Dies diem docet. Partfal, ahonnan különösen szép a világ, kitekintesz és szinte mindent máshogyan látsz.
Benkóczy Péter - Színek, tájak, emlékek kiállításának megnyitója, Érden Parkvárosi Közösségi házban. Szín, szépség és tájak... néhol jártam már, többségében idegen tájak... megkapóan friss, erős, dinamikus színekkel ajándékozta meg a szemlélődőt az alkotó. Lüktető, élettel teli erdei utak, vízpart, rét... Köszönet az élményért.
Vasárnap megszületett a túlparton a kiscsikó, s mi felkerekedtünk, hogy megnézzük őt. Csuda jó nap - mindennel!
Nehezen szánom rá magam, hogy ezt az eredetileg, s remélhetőleg a jövőben is lírai témákra létrehozott blogot ismét közéleti gondolatokkal terheljem.
https://partfal.blogspot.com/2026/05/sorok-kozott.html
Félreértések tisztázása végett folyamodok e nem igazán óhajtott téma további feszegetéséhez, e csodás májusi, szó szerint kapkodva elfutó májusi nap kezdetén e sorok leírásához. Ezer itt a dolog... kerti ültetésre várakozó búzavirágok, paradicsomi állapotok fokozása. Mert ma váratlanul érkezik a két lányka - szőke és barna - s ez terveimet erősen felkavarja. Süt-főz mama leszek, játszó. mesélő, kertben eper szemeket keresgélő, nótázó, kreázó, altató, s nagy vizet, hajót, tücsköt-bogarat, világot megmutató.
Nyomokban sem lesz látható az, ami hetek óta foglalkoztat. S hogy miért fogok reggelek reggelén íráshoz, arra éppen az ösztökél, hogy tudatos éberséggel éljem meg a a lét terheit és örömeit.
Előző posztomhoz érkezett kommentek kapcsán:
Felelősségem nem abból áll, hogy az elmúlás felé közeledve széppé tegyem a saját életemet. A szülő és nagyszülő feladata a valóság bemutatása, legyen az jelen, vagy múlt. Az én életemben a "vezetőszárat" nem politikai, ideológiai közhely hangoztatók fogták. Apám és anyám nevelt, percig sem állíthatom, hogy csupán felhőtlen boldogság közepette telt gyermekkorom. Sőt! Olyan, nem mindennapi "élmények" színesítették ó, mint házkutatás, mint fekete autó, minden mi az "emberarcú kommunizmus" kísérője volt. Apám - '56 után vizsgálati fogsága, s azt követő élethosszig tartó megfigyelések. Írtam már erről. Apám és anyám küzdelmeiről, szigorú és számonkérő neveltetésünkről, amit bizony olykor nehezen tudtam elviselni. S melynek okát utóbb, sajnos már csak későn tudtam teljes mélységében felfogni. Apámat a vizsgálati fogságban kihallgatások özönével nyomorították, és hogy hű és alázatos követő legyen a jövőben vele IS aláíratták búcsúzóul a papírt, hogy HA VALAMI TÁRSADALOMRA VESZÉLYESET TAPASZTAL AZT JELENTI. Három gyermek várta otthon, kétségbeesett feleség és aggódó barátok. Valaki, kinek személye örökre titok maradt a postaládánkba 300 forintot merészelt bedobni. Központi kérdés volt a kihallgatásokon, hogy ki akarta kicsiny családunkat az éhenhalástól megóvni. Apám a semmit, - hiszen Nyíregyházán nem történt olyan atrocitás, amely valós veszély jelentett volna a közrendre - a semmit megúszta. Két barátját kivégezték. Mi "csak" élethosszig tartó figyelemmel lettünk jutalmazva. A döntés egy életre szólt, hogy a kierőszakolt aláírás ellenére nem jelentett senkit és semmit, ezért volt a szigor, hogy a hatalom nem tudjon fogást találni sem a szülőkön, sem gyermekein. Nehéz évtizedek voltak, vezérfonalunk volt a gondviselésbe vetett bizalom és hit.
Apám 1947-ben, és 1990-ben országgyűlési képviselő volt, nem a pénzt szórta, energiáját nem gazdagodásra, nem külföldi utakra fordította, hanem azok képviseletére, akik bizalmukkal megtisztelték.
Ennyi a mi történetünk, erősen dióhéjban. Költözés, vándorlás, veszteségek sorozata. Közben nekem is kijutott ebből és abból - három évtizedes pedagógusi munkám és két évtizeden folytatott közéleti tevékenységem során. (Hajmeresztő történetekkel tudnék szolgálni, miként is lehetett túlélni a kommunizmus utózöngéit... egy magát kommunistának tartó polgármester jóvoltából.) Hagyjuk azokat az időket most... Tekintetünket a jelenre vetve, hiszen eljött a várva várt, múltat, mint padlást lesöprő pillanat - 2026 választása, midőn az új nagy ember cigarettázva, italozva lábait az országház ablakában lógatva az alant hullámzó tömeget csápolásra biztatja... Számomra, elavult szemléletű, ódivatú nőszemély számára erősen visszatetsző az ország házában folytatott dínomdánom, s a következő napok ingyen cirkusza, bevallom nekem ez NEM tetszik. Furcsa az a kábulat, mely nem képes összerakni a mozaikokat. Hazugságra, zsarolásra, szennyre nem lehet építeni új világot. Mindenkinek joga van jobbat, szebbet várni, hinni és remélni. De! Ha nem képes, nem tud, vagy éppen nem akar a valót eltakaró firhang mögé nézni, akkor ne lepődjön meg, ha utóbb rájön, hogy a vizuális élmény nem több, mint színdarab. Méghozzá elég gyenge és méltatlan.
Valaha néhányszor megfordultam abban a világban, ahová a "nép" szeme el nem ért, amit tapasztaltam bizony nem volt túl kecsegtető. Hamar ráébredtem, hogy az a tisztelet, amit Apám iránt érzek nem általánosítható. Ahogy akkor nem nyerte el tetszésemet a lét fonákjának látványa, a későbbiekben is gyanakvással figyeltem a túlfényezett történéseket. Így bízvást állíthatom, hogy a nagypolitikával folytatott liezonomnak gyorsan vége lett, még a kilencvenes évek elején... Azóta polgári és nemzeti gondolkodó lévén, a magam kicsiny világából mindent kiutasítok, ami pártos, ami eredmény nélkül hangzatos és túlságosan is tetszetősnek mutatkozó. Elkötelezettségem nem pártoknak, hanem hazámnak szóló. Viszolygok a látványpolitizálástól, az üres fecsegéstől és locsogástól, de annál is jobban a hordószónokoktól. Most, azaz 2026-ban e furcsa világ valami ellen emel szót, valami történik, ami józan ésszel fel nem fogható. Egy alaptalan ábrándról - zsebdiktátor hatalmáról, annak áradásáról, mely messze nem csak azt sodorja el, ami valóban kárt okozott. Annál sokkal, de sokkal többet, mert hazug a szó - tisztelet. Vajon magukon kívül kit tisztelnek, s maguk közül azokat, akiknek ez az új kultusz mégsem lesz ínyére, azokra holnap milyen jelzőket aggatnak?! S a szabadság? Milyen morális alapokra épül? Hazugságok, árulások, hamisság, félelemkeltés, botrányok sorozata... ez a közelmúlt. S a távolabbi múlt, midőn még nem jött el a megvilágosodás órára? Tapsolás, lehetőleg az első sorból!!! Mit lehet építeni erre az ingovány talajra - maximum homokvárat. Nézzük a nagy mutatványt - felszólít, ordít, megaláz, kirúg... S, hogy a vidám percek is biztosítva legyenek a lengyel vörös szőnyegen eltévelyedni méltóztatik.
Az alkalmatlanságra mutató jelzés - az orrunk előtt volt és ott van ma is. Kérdés, hogy ebből a zűrzavarból mikorra várható a kiút?! A tegnapot nem visszasírva várom a holnap eseményeit.
Semmi sem marad következmény nélkül, sem válasz nélkül... a történelem a legjobb tanítómester, talán a kijózanodás perce nem soká késik.
Korán van még, úgy látom a viharos szél lassan elcsendesedik. Ablakon, a földig kilátón porszem, maszat, eső cseppek és praclik lenyomatai. Korán van még a nap kelet felől már sebesen közeledik, s ha nem sietek a betűkkel, hamarosan semmit sem fogok látni, mert sugara elvakít. A kert teljes vadulásban zöldell, karcsú szárán újabb pipacs virít, a szél messze elsodorta az első virág selymes szirmait.
Hallgatom a madarakat, s olvasgatok itt. Szépséges és sokat sejtető írásokat is, finoman beleszőve a mára, holnapra vonatkozó vágyak színei. Nekem vörös ma szín, tolakodóan, harsányan nyomja arcomba, fülembe a durvaság, a hatalomvágy nem egyszer megélt hitványságait.
Új filmet játszanak az élet mozik - tavasz vadkeleten... s teljes hangerővel harsogják az elorzott csilingelően szép tavaszi dal sorait. Minden madár társat választ... s a többi...
Egy férfi arcán mérhetetlen aggodalom jelei, anyjához hajol, rövid tőmondattal: Anyám már listáznak is..., s egy anya hallgatja, egy a sok közül, aki hetek óta döbbenten figyeli, hogy a "friss szellők" mit művelnek, csendes megérinti gyermeke kezeit.
S nekem, aki sok mindent megéltem már, a gondolattól is régről ismerős borzongás és fájdalom járja át zsigereim.
S lám már itt is van a nap, szemembe bök, belém hasít, alig-alig látom a klaviatúra óriás betűit, miközben fontolgatom a helyzetet sorsomat illetően itt. Új nap következik, új hírekkel, új szennyes őrülettel. Az agyam egyre csak visszhangozza a tegnap szavait - amit iróniaként mondtak ki - "el kell ezeket takarítani"..., lehet, hogy poénnak szánják, bennem mégis bekapcsolódtak a vészjelző régről ismert hangjai. Vitriolos humor, ámbár az uraknak úgy tűnik későn tetszettek felébredni...
Szétnézek és spekulálok vajon hogyan fogják megoldani? A gáz ára az egekben, ezért a teljes megsemmisítés momentán nem opció, talán lenne rá igény, talán még kapacitás is, de szerencsénkre egekben vannak az energiák árai. Vagonokkal, s már készíthetem utazó bőröndömet, tanakodjak azon, hogy kicsit vagy nagyot vigyek?! Annyiszor voltunk már eltakarítva, hogy rutinos pakoló leszek. Hosszú időre, ennél hidegebb, még zavarosabb időre készüljek, vagy csupán rövid kirándulás lesz a józanságból, s a sulykot elvetők hamarosan észhez térnek, és egy rossz álom, elcseszett film lesz csupán, amit most nézek?!
Fordulhatnék hátra, súghatnám nekik, akik életen át cipelték a vörös buzgalom bélyegeit... Anya, apa... megértük, újra megéljük, azt amit ti!
Listázás, besúgás, kirúgás, kíséri e szép új világ idegrohamait, s van aki aggodalom nélkül, talán felszabadultan nézi ezt a döbbenetes, felkavaró régi új mozit. Mintha leporolták volna a proletárdiktatúra recsegő hangon megszólaló régi filmjeit.
IRÓNIA... ÁRAD.
Emlékezés...
Mama! Tizenhét év telet el azóta. Tizenhét év alatt nem akadt olyan nap, amikor nem gondoltunk rád. Ahogy tegnap is legnagyobb unokáddal beszéltünk, hűséges rajongóid vagyunk - alakod, hangod, kezed nyomát, szavad, mosolyod még mindig gyakorta idézzük..
Nincs elmúlás, génbújócskát játszol, mozdulatokban látszol, szemvillanások, nevetések, gyermeki karok, érintések mind emlékeztetnek rád. Dédunokáid, a szőke, a barna, a huncut, az ügyes, a szorgalmas, a praktikus, a ... minek is soroljam végig - tízen vannak, s a legkisebb június közepére készülődik. Bennük élsz, éltek tovább, köszönet érted és hála.
Mama! Ma nem írok verseket, gondolok rád, s áldom a kezed... tizenhét éve elmentél, ma a te szemeddel nézem végig a kertemet - s a rózsák közül ezt a kiskaput takaró, Duna fölé magasodó, szélben megcibált rózsaszínt küldöm neked.
Néhány évnyi sikertelen kinyírási kísérlet után meghagytam a kert zugában egy bodzabokrot, s most sikerült róla kéttenyérnyi tányérokat szedni. Már üvegben, citrom és cukor társaságában múlatják az időt, hogy hétvégén unokáim finom szörpöt tudjanak kortyolni. Nemes Nagy Ágnes Tavaszi versét hallgatom, szebben erről a virágról semmi sem szól.
/Sajnos a technika szórakozik - így a dalt nem tudom bepasszítani./
