Rám dobja hófoltos takaróját a reggel
eszmélek
neked kiáltanék
mint
eddig
ezerszer
valami lágy
fényéhes hangulat
testemben feszülő hiány
kettétört gyönyör
kihasított
juss
nézem
üres kezemen
elszállt létpihék nyomát
huss
lebegnek sebesült pirkadaton át
dermedt tócsában szürke árnyak
unt színt satíroznak
hiába keresem
kopott palettámat
vérnarancs
boldog barna
habzó kék
zöld pettyes
vízparti
szédült álmos fehér
szédült álmos fehér
testeden szétfutó csillám
sehol ország pompás képeit
szorítja szempillám
most
itt
hideg csendben
késhegynyi tűhegyes zúzmara
hull rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése