Dies diem docet. Partfal, ahonnan különösen szép a világ, kitekintesz és szinte mindent máshogyan látsz.
Kicsapongás - nem, nem én... a hőfok volt a tettes, huszonhárom fok november elsején, aranyló meleg ringatta a kertet. Minden ragyogások közepette érezhető volt, hogy valami készül, hullámok fodrozódtak a heves déli "széltül"... Rövid sétára vetemedtem, szomszéd néninek mutattam új utat, s gyönyörködés, ámulat mellett nem fotóztam túl sokat, nehogy a szépség kilógjon a képből. (Azaz a pusztulás belelógjon...)
Összevissza vannak itthon mindenek... láda alján tél ellen elbúvó katica sereg, csipkebogyó, tavaszi virágok, krizantém, mindenfelé mindenféle csodákat látok...
November első napja volt, s a csend a kertből eliszkolt. Unokák játszottak, nevettek... Együtt voltunk és ezzel el is kezdődött az én hónapom.
Emlékezve rájuk...
Már este van és mégis érzem a percet
kezemben könyv volt megremegett térdem
egy név apró gyászpapírra írva
mentem tovább vitt léptem
rám zuhanó akác illatában
öröm és gyász egy gödörbe taszítva
és kérdeztem bár nem hallotta senki
hogy lehet így májusban elmenni
most oly kék az ég az orgona virágon
darázs dönög méhek csapnak fenséges
ünnepi ebédet a létnek minden csodás
andalító szikrája szép áldomás
gyógyír a fájdalmas napokra s a télre
szívünk keservére hazug elhantolt szavakra
friss kenet hisz minden fűszál az életet kacagja.
Mért most mentél el mi haszna hogy vége
küzdelmesen tartottad magad sok éve
azt hittük győzöl s még kis ideig elidőzöl
kerted kedvenceid között
híven őrzött tartott fogott egy asszony
mért hogy nem várhattad meg vele
gondtalan a kései alkonyatot
kezemben új könyv szememben könnyek
furcsa vegyülete bánatnak örömnek
mert itt látom míg haza ballagok
szavaimmal megírva az első papírlapot
majd egy asszony jön haja hófehér
lelke kinyílik hirtelen kibukik elém
régi távoli szerelemről beszél
mese és mégsem indiai szerelem emléke
aztán árva élete a megszokott munka
furcsán kanyarog a lét keszekusza útja
akác kék ég könny könyv nehezebb lett
lépésem és szomorúbb szívem
elmegyünk hát sorban szeretve
vagy szeretetlenül észre sem veszem
hogy szemem előtt egy lepke virágon pihen.
/M. József ismerősünk halálhíre után írtam./
Szórt szirmok
Hiányérzettel, várakozással, sóvárgással, és különösen gyengéd szeretettel olvastam a betűket, s a számokat - hány kilométer még, s végül több száz kilométer megtétele után ott állt csupa nagybetűvel az én szülővárosom neve: NYÍREGYHÁZA.
Néztem az utat, ismerős és ismeretlen kanyarokat, első utam ezúttal a piacra vezetett, a város peremén, ahol minden kapható,s ahol még soha nem jártam... Elővettem a bevásárló szatyrokat - és alma, körte, szőlő, hagyma, sütőtök, paprika, paradicsom, répa, zeller, zöldség, káposzta - töltötte meg hamarosan a csomagtartót. Meg virágok, gyertyák, s mindennek HAZA illata volt. Bámészkodtam, beszélgettem volna még, hogy érezzem a szó zamatát, nyelvünk ízeit, a kedvességet, s hogy belemerítkezhessek az itthon vagyok kábító nosztalgiájába. De a valóság és az idő hiány fogsága nem hagyta a teljes bemerítkezés szépségét hosszan megélni.
Hatalmas fejű, törtfehér krizantémok, árvácskák, koszorúk, s belépés a múlt világába. Sírok - idegenek és ismerősök. Némelyikhez közel, másoktól távol megállva. Sors, történelem, öröm és bánat... könny. A szél el-elfújta a fellobbanó gyufaszálakat, fejük lehullott az avar közé, tüzet képzeltem, ahogy lángra kap minden gonoszság és békévé szelídül az emlékezés. Nagyszülők, anyám, nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek, rokonok, ismerősök, magán és történelmi hősök, akik oly sokat jelentettek nekem. És azok, akikhez nem jutok el, legfeljebb gondolatban. Kiknek nevei, s rokoni szálaink feledésbe merültek hetvenvalahány év alatt. Érdekesen simulnak össze a gének - tirpák, lengyel, magyar... Egy arc jön velem szembe, egy szempár tekint rám - nevetnem és sírnom kell egyszerre - ismerem és mégsem. Elképesztő hasonlatosságok, arcélek, formák, az ész tudja, hogy soha sem találkoztunk, de a lélekben egészen más, különös dallamok muzsikálnak. Bogozni próbáljuk a szálakat - ki kinek volt gyermeke, felesége, férje - nekem ez a térkép teljesen ismeretlen, csupán a nevek hangzása után rémlik, hogy tudnom kellene ki kicsoda. Fogalmam sincs a távolabbi vérvonalról, pedig, lehetne... Lehetett volna, ha nem kényszerülünk messzeségbe, vándorlásra... egy szó, mint száz - számkivetett vagyok.
Már indulnunk kellene, hosszú az út, de jó lenne a hazai íz... néhány kanyar és tévút után rátalálunk a parányi húsboltra, tényleg ott van a református templom mellett. És tényleg kapok hurkát, s ha már ott vagyok veszek kolbászt, sajtot, szalámit... s megvennék mindent IS, hogy magammal vigyem a hazai ízeket.
Utolsó kérés, vágy... anyám szülőházánál megállni - KÉZ utca 43. Minden más, minden új, minden rendezett, de megvan, nem dózerolták el, s én képzeletben, titkon szürcsölhetem a tornácra felfutó otelló/oportó gyümölcséből készült fanyar borral ízesített findzsányi boros teát. A mesekép úgy olvad szét, mint a hófehér kockacukor gyermekkorom teájában. Az a cukor sem kocka alakú volt, míg kortyolgattuk nagynénémmel, s szólt a detektoros rádió...
Most is hangosan szóltak a hírek, midőn az étterembe beléptünk, nagy hangú, kapatosnak tűnő és két idősebb férfi osztja, szorozza a politikát. Recseg bennem a múlt. A pincér ajánlotta almapálinka kortyolása közben feltüzesedik bennem emlék és fájdalom, s midőn a gyilkos kommunista vezért dicsérő szavakkal illetik, elszakad bennem a cérna... nem hagyom szó nélkül. Meglepődve tekintenek rám a vadidegenre... Nem bánom. Halkul, simul a szó, s békés, finom ebéd következik... a frissen kisült rántott máj szeletek szinte lecsorognak a tányérról, nem is bírok velük, s hogy ne induljak el haza "üres kézzel" kilónyi, előkészített töltött káposzta kerül a dobozba, s majd az autóba... Szótlan hazaút, szürkeségeb hajló messzi táj. Megannyi vágy, maradék összegyűjtése, markomba szorítása. Sötétedik, távolban elmosódó hegyek körvonalai, suhanó autók, lebukó nap vöröslő sugarai... Otthon voltam, vagyok, leszek??? A hosszú út után sietősen pakolom helyükre a vásárfiákat, s azon gondolkodom gyerekeimnek, unokáimnak ízlenek e majd az én gazdag, elveszett világom számomra oly kedves ízei?!
Volt minden... és itt is van képekkel dokumentálva, csupán a reggeli csoda rögzítése maradt el lustaságomból kifolyólagosan, amikor is oly különleges ködjátékot nézhettem az ágyamból, amihez hasonló ritkán adatik meg.
Volt köd, arany napocska, rőt levelek, vörös bogyók, rózsaszirmok közt kucorgó katica, harmatcseppes bimbó, kék ég, dunai kavicsozás, hajók, komp, csónakok, és voltak estére vészjósló fekete fellegek, melyekből egyetlen csepp sem esett. (A kis híján szétégett, tűzhelyen feledett serpenyőről most hadd ne tegyek említést...)
Eccóval: VOLT MINDEN. Bocs ez kettő.
