Máról, holnapra...

Lehetséges, hogy rosszul vagyok összeszerelve, de nekem ez a szilveszteresdi, óévesdi, újévesdi nem az esetem.
Ma csütörtök volt, holnap péntek lesz!
Édes álmokat kedveseim!
Tekintsünk derűsen a jövőbe mindannyian!

Hála a kegyelem Istenének!

Most

Mikor a mindennapok terhein nyűglődünk, vágyaink, sóvárgásunk halma egyre nő, egyszer csak bevág egy bomba, sebei száz felé szakítják a lelket, s mi kábán figyeljük széthulló életünk...

Advent

A fénybe mentem advent második vasárnapján, s szokott csendem helyett jól esett a nyüzsgés.
Iparművészeti Múzeum - adventi vásár - vásárlás nélkül, bámész gyönyörűséggel, megannyi kisebb, nagyobb csodát láttam. És feltöltekeztem szépségből, örömből, hogy a teremtő mily sokrétű kreativitással áldotta meg kis népünket. Művészi portékák, gyönyörködés, kedves beszélgetések az alkotókkal!
Aztán még álmomban is ott nyüzsögtek az ötletek, hogy megannyi saját készítésű ajándékkal tudhatok, tudhatunk kedveskedni.
/Még este meghorgoltam a második meleg sapkát a drogmissziós fiúknak./
 Tavalyi elhatározásom, hogy ismeretlenekre is gondolok ilyenkor, akkor csángó gyerekekre, most a függőségtől szabadulni igyekvő fiatalemberekre./
Mély hálával meleg otthonomért, szeretteimért, s reménnyel az előttem tornyosuló hegyek lebontásához szükséges erőt kérve.
Áldott adventet kívánok!

Mi lettem volna nélküled?

Létketrecemben magányos ág

szívem

egyedül ringatná magát

kívül rekedő nagyvilág 

belül szunnyadó vak virág

mi lettem volna nélküled

sikoly nélküli szédület

pár csepp eső mi szétszalad 

nem öntöz száraz hantokat

mi lettem volna

csöpp mosoly

holdsugár úton valahol

bukdácsoló törékeny lélek

mindenütt csak keresnélek

mi lettem

véled

általad

tőled kaptam a szavakat

tőled angyali az ölelés

vénülőn színes kaland a lét

mit adtál nekem

könnyeket

kitartást

harcot

életet.

Hála

Nagy Istenem...

Őszi szinek, fények.

Ősz

Megrázza vörös üstökét

az

ősz

keringő vércsepp levelek

hullanak szanaszét

vállamra

hajamra

a

sálra

szorosan gombolt szürke kabátra

gondolom

parazsas kályha

forralt
tüzes bor

majd átmelegít

hiába

bor

hiába

mámor

fűszeres íze nem visz már távol

TE
világodba
át nem varázsol

csak maradok

lopva

áhítok

régi napokra

mikor

tűz

parázs

láva

ömlött szét

kopottas magányra

lesöpröm hajamból
a

lánglevelet

zsebre rakok

keményen

koppanó diószemeket

markomba szorítom
mint
a
kincset
felbukkanó közös éveinket

nézem

hogyan terülnek szét

kertemben

az

őszi jelek

meg sem fejthetem

e

pompás színeket

pazarló

létüzenetet.

Őszidő

Kopottas

szürke

ködös remegés

uszály dohog hosszan

majd

csend és feledés

lidérc

ladik

törékeny palló

lépés

billenés

semmire sem jó

gomolygó fátyol

terül a fákra

nem látszik

melyiknek

vérpiros

lángoló

hulló ruhája

fehér csipkésen száll fel a pára

mintha lenne őszbe forduló tájunk

báli ruhája

gőzölgő folyó

lomhán

csendesen

vadkacsát ringat

türelmesen.

ANYÁM

Hűvös a hajnal 
árnyak ringatóznak
 göcsörtös törzsű vén cseresznyefán 
 ágai közé beakadt a kendőd 
széttépi
hát 
könyörtelen magány 
szálait

repítik

dobálják

szívterhesen búsuló szelek

hiába indulok kertedbe újra

hogy

keskeny utadon

megkeresselek

alakod látom

átvillan a fákon

foltoktól tarkás

kopottas kék köpönyeged

hajolgatsz

földre dió koppan

sárguló avarban mindet  megleled

almák sokasodnak tört vesszőkosárban
álmaim őrzik fáradt léptedet

aztán
egy perc

minden széthullik

hajnali fénnyel érkező szellő
szárítja fel csendes könnyeimet.