Káprázat

Estébe hajszolt minden
vén árnyék
tévedten
bódultan
régi dalt dúdoltam
órámra nézek
négy éve hiába várok

karcsú
kristály kehelybe
perceket pergetek
évszakok múlnak el
megszokom csendedet
alkonyi sóhajok
lefedett
mért napok

hiába kérdezek
válaszod
valahol fenn
menny felé kanyarog
füstfelhőn suhan

magamhoz képzellek
lennék
bolondos gyermeked
tétován lépkedek
emléked morzsái
kopnak el
nevetésed
halkuló káprázat
tükörbe nézek
arcod visszarángat
hozzád satíroznak a ráncok

Anyám
szemed porcelánja
örvénylő múltunkból
ma
fénylőn
felcikázott.

Anyám névnapja lenne...