"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
Petőfi év van...
Utcákon, tereken, templomban, s még talán az iskolában is emlékeznek, szétszedik és újra összerakják rövidke életének millió darabját.
Hol született, ki volt apja, anyja, merre járt, hol szállt meg, és hol lehet a teste eltemetve?!
Kérdőjelek és természetesen felkiáltójelek garmadája. A "legnagyobb" költő - imigyen róla, mániákussággá fajult titulus, mert nem élet az élet "legek" nélkül.
Megannyi vers, élmény. Tűpontos gondolat. Minden napot kezdhetnénk vele... és nem csak a 200 év miatt.
Mert aktuális - ünnepi sallangok nélkül is a természet iránti rajongása.
Eszembe jut a fenti idézet erődjárás után, közben aligha, mert más vonja el figyelmemet, nem az irodalom... - a természet lírai szépsége és drámai pusztulása.
Gyöngyszemként ragyogó gombák korhadt ágakon, vaskos avarszőnyegen áttörő lándzsácskák. Első bimbók, és néhány különösen gyorsan igyekvő fehér szirom éledést jelző csodája.
Lépek nagy sárban, pocsolyákat kerülve, cipőmön sárkolonc, bújok ágak között, némelyik belém akadt, ha száraz, reccsenve hull a földre. Hallgatom a cinkék bizakodó hangját... korai még a szerelem - szólnék nekik, de fittyet hánynának rám - hiszen ragyog a nap, barkák lengedeznek a szélben, récék úsznak a tóban, s a bodzán már ott kelleti magát az első kis levél.
Gyönyörű.
Ajándék idő a sok komor, borús nap után.
Kevés a vadnyom, talán másfelé járnak.
Alszik még a medvehagyma - a titkos lelőhelyen csend honol.
Ragadozó madár kering, kormorán szeli a vizet.
Hallgatózó fák... fafülgomba... és téli fülőke.
Idill.
Visszaérünk idő előtt a révházhoz. Majdnem félóra még - a csacsik ügyet sem vetnek ránk, fényes-ékes kakas hívogatja a tyúkokat, cirmos barátkozik a bringázó gyerekekkel.
Nem sietős, mint máskor, mikor loholva, utolsó percben lépünk a hajó felé.
Még csend van, autók sem sorakoznak, csupán a folyó hangja, illata tölti be a teret.
Idilli, ha nem nézek le a földre...
Megmentős félóra következik.
Eldobott üveget szedek, sörös dobozok, bagósok kerülnek a kikötő táblája mellé állított kukába - találkoznak a múlt héten belegyömöszölt nagy kartondobozzal. (két, útfélre hajított pelenka is szeretne oda kerülni... nincs nálam kesztyű, így várniuk kell a következő alkalomra, hacsak valaki...
Be sem fejezem a mondatot. Értelmetlen lenne.
Liánok fojtogató öleléséből kiszabadulni vágyó fák, törzsükön felkúszó borostyánok. Mohó zölden kapaszkodó folyondár, nem akar engedni. A komolyabbakhoz éles szerszám szükségeltetne... most csak a köröm van kéznél. Megteszi.
Fél óra - elröppen az idő. Néhány felszabaduló ág, kibogozott fa, kicsiny fáradtsággal egy időre megszabadul.
Útban haza még van tennivaló - a mécsest gyújtók ott feledett, tört kegyeleti tárgyaik kerülnek a kukába, társaságuk szatyornyi, gondosan becsomagolt üres vodkás üveg vár sorsára a köztéri szeméttárolóban.
A folyó hömpölyög, hazaballagunk koszosan.
A járás kicsit kényelmetlen, másik cipőt kellene beszereznem, a kedvenc tönkrement, és hiába keresgélek, még aranyárban sincs ruganyos talpú könnyű, strapabíró (ha lehet KÉK) gyalogló cipő. A manapság divatos, célra alkalmatlan, fehér és kemény talpú csodákban hogyan pocsolyázhatnék?!
Petőfi köszön rám ébredéskor, s káprázatos a napfelkelte ismét. Szememben mégis a tegnap képei kergetőznek - hallgatózó gombák, hód zabálta fatörzsek, tavaszról trillázó madarak.
Nem, nem akarok az emberi hanyagságra, ostobaságra gondolni. Legfeljebb az erdőben fellelt szép nagy fej káposztára, amit az út mellé kivittem a bokrok közül, hátha valaki erdőjáró rátalál ma.
Klíma pánik helyett, biznisz szagú akciók helyett - a józan észbe kapaszkodnék, hátha...
.jpg)
