnélek

ölelnél

életünk nem enged

éjszakák

hajnalok

vesznek kárba

kábán figyelem magam

nélküled torz vagyok

alaktalan

építs fel

hangod

cifrázza szemem előtt

a
lét

eltépett

selyem köpönyegét

hulljon rám

szerelmed minden álma

ne éljek

koldusként

magamtól megalázva.

Hiába

A szó ahogyan buggyan

ott vagyok duzzadó ajkaidban

szemed ahogyan villan

osztozom temetett titkaidban

kezed ahogyan remeg

álmodban magadhoz húzod

vágyakból épített

könnyekkel szépített

elhagyott testemet

aztán
ahogy a sejtek

süketen

némán egymásnak jelelve

könyörögnek

zokognak esdekelve

összeölelik a tested

lökik a vért

szétfutó erekbe

agyadban formált

dermedő holnapok helyett

hiába kérik

hiába sírják

szempillád alá

hiába írják

hogy szeress

elmédben ott lapul a félelem

eltaszít

mindent kivet a rideg értelem.