Partfal


Szabad szemmel szeretném írni ezt a blogot, szememben néha mégis akadnak porszemek, melyek látásomat elhomályosítják. Lehet, lehet, hogy ez csak múló állapot nem vagyok más Uram, csak esendő földi vándorod!

2026. január 29., csütörtök

ROBBANÁS

 Nem hangzik túl jól a szó... mégsem ötlik fel bennem jobb kifejezés. Megyek az utcán habrózsás virágfelhőn át ragyog az ég, vagy éppen kökények illegetik magukat hófehérben. Járdakövek, betonszegélyek között apró virágok kandikálnak. Legszebb ideje van most a világnak. Megyünk az utcán, meleg kis pracliját fogom a tenyerembe, megáll és virágot csodál, beszélget, megbeszéljük a mát, s a holnapot. Iskolás a téma, beosztja a délutánt. Komoly dolog ez kérem nyolcévesünk világegyetemében. Otthon füzet, feladatos, tolltartó és radír. Számok rengetegében pompásan igazodik, precíz, érti és oldja, le is írja sorban, s én csak bámulom meghatottan. Micsoda csodák vannak itt, látni vélem apám pontos, következetes megoldásait. Szaporodnak a sorok, megold komótos rendben minden feladatot. Itt-ott elkél a radír, betűkanyarítás, javítás - míg tökéletes lesz minden megoldás. Másik könyv és másik füzet, dolgozat lesz, nézzük meg mire megyünk együtt ketten a szorgalmas előkészületben. Német! Jaj! Kire ütött ez a gyerek?! Sorol szavakat, verseket. Komolyan veszi a dolgát! Gördülnek a mondatok, megtudhatjuk mit főznek ott - naná, hogy spenótot, s fontos egyebek is felsorolásra kerülnek ... s elérünk végre a menüsor végére.  Tomatensuppe - na jó, akad a kamrában bőven, s már keverem, kavarom neki, hisz a kicsi a paradicsomlevest is nagyon szereti, vajgalus úszkál majd benne, közben kétszer elsoroljuk a szavakat, forró leveshez keresek hideg kanalat. A kis Pihém már készül ki a fényre, de azért még egy palacsinta még pocakjába férne. Nézem és olvadok. Megszólal, nem teszem el Mama a németet, ha bejövök átnézem még, és fut, nevet, int, kint virul és boldog, nem kell kabát, elég a póló. 

És a tavaszi gyorsulásban  megállok.

Tegnap még ott, ma már itt zúdul rám az öröm, a szeretet, a mosoly! 

Élet, színek és fények! Robban a tavasz és gyönyörűséggel halmoz! Egymás sarkába érő virágok, kapkodom a fejem, hogyan tudjuk kibírni ezt a gyorsaságot. Néhány óra, nem mondható, hogy karnyújtásnyi a távolság, tegnap még Nyussz, ma pihe, s néhány hét múlva új kis élet érkezése. Összekötő láthatatlan zsinórok selyme. Gének.  

 

 

 

Ajándék

Sírni kell vagy panaszkodni gyáván
évek szaladtak el az idő rozsdaszárnyán
kedves napok
esendően szépek
elfutottak
hiába
hamarosan vége az egésznek
télre tavasz derül
változik a nap
lila virágok törnek át a vastag avaron
lent a fák alatt
lépni is fáj oly esendő árvák
sárga lepke villan
teregeti szárnyát
még itt a tél
dermesztő zuhanás
jeges lehelet őrzi
deres látomását
 
csalóka játék most a kikelet
szerelmes gerle küld szívüzenetet
kopár ágon kér és keresgél
a
fű még deres
tollborzoló rohammal  feltámad a szél
eloroz szirmokat
sodor rőt levelet
kövér vízcsepp hintáz
csillannak rajta fázós sugarak
ténfereg a kedv
év év után rohan
üres lapokra
hullanak szomorú szavak
megfeszül az ág
rossz kedvűen rázza
egy
újabb télroham.

2026. január 27., kedd

Az utcán végig...

 



Az utcán végig
s
a
tereken
is
átragyog a delelő nap melegsége
hófoltok
koszszürke kupacai lábaim alatt
de
én
csak fölfelé nézek az égre.
 
Templom tetőn
szép sorban ülnek a galambok
kupola ragyog
s
mögötte a lég
csupa
csuda kék
szívembe csókol a nap
ringatja sóvár titkaimat
s
a
vágyat 
hogy lássam minden távoli szegletét
a
te
szemeddel is a táguló világnak.
 
Csodálom a lét könnyű igézetét
közben lépteimet megnehezíti
a
szépséggel összekapaszkodó bánat.
 


 


Napfényes utunk....

 Amikor minden késik egy kicsit, de éppen csak annyit, hogy elérjük a csatlakozást. A szépségek városában (is) jártunk.

 

 








Szinte tavaszcsókos volt a levegő, szinte... valami mégis tépi a szívet.


2026. január 26., hétfő

Ölelkezés

Legkisebb L.


Arc simul
hajszálak selyme érint
magamhoz magamat képzelem
kislányt
azt
a
régi
hetven évvel ezelőttit.

Kéz 
kar
váll
pihen mellkasomon
piheg
szuszog
csendesül
szívének dobbanását
hallgatom
szavakat szőnék
nem lelek
anyám
ölelésére emlékeztet
csend csorog végig szívemen
- hála érte és értük -
vér
gén
évszázadnyi történelem.

Pihe kis súly
törékeny lét
millió sejtben
hajszálvékony erekben
áramlik szét.

Múltam és jövőm ölemben pihen.
Magamról magamnak mesél.
Titkokat árul el 
szavak nélkül
álmában
NEKEM.


2025. december 31.

 

Az év utolsó napja van...

A túlpartról indul az első hajó... korán indulókat hoz át a folyón.
Hajnali ötkor repülők zúgtak el fejem fölött, figyeltem a tetőablakon, ahogy a párhuzamosok messze futnak.
Gondoltam élőkre és holtakra... és magára az életre, 2025 évére.
Begyújtottam, megittam a korai kávét... szárított mandarinhéj illata lengte be a konyhát. Remek akác - könnyen ég és nagy hőt bocsát ki. Nem antifa, mint az előző rakomány.
Kint fagyos a hangulat, az esti erős, viharossá fokozódó szél elült, fagy van.
E pillanatban a parányi vörösbegy bekukucskált földig üveges ajtómon. Mosolyt hoz minden megjelenése. Számomra a JÓ madarak közé tartozik. Szívesen csipeget a földről... talál is, hiszen a rém neveletlen tengelic csapat rendszerint szanaszét szór mindent. Nagy cirkuszt csapnak, és az étkezési szokásaik... Brrrrrrrr. Az etető közepébe állva elüldözik még a rokonságot is. Ráadásul a bájos, és kulturáltan táplálkozó cinegékkel szemben, ők kegyeskednek a napraforgó mag héját az etetőbe visszapotyogtatni. A cinke kivesz egy szemet, arrébb száll és bontogatja... Hogy a verebek se maradjanak ki az ismertetőből, csapatostól szállják meg a teret. Nem hagy semmit maga után a hangos siserehad, hogyha lecsap itt mag sem az etetőben nem marad. Tengelicék most hoppon maradtak, az imént megszállták az etetőt, és lám sehol a mag. Úgy látom meg is sértődtek. Pedig várniuk kell.
Az utolsó nap... a madarak viadala. Ahogy figyelem őket az ablakon át adódik a feltevés, a hasonlat.
Magunkra és másokra ismerhetünk.
Itt a tegnapi dőzsölők "leereszkedtek" a földre, s a maguk után kihányt magokért kutatnak.
Az emberek viadala is lehetne téma az év utolsó napján.
Haj, és hajaj.
Ember jellemvonásilag nem volt tanulság nélkül való az esztendő.
De minek is szaporítanám szót?
Inkább figyelem a tollasokat.
Ahogy hallom megérkeztek a balkáni gerlék. Hamarosan kiderítem, hogy kettesben - szerelmes turbékolással, vagy a riválissal együtt sétálnak a halni készülő, vén cseresznyefa alatt?!
Ehhez azonban el kell hagynom meleg, Dunára néző puha kuckómat.
Kezdődjék hát az utolsó nap.
A kerti kis tó befagyott, vizet kell vinnem a szomjas szárnyasoknak.
S ami a legfontosabb: MA IS SÜT A NAP!


2026. január 25., vasárnap

Komponáltam...

 Igaziból réven... Túl vagyunk a jégen, túl a vaskos kötél okozta galibán. Által "mentem" a Dunán.

Horány II szállított. A mi hajónkat immár fogva tartja valahol egy távoli dokk. Hogy mikorra javul meg az most még titok.

Hét km séta, úti cél  Szigetújfalu volt. Hó csak foltokban, vízállás rendkívül alacsony, kellemes az idő, erdei hóvirágok még szundikálnak.








2026. január 24., szombat

Gyengélkedők...

 

Hogy leánykáimat vidítsam frizurázkodtunk. Meséltünk, kétszáz ezerszer elénekeltük,  hogy ELŐL ÜL A MASINISZTA... hogy ki ül hátul maradjon titok. Miden tudományomat  vetettem, hogy a kis beteg nevessen. Szöszke 4.L nem soká bírta a begumizott állapotot, így hamarosan lazítanunk kellett. Ahogy a nóta mondja... próbálj meg lazítani... Több, kevesebb sikerrel.

Január 22

 


JANUÁR 21.

 Nagyon is érdekes ez a kopár világ... mindig találok valamit, ami megtorpant. Be is mutatnám, ha az én drága telefonom nem hagy cserben. Ugyanis ismét megtelt a tárház... épp, amikor a zajlás közepette érkező hajót videóztam volna. Recsegett-ropogott a sok jégtábla, megmozdult a víz, kormoránék azonban ügyet sem vetettek a zajokra. A rév átkelés ismét szünetel. Körbe fagyott a hajó... HORÁNY pihen. Míg sétáltam a parton, mindenféle megállított. Fagyott sárga rózsa, mellette kisodródott mécses - a gyász jelei. Apróságok, melyek könnyes emlékeket idéznek. Hideg és kopár világ. Veszteségek. És! Mégis! Hazafelé indulva vettem észre, hogy a tavaly előtt elduggatott hóvirágok kibújtak a hókupac alól... Furcsa és örömteli jele az érkezésnek. Tavaszvárásnak. Ábrándoknak. Az erdei hóvirágok még szunnyadnak, ha ismét indul a túlparti járat majd meglesem adnak e már életjelet?! 

Ma Ágnes napja van, drága barátnőmre emlékezve állok meg a part csendes szegletében. Nincs zaj, nincs lárma... hiánya utat tör, jégpáncélos szívem felé.