Szeptember volt...
Akaratlanul is túl hangosan csukta be maga után az ajtót, úgy érzete, hogy rögvest
megfullad, ha nem indul kifelé.
Könnyű kabátját lekapta a vállfáról, cipőjét már a lépcsőn lefelé igazította meg,
nehogy megbotoljon a kibomlott fűzőben. Szeme sarkába még betolultak a színek,
fényesre törölt alma pirosa, szilva kékje, s egy kései barack lágy, ráncokat vető matt
sárgasága. Az édes ízek gondolatára már-már megtorpant. Kései nyarunk utolsó
kincse volt, sóhajtotta magában.
Az élet lopott édes ízei, tavaszok, nyarak, kóborló utak, séták, őszi vízparti
kavicsdobálások, hóesés, útjukat keresztező, vagy éppen megtorpanó lábnyomok, csókok a járda peremén...
Egymáshoz tapadt, nyirkos levelek fanyar illata riasztotta fel gondolataiból, sietős léptei felkavarták a tikkasztó napok során felgyülemlett avarkupacot a platánsor alatt.
Rohant, menekült – minden elől, ami múltjához tartozott. Hideg fejjel számtalanszor lejátszotta, részletesen megtervezte a hogyan tovább pontos képletét.
De hiába.
Az érkezésre eltervezett monológ szertefoszlott, mint a pára, amikor meglátta az asszonyt, aki könnyed mosollyal nyitott ajtót. Pedig még a lépcsőn is jól tudta mit kell tennie, hogy vége legyen. Konok elhatározása már kabátjának vállfára igazítása közepette megingott. Ahogy a nő végig simította, megigazította pulóverét, s egy ezüstben csillogó hajszálat levett róla. Érezte rögvest, hogy ma sem tud hideg és szilárd lenni. Tört arcán ott árválkodtak a veszteség, a gyász ráncai. Sokat fogyott mostanában, idegei szinte lógva keltek önálló életre, nehezen parancsolt nekik. Beteg volt, koplalt és éhezett, szeretet ínségét titkolni igyekezve ült le a kettejük számára helyt adó pamlagra. Megtörve, meggyötörve fordult a várakozó szempár felé, s ahogy tekintetük összekapcsolódott, úgy indultak el kezei is. Nem gondolt tervre, elhatározásra, holnapra, jövendőre. Csak odahajolt, odakuporodott a karok közé,
melyek nehéz napokon nyújtottak neki menedéket. Hagyta, hogy hajszálait lassan induló mozdulattal kisimítsák homlokából, érezte, hogy a gyengéd érintés olvasztani kezdi a jéghegyet. A döcögve induló beszélgetés nyárról, családról, meglazította, majd kikapcsolta a biztonsági öveket. Másra számított, szemrehányásra, neheztelésre, s most mintha puha fészekben találná magát ismét. Ott, ahol kívül tudták hagyni a világot, s kettejük bizalomra épült menedékében az ajtón kívülre tuszkolták a gondokat.
Mert gond, fájdalom volt bőségesen, kíméletlenül nehéz évek, hónapok során
kerestek, s találtak egymásban társra. Találkozásaik az egyre sötétebb felhők
gyülekezésével ritkulni kezdtek. Pedig mindketten tudták, hogy egy-egy együtt töltött délután, könnyű séta, csatangolás, néhány óra feledés megkönnyíti a létezést számukra.
Most, hogy hónapok óta először újra kitárult a titkos ajtó, soká fogták szótlanul
egymás kezét, ölelkezve, szelíd szeretettel engedtek utat a találkozás, az együttlét örömének.
Szavaik fukarsága jelezte csupán, hogy a mélyben valami visszafordíthatatlan
fájdalom mérge szivárog és terjed szanaszét.
Szeretlek – suttogta volna a csók után, s tudta, hogy a válaszban visszhangra
találnának érzései, így hát órájával matatott inkább, feleszmélve az idő gyors
múlására. Mindig megbicsaklott, ha szívét kellett megnyitnia, valahogy elszorult a torka, s valami egészen más apróságra, érdektelen témára terelte a szót. Néha maga is érzékelte a helyzet fonákságát, s szabadkozott. Szerették és becsülték egymást hosszú évek óta, gyógyszer volt barátságuk, tiszta és egyszerű. Elringató, külvilág kizáró, mégsem jött szóba soha a végtelenített verzió.
Késő délután lett, mire feleszmélt a keserédes zuhanás mámorából. Szokott módon kapkodva szedelőzködött, rohanni készült, hisz szükség van rá. Mindig szükség volt rá és minden körülmények között helytállt, ott ahol kellett. Most készenlétbe helyezte magát, hiába tudta, hogy már nem várnak rá, hogy fájdalmas magánnyal érkezik hamarosan üres otthonába az este. Az önvád minduntalan hatalmába kerítette, miért nem tudott megálljt parancsolni a
végzetnek, s miért engedte meg magának a néhány órára békességet adó örömöt, miért? Engesztelhetetlen volt önmagával szemben, s valahol tudatalattijában a másikra is fröccsent a vádakból. Nincs lazítás, jutott eszébe. Búcsúzni és indulni kell, lezárni ezt is, mindegy hogy milyen áron. Valami ismeretlen, valami új felé, elhagyni mindent, ami minduntalan veszteségére, árvaságára emlékezteti.
Alig hallotta meg a hangot, a kérdést – Hová rohansz?!
Pár pillanatig tétovázott, hová is, mi elől futok? Közben érezte, hogy a légszomj egyre erősebben szorítja mellkasát, éppen hogy fel nem jajdult, hogy megfullad, ha nem kap rögvest friss levegőt.
Mennem kell!– szólt, válaszra sem várva.
Felkapta kabátját, cipőjével már kint bíbelődött... arcába csapott a váratlanul
feltámadt hideg szél, az avar keserű illata összekeveredett valami mulandóságra emlékeztető különös érzéssel.
Nem!- szólt magára. Nem fordulhatok vissza! Táskájában lapuló nehéz csomaggal indult új élete felé.
A nő csak állt, a könnyek nem zavarták, majd a lemezek közül találomra egyet a vén lemezjátszóra helyezett, felcsendült a melódia – tangó, argentin tangó – súgta magának, s táncot, ölelést képzelve nézte az ablakon túli őszi világban távolodó, halkuló lépéseket.
Szeptember volt...
